Kusztos Endre köszöntése

Az erdélyi művészet gyermeknevetésű, barátságos remetéjét köszöntjük: a nemrég 85. életévét betöltő Kusztos Endre október 23-án vette át a Magyar Köztársaság Érdemrendje Lovagkeresztjét.
A kitüntetés újabb alkalmat kínál számunkra, hogy képzőművészetünk kiemelkedő, nagyléptékű életművét megalkotó művészérére gondoljunk, róla írjunk.

Kusztos Endre legújabb munkái még inkább késztetnek erre, ugyanis örömmel szemléljük ezekben a megújulásra való rendkívüli készségét. Megújulásról szólva, nem meglepetésre, látványos bravúrra kell gondolnunk, hanem a félévszázadot átívelő pálya szükséges összegzését várhatjuk.

A negyvenes évek végén közgazdász pályán induló fiatal hamarosan Miklóssy Gábor osztályában sajátítja el a festészet tudását, majd ezen a területen, a figuratív művészet realista hagyományait követve keresi útját. A hatvanas évektől érdeklődése fokozatosan a szigorúan fekete-fehér grafikai kifejezés irányába tolódik el. Így is került be a köztudatba: mint a „léleknek színes”, de amúgy fekete szén erdélyi mestere. Kusztos művészetében talán 2003-ban bukkant fel ismét, évtizedek után, a festészet.

Búvópatakszerűen jelenik meg a rajzalapon a szín, az elmosódott folt festői gesztusa, amely merőben különbözik a rajz körülhatároló, meghatározó jellegétől. A realizmus elvárásain rég túljutott művész felszabadultan, de meditációszerűen képezi a felületet.

A felszabadulás teljes ezeken a képeken: a figurát, az emberi alakot is visszahozza a kép felületére, és leginkább báró Mednyánszky Lászlónak a társadalmi perifériák iránti együttérzésével rokonítható az a mód, ahogyan Kusztos Endre kiszűri maga számára szovátai környezetéből azokat a kisembereket, gyerekeket és elesetteket, akikkel együttérez. A különbség azonban az, ahogyan ő maga vallja, hogy neki nem kell alászállnia, hanem benne van abban a feleslegtől lemeztelenített világban, amelyben az ember törékenysége nem palástolt.

Őrajtuk és a már nem működő szovátai kisállomáson keresztül fejezi ki Kusztos Endre – drámaian, sejtelmesen és színesen – gondolatait és érzéseit nemcsak az erdélyi magyar sorsról, hanem immár az általánosan megfogalmazott emberi lét nehézségéről.

Ezek az új munkái, amelyben az emberi alak konkrét léte és a környezet oldottan, szertefoszlóan elvonttá válik, minden korábbi műnél drámaibbak, és mélyebbnek tűnnek számomra.

Ezért is hangsúlyoztuk ki ezeket a Quadro Galériában tavaly rendezett nagy kiállításán. Ő maga csak próbálkozásnak, játéknak nevezi őket, miközben éppen fragmentum jellegük és befejezetlenségük az, ami összegzésként hat, ugyanis hiányzik belőlük a szimbólum képletessége és áttételes kifejezésmódja. Új, apró művei mélyek és súlyosak, témáihoz hasonlóan alázatosak és lecsupaszítottak eszközei is.

Sokszor említi az utóbbi időben, hogy szeretne színekben is megoldani kompozíciókat. Vajon, milyenek lennének, lesznek ezek az új festmények, ha megvalósulnak?

Nagy István, a húszas években, amikor Kolozsváron lakott, nem a főteret, a polgári házakat és templomokat vagy a várost festette meg, hanem megtalálta magának a városban a falut, a természetet, a mindennapok rohanásában az örökkévalóságot. A Házsongárd porladozó fakeresztjei és hantjai között, találta meg mondanivalójához a kifejezőeszközöket, ott, ahol a hantok is elfelejteni vélik halottjaikat. A kortársak megcsodálták a feszült robusztus munkamódszert, azt ahogyan egy darab szénnel festett a hóban, mindenről megfeledkezve, olyannyira, hogy a kezein fagyásnyomok maradtak.

Hasonló módon – és ezt a művészeti tradíciót folytatva, amely az életre, nem pedig a művészet külsőségeire fekteti a hangsúlyt – Kusztos is megfeledkezik a társadalom és a művészet konvencióiról, akkor, amikor a csokispapírba kávézaccal, diópáccal, ceruzacsonkokkal dörzsöli bele az elmúlás és túlélés jeleit.

Teszi ezt azzal a kiegyensúlyozottsággal és kitartással, amelyek erdélyiek: csupán annyira távolodik el az embertől, a társadalomtól, ami ahhoz szükséges, hogy lásson.

Művészetében a csend nem távolság, nem idegenség, hanem megértés.

Kedves Endre bácsi, gratulálok – a Quadro Galéria társai nevében is –, jó egészséget és örömöt kívánok neked, azt, hogy műved kiteljesedése továbbra is gazdag termést hozzon!

Székely Sebestyén György, művészettörténész

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/49309