Hazatérés a hívó szóra

2015. november 9. hétfő 13:38

Hazatérés a hívó szóra

Tizenöt művész kiállítása a kolozsvári Minerva Alapítványnál


A kolozsvári Korunk Galéria 1973-as elindítása, működtetése, fölfedező kedve és legendája az író-szerkesztő Kántor Lajos érdeme. Fáradhatatlan munkáját jelzi a mostani, a Minerva Alapítvány nagytermében és pincéjében megrendezett tárlat is, a Hazatérés.

 Kántor Lajos nemes ügybuzgalmának köszönhető a folyóirat szerkesztőségében és megannyi vendéghelyen megvalósult félezer tárlat. Ha a különféle kiállítóhelyek – múzeumok, galériák stb. – az évtizedek alatt nem álltak, legalábbis ami a fiatal képzőművészek bemutatását illeti, a helyzet magaslatán, ő egymaga tett arról, hogy az érték közönség elé kerüljön. Fáradhatatlan munkáját jelzi a mostani, a Minerva Alapítvány nagytermében és pincéjében megrendezett tárlat is, a Hazatérés.

Kérdezhetetlen kérdések

Hazatérés? Honnan, hová? Egy képzőművésznek kell-e – szükséges-e – Európa és a világ bármely táján barangolván hazatérnie, hogy megmutathassa az évtizedek alatt karakteressé vált arcát? Kell-e a szülőföldhöz – a fölnevelő közeghez – való hűségét kinyilvánítania akkor, amikor szinte minden ecsetvonásában, grafikai jelében, kompozíciójában akarva-akaratlan ott van a biztos kezdő lépés mint alap?
Kérdezhetetlen kérdések, hiszen erre is – a távolmaradásra –, és arra is – az érzelmi viszonyulást is magában foglaló jelenlétre – van példa. A most kiállító tizenöt művész – tizennégy festő-grafikus és egy szobrász – szívesen jött a hívó szóra. Nem, nem csupán emlékezni akart, hanem életművének mustráját (jobbára az elmúlt másfél-két évtizedre koncentrálva) megmutatni. Csaknem száz életes mű jelzi, hogy volt értelme a hazahúzó „kalandnak”.

Különösen azok örülhetnek a mostani megméretésnek – elsőbben is a festő Bencsik János és a grafikus Damó István –, akik, ki tudja mily okból (feledékenységből?, hanyagságból?, az érték iránti közömbösségből?) kimaradtak a nemrég bezárt nagy budapesti tárlatból. A Korunk Galériára való intenzív emlékezés – fölkavaró művekkel – tehát némileg pótolja a Magyar Nemzeti Galéria Sors és jelkép című összefoglaló tárlatának a hiányait.

Tmblmny s kdgomolyag Simon Sndor grafikin

Tömbélmény és ködgomolyag Simon Sándor grafikáin

Csak most látni igazán – persze annak, aki az utóbbi évtizedekben figyelemmel kísérte Bencsik budapesti és külföldi megmutatkozásait, nem újdonság –, hogy a hajdani bukaresti grafikus (Dante-lapok) milyen komoly, elementáris erejű festővé érett. Csaknem absztraktnak ható expresszív vásznain – alakkettőzésekkor, a szerkezeti csomópontként is értékelhető „testjátékokkor” – a szín és forma robban. Minden emlékezésréteg mögött, szálkás pászmában vagy drámai hatású foltban ott egy újabb emlékezésréteg, vagyis az álommá emelt valóság.

Damó olajrúddal vászonra vagy kartonra vitt, Ikarosz-példázatokká avanzsált „űrlényei”, miközben – illúzió – a levegőt hódítják meg, találkozási pontjaikban az elszakadás, kilengés drámája mellett a szenvedés apoteózisát is mutatják. A jobbára ritkásan telerajzolt, ám a lélegző gócpontokról sem lemondó fehér felületek működési terepként hatnak. Ahol korpuszvariációt érzékelünk, ott különösképp előtérbe kerül a bibliai fogantatás mint sokat­mondó szimbólum.

Festő és grafikus – talán azt is mondhatnám, hogy mester és tanítvány – a hajdani otthoni közegben úgy talált egymásra, hogy értéktudatosító szövetségükre nekünk is illik figyelnünk. Mint ahogyan a nálunk helyét nem találó, a megbecsülés szikráját sem kapó Paulovics Lászlóra is. Hogy kitűnő grafikus, azt az 1956-os magyar forradalom hősei előtt tisztelgő keresztjei – kiváló lapok – mutatják. S hogy festőnek sem utolsó, azt pedig a figuralitást absztraktra cserélő, szerkezeté­ben megújuló vásznai. Gondolom, a modernség felé való közeledésében – az alakrajzban éppúgy otthonos, mint a nonfiguratív tobzódásban – nem kis szerepet játszott az Erdélyt követő sokéves németországi, tanulmányútnak ugyancsak fölfogható lakozás.

Belső táj harlekinnel

Madarassy György lírai absztraktjában – az organikus élmény letagadhatatlan – a fény (jobbára a sugárnyalábként világító okker) játszik szerepet. A faktúra érzelmi telítettségű élményt involvál. Kétségkívül, jóllehet valósan is mérhető, belső tájak ezek. Paradicsomi ligetek. Ha festő-önmagát rögzíti, groteszk létszemlélete – figurája egyszerre harlekin és csörgősipkás bohóc – ugyancsak hangot kap. A kolozsvári tárlaton öröm észlelni bizonyos pályák, életszakaszok megújulását. Kádár Tiboré az érdem, hogy hajdani „kalotaszegi”, kultikus tárgyakban bővelkedő élményvilágát egy látszólag szürkébb, ám felületi villódzásában szintén eleven, foltjaiban némileg konstruktív ábrázolásmódra cserélte. Noha az új állomás – jóllehet nem kizárólagosan – lemond a figuráról, műveinek bensőségessége megmarad. Grafikában ugyancsak elsőrangú – vers­illusz­trációjában a fekete-fehér közötti „hasadék”, a sötét „életfa” kalligrafikus dísszel telítődik.

A plasztika mfajt a killtson Adorjni Endre munki kpviselik

A plasztika műfaját a kiállításon Adorjáni Endre munkái képviselik

A kilencven fölötti Pallos Sch. Jutta emberábrázolásaiban a fintoron kívül mérhetetlen szenvedés és fájdalom van, mintha alakjai most tértek volna vissza – lehetséges? – a golgotai útról. Szilágyi Varga Zoltán fotóalapú műve – a tárlaton egyedüliként (kivételt képez a szobrászművész) cím is szerepel a kép alatt! – öreg kéz egymásba csukódó ujjaival sokkol. A nem szokásos imapóznak is megvan a hatása.

Gépvilág és absztrakt

Jovián György impulzív tájábrázolata az építkezve rombolás iskolapéldája. A kaotikus egységben – land art-szerűen – mégis megvillan a gépvilág csöveivel-kacatjaival terhelt föld. Történelmi, társadalmi példázatok élénk színhatásokkal, telítve robbanó szerkezettel. Bardócz Lajos bravúrosan rajzol, mint ahogyan bravúrral kezelte-kezeli a linóleumot vagy a fát metsző kést is. Grafikái, noha a drámai szituációkat sem veti meg, a lírai absztrakt körében mozognak. „Mozognak”, talán valóságosan is, hiszen kétségkívül látványszépség az alakok dinamikája.

Festmnyek s grafikk uraljk a falakat

Festmények és grafikák uralják a falakat

Pusztai Péter illusztrációnak tetsző rajzos létimádatában a groteszk játékosság a legfőbb erő, míg Árkossy Istvánnál és Kazinczy Gábornál a felületi háló jelentős pontjainak a megmutatása. Ez utóbbin az organikus motívumok „meseelemekkel”, táj- és épületrészekkel keverednek. Árkossy a szürreális vonalakkal egyénített arcot az emlékezés részévé teszi, míg Kazinczy – elsőrangú a pincegaléria egyik termében bemutatott sorozata – a foszlánylétben tündöklő testeknek szavaz létjogot. Csehi Péter finom tusrajzvonala, némiképp rejtvén egy meglévő figurális emléket, hálószerűen vonja be valós és képzelt létünk terepét. Simon Sándor vegyes technikájú grafikái súlyos tömbélménnyel és a belőlük kiszakadó folt-ködgomolyaggal sokkolnak.
A plasztika műfaját szinte egyedüliként Adorjáni Endre – és meglepetésre három régi kicsi absztrakt szoborral Bencsik János – képviseli. Ezúttal Adorjánié a valódi művészet. Alakjai feszüljenek meg munkamozzanatokban, biblikus erővel törjék át a falat, legyenek imapózban vagy a föld erejét kiszívóan pihenőben, a palástjukon mindig átüt valaminő fény. Adorjáni műveiben – formakultúrának legyen ez elég – az anyag lélegzik.

A kolozsvári tárlat – bár a felső terem zsúfolt – izgalmas, értékközvetítő kiállítás, jól dokumentált katalógussal. Nagy kár, hogy a képek alatt nincsenek címek, az évszámokról nem is beszélve.
A kiállítás november 19-éig látogatható (Minerva Alapítvány – Szabadság szerkesztősége, Kolozsvár, Jókai/Napoca utca 16.)

Szakolczay Lajos