Kós András emlékére



„Legrégibb, teljesen világos emlékem (...) az élő fáról, viruló virágról, az ég napjának éltető sugaráról szól. A tavasznak erdőillatú, madárdalos muzsikájáról.” E szavakkal kezdi 2004-ben, 90. születésnapjára megjelent memoár-kötetét Kós András, s a tavaszutó, nyárelő erdőillatú, madárdalos muzsikája kíséri végső útjára is. Emlékét immár az öröklétbe viszi magával a Mester, a fa szerelmese, lélekbúvára és utolérhetetlen megmintázója, korunk erdélyi, összmagyar, sőt bátran mondhatjuk: európai szobrászatának emblematikus alakja.

Múlt év novemberében még ünnepeltünk. Szép, kerek évfordulót: a 95.-et. A művész mint mindig, akkor is bizakodón tekintett a jövőbe, bár a komoly fizikai erőt követelő alkotástól, a szobrászattól már búcsút kellett vennie, sőt, arra sem vállalkozhatott, hogy rendezze borjúmáli műtermének kertjét, ahová még 90 évesen is rendszeresen kijárt, és fiatalokat meghazudtoló energiával kaszálta a füvet. Minderről le kellett mondania, a művészeti élet eseményeit azonban továbbra is élénk érdeklődéssel figyelte, különösképpen pedig a Barabás Miklós Céhbe tömörült tanítványai és társaik életútját, tevékenységét. A Céhet, amelyet 1929-ben édesapja alapított, valamelyest saját gyermekének is tekintette. Joggal, hiszen oroszlánrésze volt abban, hogy a romániai magyar képzőművészeket tömörítő szakmai szervezet 1994-ben újjáalakulhatott, s mára másfélszáznál is több tagot számláló, országos szervezetként ünnepelhette megalakulásának 80. évfordulóját. A 2009. november 6-án, két nappal a Mester születésnapja után, az általa vallott eszmék szellemében Sepsiszentgyörgyön megrendezett ünnepi kiállítást a szervezők születésnapi ajándéknak szánták. A tiszteletbeli elnök azonban, aki addig a BMC szinte valamennyi, a kolozsvári székházban havonta sorra kerülő kiállításán részt vett, ezen a nagyszabású ünnepi eseményen, betegsége miatt már nem lehetett jelen, csupán egyik faszobrával képviseltette magát a tárlaton.

Kós András szinte az egész 20. századot felölelő, s a 21. századba is átnyúló munkássága mérföldkő az erdélyi szobrászatban. A művésznek sikerült mindazt az értéket, a kincseknek azt a sajátos tárházát beépítenie életművébe, amit az előző korok megvalósítottak. Munkásságának erdélyi talajból táplálkozó, kiapadhatatlan gyökerei ezek, konkrét valójukban azonban már nem érhetők tetten: új minőséggé átlényegülve hirdetik azt a sajátos, korok és stílusok fölé emelkedő művészi világot, amely egyedi és utánozhatatlan.

A szobrász a szavaknak, a míves beszédnek is mestere. A törzsét soha meg nem hajlító, szívós, minden viharnak ellenálló tölgy kedvenc fája, mondhatni példaképe volt. A fadöntésnek áldozatul esett magányos tölgy halálának művészi megjelenítésével, mintha saját elmúlásának állított volna emléket.

„Egyszer a fában valami megroppant. Talán szíve hasadt meg? A hatalmas testét remegés fogta el. (…) Aki most a fa hegyét nézte, s jó szeme volt, észrevehette, hogy egészen lassan, szemmel alig kivehetően, mintha az első pillanatokban még szemérmesen palástolni igyekezett volna gyengeségét, aztán már visszavonhatatlanul megindult a neki rendelt dőlés irányába. Az éltető tövétől elszakadni kényszerített súlyos test pattogó-recsegő zaja most a halálával tusakodó magatehetetlen óriásnak kétségbeesett hörgéséhez hasonlított. Aztán magát megadva, utolsó hangos sóhajtással a neki rendelt helyre omlott. (…) Csend. Vége.”

Az erdélyi faszobrászat óriása, a Mester immár végképp megpihent. Életműve viszont ott ragyog a halhatatlanok panteonjában. Alkotásainak java része pedig a legméltóbb helyen, a Farkas utcai református templom sekrestyéjében lelt állandó otthonra.

Kedves Mester, mi barátaid, szeretteid, tanítványaid nem búcsúzunk, hiszen úgy érezzük továbbra is velünk maradsz, csak most már odafentről irányítod lépéseinket, bíztatsz alkotásra, kitartásra, egyenes beszédre. Köszönjük.

Németh Júlia

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/43267