Kovászna via Kolozsvár


Orbn Istvn Tkrm tkrm Orbán István: „Tükröm, tükröm...”
Nagyban folyik a „betakarítás”, készülünk a minervás BMC-tárlatra, a kolozsváriakéra. Mindenki hozza művészi termését, örülünk a találkozásnak, az előbukkanó kincseknek, a nem ritka telitalálatoknak, meglepetéseknek. Hogy egyszer csak betoppanjon Vetró András, s eszembe juttassa a Végek dicséretét.


A székely kincses városét – Balassival szabadon szólva, mi lehet szebb dolog a végeknél? – , amely a kolozsvári művészt kézdivásárhelyivé, s onnan európaivá varázsolta (hírnév, elismertség, stb). Szorongat valamit a hóna alatt, tudom, hogy szobrászi habitusával csak a grafikusi veheti fel a versenyt, kérem, hadd mutatná meg, s rááll. A Szent Györgyöt (ceruzarajz) nem nekünk hozta ugyan, de szívesen itt hagyja arra a három hétre, amíg a kiállítás tart. De a Csoma-tárlatról írtam-e? – szögezi nekem a kérdést – már készülnek is az újabbra, a kétezer tizenhatosra. Ha tudnék még pirulni megtenném, így viszont csak megköszönöm a nekem szánt katalógust. Még ígérni sem ígérek semmit. De amikor a fekete eleganciájába foglalt ízléses borító mögül elővillannak az arcok – a kiállítás címe: Arc...arcok –, már tudom, hogy az eseményt nem lehet szó, mármint írott szó nélkül hagyni. Merthogy nem csak a részvétel volt parádés – külön meghívott, Ábrahám Jakab – , hanem a beharangozója is. Vécsi Nagy Zoltán, a Jakobovits Miklós-díj legújabb kitüntetettje – gratulálunk – előszavazza imigyen a katalógust: „A Gazda József által 24 éve kitartó következetességgel megrendezett Csoma-tárlatok valóságos Kárpát-medencei zarándokünnepnek számítanak ebben a kommunista diktatúra építette betonkolosszusok árnyékában meghúzódó falusi ház méretű és felszereltségű Kovásznai Képtárban, a képzőművészek e szolid küllemű zarándokhelyén.

Ábrahám Jakab: Délibáb I., II. Ábrahám Jakab: Cantata profana

A művészek alkotásaikkal (s ezeken keresztül a látogatók) nemcsak Körösi Csoma Sándor egyre fényesebben kirajzolódó érdemei előtt róhatják le kegyeletüket, de egymás nemes erőfeszítéseivel, eredményeivel találkozva, abban a hitükben is megerősödhetnek, hogy érdemes járni azon az úton, amelyen elindultak. (…) Egy-egy ilyen bensőséges kiállításon az is megfigyelhető, amint a befogadóvá vedlett művészek tekintete, de akár bárkié a közönségből, hasonlatos lesz ahhoz, mint mikor a művész a műtermében a tárgyát és leképezésének viszonyát vizsgálva hátralép és szűkre tárt szemrése mögül hunyorítva, arra törekszik, hogy ne a részletek kössék le a figyelmét, hanem csak a lényeget, azt a szellemi arcot lássa maga előtt, mely a valóság hétköznapi arculata mögött rejtőzik és amit az alkotás folyamatában kíván megjeleníteni. Ebben a hunyorgó, vizsgálódó tekintetben búvik meg az éves Csoma-tárlatok legnagyobb erénye, az egymás munkája és szellemi, lelki állapota iránti kölcsönös kíváncsiság, és az ebből fakadó kollegiális megbecsüléssel járó tiszteletadás, de belefér ebbe a hunyorgásba a pillanatnyi gyengeségek iránti, elfogadó, megértő magatartás is. Ezek a tekintetek sugallják azt a gondolatot, hogy a Csoma-kiállítások, a hajdani értékteremtő kalákákhoz hasonló, kivételes képzőművészeti együttállások, amelyeknek legfőbb erőssége a közösségi elkötelezettség.”

Eddig az idézet. A példa pedig valamennyi „képzőművészeti együttállásszerű” megmozdulás résztvevői számára megszívlelendő. A kolozsváriakéra is. A néhány napig még megtekinthető minervás BMC-kiállítás idei és várható jövőbeli résztvevői és megtekintői számára is.       

„Egy-két évtized elég volt ahhoz, hogy az olyan történelmi hajzatú városok, mint például Kolozsvár, arcot és lelket cseréljenek” idézi ugyanott Csoóri Sándor 1982-es és napjainkban is időszerűnek tartott megállapítását Vécsi Nagy Zoltán. S az arc, mármint az arculat vonatkozásában ez, sajnos, így igaz, sőt az összetételt, a lélekszámot illetően is.

De vajon lelket, a legbensőnkből eredő lelket lehet-e cserélni?

Hiszen lélekből fakadnak az évtizedek óta megrendezett Korunk-tárlatok, a Barabás Miklós Céh és a Kolozsvár Társaság kiállításai, az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete valamint a Reményik Sándor és Györkös Mányi Albert nevével fémjelzett galériák, kulturális egyesületek képzőművészeti rendezvényei, és hosszasan folytathatnám a sort. De vissza a Csoma-kiállításhoz. A hatvanhat résztvevő szinte egy negyede kolozsvári és Kolozsvár környéki. Munkáik Kovásznán is arról a lelkületről árulkodtak, amelyet most a kolozsvári közönség élvezhet a Jókai/Napoca utca 16. szám alatti Minerva-ház emeleti termeiben néhány napig még megtekinthető Barabás Miklós Céhes tárlaton.  A két város közti hidat pedig, emlékeztetőjével, most éppen Vetró András teremtette meg. Köszönet érte.

És köszönet az édesapja, Vetro Artúr szobrászművész emlékére rendezett minervás kiállítás katalógusáért is. „Ha most itt lenne, és bízom abban, hogy lélekben velünk van, nem szólna semmit, hanem Buddha tanítása szerint a nagybetűs csend révén értekezne velünk” – hangzott el annak idején, az emlékkiállítás megnyitóján

A nagybetűs csend révén kísérelünk meg mi is ízelítőt nyújtani a legutóbbi Csoma-kiállításból. Beszéljenek a képek!


NÉMETH JÚLIA

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/122280