Képek és háttérképek

FOLYTATÁS LAPUNK FEBRUÁR 3-I SZÁMÁBÓL


A szokatlan érdeklődést kiváltó seregszemle egyik meghatározó részét képezte a székely iskola bemutatása, különös tekintettel Csíkszereda büszkeségére, Zsögödi Nagy Imrére. Már a művek száma is kiemelte mesterét a „közkatonák” sorából, hiszen mintegy harminc lap és vászon nyújtott bepillantást erőtől duzzadó életművébe. A rajzok és metszetek mellett ikonológiai szempontból is korszakos olajképek sorakoztak a nézők előtt: Önarckép almával, Kucsmás önarckép, Forrás, Rigó Manci vagy a Pihenő pásztorgyermekek. Imre bácsi vésővel, tollal, grafittal, nádrúddal, karctűvel, ecsettel vagy bármiféle nyomhagyó szerszámmal megteremtett székely expresszionizmusa, legendásan szókimondó realitásérzete és vérbő rajzkultúrája a csíki táj levegőjének ultramarinba hajló koloritjában feloldódva egész művészgenerációk számára jelzett biztos tájékozódási irányt.

Nagy Imre: Forrás, 1929, (Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)

Jóleső érzéssel szemléltem Erdély kiválóságait megörökítő arcképcsarnokának elsősorban azokat a lapjait, amelyek a fametszet hangsúlyozottan nagyimrés jegyeit hordozzák magukon: határozott fekete-fehér formák tömör kontrasztjait a fény-árnyék eszközének alkalmazásával (Ziffer Sándor portréja, Mé­liusz József portréja, Varga Nándor Lajos portréja). A jóleső érzés abból is fakadt, hogy ezek a nyomatok mind egy szálig azon a présgépén készültek, amelyet még 1970-ben nekem adott át Imre bácsi használatra és megőrzésre. Egy megyei tárlaton szereplő lovas rézkarcom lágyította meg az akkor már idős mester szívét, s mivel korára való tekintettel amúgy sem állt további szándékában a súlyos lendkerekek forgatása, a harmincas években leleményes székely mesterek által fabrikált masináját minden hozzátartozó egyéb grafikai szerszámával, így karctűivel, marató tálaival, hengereivel, fa-, vörös- és sárgarézdúcaival, valamint máig is használható festékes tégelyeivel rám testálta. Vastag filcből készült munkaköpenyével együtt a mai napig őrzöm eme ritka ereklyetárat – azok után, hogy grafikusként magam is évtizedeken keresztül az immár műtörténeti kuriózumként becsülhető gépen készítettem levonataimat. Mintha ma is hallanám Imre bácsi kissé érces hangját, látnám felemelt mutatóujját, ahogy a szín és a vonal kapcsolatában a rajz kivételes rendeltetéséről vall: „A grafika nem egyéb, mint az egyetlen út a festészethez”.

Gy. Szabó Béla: Apáczai Csere János, 1946 (Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)

Árkossy István

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/122122