Korunkos hazatérők a Minerva Galériában


Adorjni Endre plasztikja
Jovián György: Tanulmány a háborúhoz - HORVÁTH LÁSZLÓ FELVÉTELEI

1973-as megalakulásától napjainkig szinte félezer művésznek teremtett bemutatkozási lehetőséget a Korunk Galéria. A Kós Károly, Nagy Albert, Nagy Imre, Mohy Sándor, Lövith Egon, Szervátiusz Jenő kaliberű „nagy öregektől” a pályakezdő fiatalokig. Utóbbiak voltak többen, és közülük került ki az a – Bardócz Lajost idézve – nagyvilágba „elcsámborgott” tizenöt is, akiket a galériaalapító és üzemeltető Kántor Lajos most hazahívott. S ha semmi más érdeme nem lenne a politikai viharoktól alaposan megtépázott intézménynek, mint hogy „kitermelte magából” ezt a művésztársadalmi elitet, az immár szintén nagy öregekké – s itt korántsem a korra gondolok – előlépett festő-grafikus-szobrász csapatot, amely mintegy száz alkotással a Minerva-ház emeleti termeiben és pincegalériájában vallomástételre jelentkezett, hivatását akkor is teljesítette volna.
A vallomástétel ugyanis magával ragadó.


Adorjáni Endre plasztikája

A színek, fények, formák, idomok és stílusok rapszodikusan áramló kavalkádjából tör elő a megcáfolhatatlan bizonyosság: az innen indult, s ha csak röpke pihenőre is, de ide visszatért művészek mindegyike megvalósította a maga külön bejáratú, sajátos kulcsra nyíló, markánsan egyéni művészi világát. Ezekbe az egyedi világokba, művészi magánszférákba pillanthattunk be hol szélesre kitárt, hol pedig keskenyebb ajtóréseken keresztül, de mindenképpen élményszerűen. S ha az egykori diktatúra fojtogató atmoszférájában, annak idején, a hetvenes, nyolcvanas években a Korunk Galéria a levegőt jelentette a művészek és művészetkedvelők számára, ennek a mostani korunkos Hazatérésnek a nyomán is megpezsdült a levegő. A költő szavaival élve egyfajta ájer pezseg: a nagyvilág fuvallata áramlott be a mi sajátosan hagyományőrző Erdélyünkbe, Kolozsvárunkba. Amelynek sajátossága éppen abban áll, hogy hagyományaihoz a mindenkori új iránti nyitás is hozzátartozik. Ezt valósították meg „hazatérőink”. Tizenöten tizenötféleképpen.

Korunk a priori létező hatalmas szuperprodukciójának megálljt parancsolnak a tizenötök, hogy művészi énjüket felvillantva rögzítsék a pillanatnyi állapotokat. Ki-ki a maga sajátos jelrendszerével. Az álmok logikájának szürrealisztikusan csapongó, sajátosan szaggatott vonalbeszédével alátámasztott, érzékletesen szókimondó fogalmazásmódjával Árkossy István, határozott vonalvezetésű, biztos kézzel fogalmazott ember-állat-gép-táj kontaminációjú vallomásokban Kazinczy Gábor és egyfajta geometrikusan kavargó szín-vonal együttesbe összegzett, hol mindent elárasztó, hol pedig sajátosan távolságtartó, de mindenképpen tekintet csalogató festői-grafikusi modorban Paulovics László.

 A kényszerű elcsámborgás ódiumával sújtott grafikus, Bardócz Lajos a rá olyannyira jellemző, spekulatív spontaneitással vall önmagáról és a világról, összegzi érzelmesen kifejező, bravúros rajzkészségről árulkodó formában művészi elképzeléseit. A könnyed libbenések és sejtetések mestere árnyalatokban gazdag, éppen visszafogottságában ható színvariációkkal vall pillanatnyi lelkiállapotáról, a bánatöröm és örömbánat egységéről,  a szemek hangtalan beszédével érzékeltetett tünékeny, múló létről, a mozgó világról.

 Damó István játszik. De halálkomolyan. Részeire bontja az univerzumot, hogy aztán a maga kénye-kedve szerint rakja újból össze. Mondhatni in vivo építkezik. És megszületnek a damó-dimenziósok. A konstruktív neo-szürrealizmusba hajló, tömörségükben már szinte pattanásig feszülő, anatómiai precizitással kidolgozott részek elegyéből összeálló lények. Egyedi művészi világának belső késztetésből, sajátos világlátásból, s talán a tudatalatti működésének eredményeként is színre lépő szereplői. Mese a lét adta játékról.

S egyfajta lét adta játékot művel Csehi Péter is a sejtetés és a figuralitás már szinte reneszánszosan precíz „arcjátékával” vagy éppenséggel a 21. századi fejetlenség, széthullás absztrakcióba fogalmazott színképével. Figyelemfelkeltő Pusztai Péter keményvonalasan játékos, groteszkbe hajló, sajátos iróniával fűszerezett  látványkollázsa, aminthogy merőben más nézői viszonyulást kiváltó, de hasonlóképpen figyelemfelkeltő Szilágyi Varga Zoltán nagyméretű, fotórealisztikus beütésű, az életút vége felé közeledő, imára kulcsolt, göcsörtös kezeket felvillantó alkotása.

A Kolozsvárra vissza-visszatérő Kádár Tibor minden egyes jelentkezése élményszerű, hiszen festőként, grafikusként egyaránt a legmagasabbra emeli önmaga számára a mércét. Olyan komplex egyéniség, aki nem ismer lehetetlent. Az elsődleges látvány erejével ható kalotaszegi vallomásainak többszöri áttéten, elvonatkoztatáson, művészi átlényegítésen, általánosításon átment, legsűrítettebb, legigazabb párlatát nyújtja most absztraktba hajló, tompított fényezüstben, a  visszafogott színek nemes eleganciájában pompázó, vallomásos kitárulkozásaiban. Az izig-vérig modern művész tájból és lélektájból fakadó imái ezek szülőföldistenhez. A felejthetetlenhez. Talán a tisztelet jeleként is értelmezhető vagy éppenséggel az ellentétek hangsúlyozására szolgálnak a retrósan díszes, cifra keretek. Létjogosultságukat nem firtatom, de engem zavartak.

 Bencsik János a grafikus festő és festő grafikus – mindkét műfajt azonos minőségben  műveli – hol izgatottan vibráló, cikázó, hol pedig könnyeden hajladozó, sokat ígérő-sejtető folt-vonalbeszéde, feszültséggel telített robbanékony színzuhatagai egy sajátos művészi univerzum rejtélyeibe engednek bepillantást. Az alaktalan alakulás misztériuma, a látszólag spontán érzelemkitörések szülte folt-vonalegyüttes nyomán felsejlő rejtettebb formavilág, az első pillantásra nonfiguratívnak tűnő, de valójában a realitás szubsztancia csöppjeit hordozó művészi megnyilatkozás lármafaként fénylik  elanyagiasult, érzelmektől kilúgozott világunkban. Az alakiságot szinte szégyenlősen sejtető, de valójában erőteljesen emberközpontú művészet sorskérdéseket feszeget.

 Simon Sándor mondhatni kettősével lépi meg az elvonatkoztatás lépcsőfokait. Töményen koncentrált, esetenként geometrikus alakzatokra is emlékeztető, de valójában inkább rapszodikusan csapongó, lenge ködökbe burkolt térformái tömbszerűségükkel hatnak.

Az emeleti kiállítótermet – a zsúfoltság nem válik előnyére – formailag, hangulatilag egyaránt uralja Jovián György 21. századi korérzést legplasztikusabban összegző, szín-fény villódzásaival valósággal berobbanó két, nagyméretű alkotása. Mintapéldája a bontásban, bomlásban megbúvó festőiségnek, a spontán szerveződésű  roncstelepek és a szándékos rombolás, a háború esztétikájának. A funkciójukat vesztett valamikori formák kusza összevisszasága, a darabokra hullott, roncsolt, tépett, zúzott, szaggatott világ, a mi világunk. Egy csöppnyi valóság, amiben élnünk adatott: a festői mozdulatlanságba merevített mozgó világ. Korhű látlelet, de filozófia is ugyanakkor.

És filozófia a Madarassy Györgyé is. A festőiség, „a magamat kigúnyolom, ha kell”  filozófiája. A belső táj, a lélekhálók vetületei kapnak erőre Madarassy vásznain, hogy fényben fogant lírába oldják a festői gondolatot, életérzést.

A tárlat korelnöke, a festői, grafikai mélység maximális kiaknázója, a kilencven éves Pallos Sch. Jutta. A fájdalom, a mérhetetlen kín bámulatos rajzkészséggel fogalmazódik megrázó erejű kompozíciókká keze munkája nyomán. A szenvedés apoteózisának mesteri megjelenítője az expresszivitásukban páratlan  hatású munkák alkotója.

 Drámai erő és egyfajta sajátosan mély, majdhogynem komor játékosság sugárzik Adorjáni Endre plasztikáiból. A kiszolgáltatottság, a „világba dobott” ember vívódásai, fájdalma, kínja, a döntéskényszer, a lépéshátrány, az egyensúlyozás, a választás dilemmái s mindez együtt és külön-külön, sajátos testbeszédbe, arckifejezésbe fogalmazottan. És mozgásban. Mert Adorjáni számára az emberi test olyan nyitott könyv, amelynek nincsenek olvasatlan lapjai. Ezt érezzük ki valamennyi alkotásából.  És a mélységes humánumot. A tizenötök közül ő az egyetlen szobrász, jelenléte viszont annál hangsúlyosabb.

Árkossy István: Filcrajz

NÉMETH JÚLIA

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/119916