Képek és háttérképek


Dek Ferenc Szrhegyi emlk 1975 Cski Szkely Mzeum Cskszereda Deák Ferenc: Szárhegyi emlék, 1975 (Csíki Székely Múzeum, Csíkszereda)
Az impozáns termeket járva újfent elidőztem egy rajznál. Címe: Szárhegyi emlék. Szerzője a háromszéki Kökös fia, Deák Ferenc, aki minden idők erdélyi grafikusainak egyik legkiválóbbika volt (tipográfusként különösképpen az), és akinek egy sajátosan zamatos grafikája gazdagította eme nagylélegzetű, honi seregszemlét. Így aztán lépnem sem kellett, hiszen egy helyben élhettem át az egykor bíborfényű napkeltéket is köszöntő baráti diskurzusokat, amelyeknek ma már pusztán a mementó burkában hallhatom folyton távolodó visszhangjait. Egyetlen rajzra tekintek, de egy egész életművet látok. Ez az életmű poétikus és drámai, nagyvonalú és cizellált, melankolikus és derűvel fűszerezett, konkrét és áthallásos; olyanféle, akár egy, a sors bőkezű adományaival felpakolt, vándorútjára induló székelytarisznyás mondahős Nagy Imre kékzöldekben színjátszó fenyveseinek ballada illatú országában.


Egyetlen rajz a falon – egyetlen emlékfutam az üveglappal örökre lezárt, illuzórikusan elfolyó térben. Neve egybeforrt az 1970-ben induló Kriterion Könyvkiadó iskolateremtő képjegyeivel (a kiállítás tárlóiban szemlére elhelyezett kiadványok arculata ezt kellőképpen igazolta is), az ihletett sziluettbe foglalt szárnyas ló évtizedes röptével, s mindez olyan korban, amikor a szellem röghöz kötöttségének kényszerű zablája egyre inkább megfeszült. Kiadványok százainak alaki világra jötténél bábáskodott Feri, mely művek – idő fakította címlapjaikkal – ma is híven vallanak a műforma tisztánlátásáról. S hogy tervezés közben semmi apró szakmai vonatkozású mozzanat sem kerülhette el Deák éberségét, tisztán kiviláglik sűrűn visszatérő, akár credóként is idézhető szavaiból: „Ez egy igen lényeges részletkérdés”.

Mohy Sándor: Borotválkozó önarckép, 1957 (Takács Galéria, Százhalombatta)

Id. Feszt László korszakváltó rézkarcai messziről hirdetik mesterük amorf alakzatainak már-már szublimált vízióit. Kedvelt aquaforte-mezzotinto technikával maratott-dörzsölt nyomatai az anyag faktúrájának parádéjával nyűgözik le a szemlélőt. Az Ismeretlen térben és az Analízis címet viselő két kiállított műve közül a másodiknak – amely a csiga-csigavonal képi alakzatait szellemesen variálja – az egyik példánya még születése idején (1972) dedikálva hozzám került, amikor is gyakorta meglátogattam őt „égközeli” műtermének múzeumi miliőt sugalmazó tereiben. Élcelődő természet volt, aki – látványos itáliai bemutatkozásainak visszhangos sikerei idején – művésztársai irigykedésével, meg nem értésével, alaptalan kritikájával szembesülve, némileg kedveszegetten végezte katedravezetői, később pedig rektori teendőit.

Feszt László: Analízis, 1972 (A család tulajdona)

Feszt a grafika tágas spektrumának minden elképzelhető részletét jól ismerte. Tanítványok szűkebb köre bolygóként követte őt. Köztük az aradi születésű, majd Sepsiszentgyörgyön tevékenykedő, kiemelkedően tehetséges pályatárs, Baász Imre is. Imre kezdetben inkább expresszív felhangokkal jellemezhető, szimbolikus motívumokat idéző rézkarcokkal jelentkezett (Veszély, Dosszié, Rácstörő), majd évek múlva látványvilága a konceptuális, valamint akcióművészet irányába teljesedett ki. A kor társadalmi feszültségeinek érzékeltetésére ikonikus jelrendszerekben igyekezett meggyőződésének látható formában is hangot adni. A rács, a kötél, a kerítés, a fűrészpengeként villódzó vonalak vissza-visszatérő alakzataiból formálódott teljessé képi epikájának eszköztára. Illusztrációk kapcsán gyakorta keresett fel a szerkesztőségben. Erős művészegyéniségére vallott, hogy mindenkor friss szemléletű szövegrajzait – a megszokottól eltérő módon – nem a kézirat szerzőjének világához idomította, hanem abból a világból azt és annyit vett át, ami és amennyi saját művészi hitvallásának kifejezését legteljesebben szolgálta.

Szervátiusz Jenő szobrai előtt (Önarckép, Térdelő akt, Fahordó, Mosoly stb.) Kolozsvár sétatéri pavilonjában eltöltött elsőéves szemeszterek emlékeit idézem fel, amikor Jenő bácsi a mintázás alapfogásaiba igyekezett minket beavatni. Már a kezdet kezdetén elmondta, hogy a formák megteremtése során két alapvető módon járhatunk el. Az egyik: amikor az anyag fokozatos hozzáadásával „felépítjük” a szobrot, a másik: amikor az előttünk álló tömbből sok türelemmel „kibontjuk” azt. Tanulmányaink során épp az agyagból való mintázás került terítékre, így a modell körül strázsáló állványokon a karakteres és a szánalmas arcmások igen vegyesen váltogatták egymást.

Jenő bácsi köztudottan nem volt bőbeszédű. Ám ha szólt, emlékezni lehetett szavaira. Elméletek hangoztatása helyett szívesebben „statuált” példát néhány határozott mozdulatával a képlékeny anyagra. Egy napon az egyik „mű” igencsak roskatag képet mutatott már születése pillanatában; megroppantnak, elkínzottnak tűnt önnön súlya és alkotója határtalan igyekezete alatt. Látva ezt, Jenő bácsi mintázó fát kért. A művészpalánta készségesen át is akarta nyújtani a magáét: egy aprócska, finoman csiszolt ívekkel kiképzett, nem is olcsó szobrász szerszámot. Ám az avatott mester ezt könnyed mozdulattal visszautasította, és egy deszkának beillő, testes fadarab után nyúlt, amivel a fel-felszisszenő alkotó szeme láttára néhány lendületes csapással pillanatok alatt, szó szerint „helyrepofozta” a degenerált sziluettet. Aztán letette az ekképpen lélegzethez jutott, életre kelt szobor mellé a deszkalapot, egészen közel a finoman csiszolt aprócska mintázófához. Sokat mondó pillantást vetett mindkettőre, a mű megszeppent alkotójára is, aztán szokásához híven, szó nélkül továbblépett.

Szervátiusz Jenő arcának szép ívű „ősmagyar” vonásait Mohy Sándor a kiállításon is bemutatott olajképén örökítette meg (Szobrász). De igen népszerű, a sajtóban is sűrűn leközölt alkotása volt Mohynak az ugyancsak kiállított Borotválkozó önarckép és a Kőfaragók is, amelyek közül az utóbbi, noha még 1947-ben öltött formát, ám évek múltán újabb változatban is feltűnt az egyik megyei tárlat alkalmával. A szóban forgó festmény formakezelésének megkapó nagyvonalúsága, a társszínek érzékeny harmonizációja és mohysándoros összefogottsága az egyik legkorábbi műélményeim közé sorolják ezt a számomra részleteiben ma is felidézhető kompozíciót. És ahogy Mohy – kezdetben Mohi-ként írta a nevét – a szürke árnyalatok biztonságot nyújtó alaprendszerére fűzte fel élénkítő hatású koloritját, úgy vált jellemzővé Kolozsvár egy másik, kedvelt és köztiszteletnek örvendő festője, Fülöp Antal Andor, „mindenki Andorkája” számára a nápolyi-, kadmium-, króm- és permanens sárga színek tobzódása csendéleteinek mindörökké bimbózó virágoskertjeiben (Csendélet őszi virágokkal, Iréne).

Árkossy István

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/122316