Hazatérő képek


rkossy Istvn Árkossy István


– A Mentor Könyvkiadó Művészeti Monográfiák sorozatában 2011-ben jelent meg a rólad szóló kötet, Banner Zoltán tollából. A képmellékletben van egy Telihold címet viselő festmény, ezen megjelenik a Szent György-szobor. Mesélj a Farkas utcáról...

– Azt az utcát, ahol valaha ifjúkorom legszebb évei suhantak el, ma már legszívesebben egy olyan kifutópályához hasonlíthatnám, amely nem egy rég ismert útkereszteződésben ér hirtelen véget, hanem megállíthatatlanul tovagördül, majd valahol beleolvad a felsejlő horizont még kifürkészhetetlen Életpályáiba. Az ilyen kiindulási pont voltaképpen nem egyéb, mint a legszűkebb értelemben vett Szülőföld. Ha pedig lélekben kellőképpen fogékonyak vagyunk rá – és egy művész miért is ne lehetne az? –, itt megtanulhatunk nemcsak járni a földön, de az alkotás ihletett pillanataiban akár még súlytalanul „lebegni” is, mivel ezek a „felemelő”, átszellemült momentumok a sors lehető legértékesebb ajándékai közé tartoznak.

Noha jó pár évtized elröppent azóta, mégis tisztán felidézem, ahogy a mára benzingőztől és gépjármű-forgalomtól fojtogatott gyermekkor-sugárutamon – a dicső múltú Farkas utcában – még konflisok sötét sziluettje kocogott át nyaranta a korallvörös virágoktól pompázó gruppok között, miközben a ráérősen baktató lovak patáinak egyenletes kopogását visszhangozták az évszázadok zimankójában megedződött gótikus falak. Akkoriban a tanári épületsor szögletében laktunk. Emeleti ablakunkból kitekintve, mesélő utcám legszebb arcát mutatta felém: a tél pihe-hóköpenyébe burkolózó Szent György lovag kemény kontúrjával holdszínű karácsony esteken, barokk orgona hangjainál, amikor az ókollégium kisharangja is megérdemelten pihent már, mivel hasznos szolgálatára se tanárnak, se diáknak – téli szünidő lévén – amúgy sem lehetett volna. Ilyenkor majdhogynem elnéptelenedett az utca. Viszont az is előttem van, amikor Kós Károly temetésén olyannyian gyűltek össze a kis téren, akár augusztusi égen a csillag. Még a sokat megélt évszázados tanúk, az aggastyán hársak is megrendülten álltak sorfalat Erdély eltávozó „országépítője” előtt.

Claudiopolis (2000)  

És a képsorok gyorsan peregnek tovább: szinte látom a kikelet napfényes vasárnapjait konfirmáció ünnepén; a véndiák-találkozók egybegyűltjeit mosolygós vagy megtört emberi arcokkal; érzem a ballagások légben terjengő fanyarédes orgonaillatát; és akkor még nem is szóltam a hajdan volt diákszerenádok felcsendülő dallamairól, az első vágyakról, reményekről, a sikerekről és csalódásokról. Más szóval mindarról, amivel egy fiatalt az Élet megérinthet, különösen akkor, ha a sors kegyessége folytán olyan ajándékban részesülhetett, hogy egy nem mindennapi színekkel ékesített kultúrájú utcában cseperedhetett naggyá.

A kérdésre utalva pedig: igen, a Telihold című festményen egy olyan szimbolikus képsort igyekeztem egybegyűjteni, amely az elemek kölcsönös vonzatával megteremti az általam máig megőrzött, e helyhez kötődő hangulatok akár szürrealistának is nevezhető látványát.

– 1987 óta élsz Budapesten, azóta csupán egyszer volt egyéni tárlatod Kolozsváron, 2003-ban, a Korunk Galériában. Most azonban, március 7-én, a Művészeti Múzeumban nyílik kiállításod; miért döntöttél úgy, hogy itt „ünnepled” a hetvenedik születésnapodat?

– Érzékeljük, hogy a város az utóbbi évtizedekben igencsak megváltozott. Sok tekintetben… Ám nekem továbbra is elsősorban a régi, lényem legbensőbb kamráiba átmentett, valamikori Kolozsvár maradt. Ennek egyfajta élő bizonyítéka, hogy a Szabadságban, a Helikonban, a Korunkban, a Művelődésben, de a Kriterion Könyvkiadónál is rajzaim, írásaim jelennek meg. Meglehet, hogy manapság nem járok túl gyakran az egykor ismerős tájakon, de talán épp emiatt sikerült mindazon emlékeket háborítatlanul megőriznem, amelyekkel a hely és annak szelleme relikviákként valaha nagyvonalúan megajándékozott. Többnyire ezzel is magyarázható erős ragaszkodásom, amit ezúttal – környezetem iránti tiszteletem jeléül – a kiállított alkotások bemutatásával szeretnék kifejezni. A tárlat alkalmából több munka is visszaérkezett egykori „születése helyére”, olyanok, amelyek itt láttak napvilágot még a hetvenes-nyolcvanas évek tájékán. A Korunk Galériában megrendezett kiállításomra pedig – ami kereken tíz esztendővel ezelőtt nyílt – annak idején Kántor Lajos hívott meg. Ő most is tevékenyen hozzájárult ahhoz, hogy a Bánffy-palotában sor kerülhessen erre a több esztendő műveiből összeválogatott bemutatkozásra, amelyen Banner Zoltánnal, egykori Utunk-os szerkesztő kollégámmal együtt, a megnyitó alkalmából mindketten közönség elé tárhatják gondolataikat munkáimról.

Tiziano (2010) (A reneszánsz sorozatból)  

– Annak idején a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészeti szakán kezdted el tanulmányaidat, két év múlva azonban átiratkoztál a grafika szakra. Jó ideig ezt a műfajt művelted, majd később mégis a festészet felé fordultál, megmaradva persze a grafika mellett is. Utolérhető, megmagyarázható a váltás, vagy csak egyszerűen ki akartál próbálni egy másfajta önkifejezési formát?

– Egy serdülőkorú számára, útkeresésének idején, a „művész” fogalmát nagy gyakorisággal a „festő”, a „piktor” szimbolikus alakja testesíti meg. Lehet, hogy ez a kép részben nálam is sugallatosként volt jelen, de ma úgy érzem, hogy utcám romantikus látványképe, történelmi és kultúrtörténeti hangulatot árasztó transzszilván levegője szintén nagymértékben hozzájárult, hogy felvételim alkalmával magam is a Képzőművészeti Főiskola legkeresettebb szakára, a festészetre jelentkeztem. Ott viszont már igen hamar lehetőségem nyílt az európai fuvallatokban fel-felfrissülő grafika műfajának sokrétű lehetőségeivel is számot vetni, ami attól fogva többé már nem hagyott nyugodni, úgy is mondhatnám: valósággal magával ragadott. Ez eredményezte, hogy végül grafikusként államvizsgáztam. Ám ma, esztendők távolából igen hálás vagyok a sorsnak, mivel ennek köszönhetően a Rajz – amely minden képzőművészi megnyilatkozás alfája és omegája – éveken át központi helyet foglalhatott el tanulmányaim sorában. S miután úgy tartjuk, a „vér nem válik vízzé”, a nyolcvanas évek elején fordult a kocka: újfent ecsetet vettem kézbe; azóta hasonló örömet jelent nap-nap után mind a grafika, mind pedig a festészet tágas vizein kedvem szerint felváltva elkalandozni.

– Képeiden egy időben ritkán jelent meg az ember, s ha igen, akkor is torzított változatban; ám újabban, egyfajta „idézetként” épp portrékat festesz, ezek a munkák pedig – feltételezésem szerint –, a nagy festőelődöknek állítanak emléket. Miért „hiányzott” az emberi arc eddig a képeidről?

– Számomra a grafika vált azzá a műfajjá, amely lényegi jellemvonásait tekintve elsősorban a téma szerkezeti kialakításának látványát eredményezi a munka elkészülte során. Eszerint, az alakok is, azonosulva analitikus környezetükkel, a kép homogén alkotóelemeivé válnak. Ezért történhet az, hogy a néző szemében némelykor valóban akár „torznak” is tűnhetnek az ilyen figurák, holott épp a formarendszerhez történő harmonikus illeszkedésükkel válnak teljes értékű részévé a teremtett felületnek. A grafikai lapokról ezért nem is igen tűnt el a megidézett emberi jelenlét. Annak gyakori hiánya viszont a festményeken egy időszakban kétségtelenül előfordult. Ez többnyire akkor történt, amikor – romantikus hajlamaimat is kiélve a színek világában – a természet „mindenek feletti” grandiózus voltát, szépségét csodáltam. Azt az Őserőt, amelyben mi, parányi, alig számottevő lények vagyunk csupán. Ilyenkor a képen legfeljebb az emberi jelenlét különböző nyomai állapíthatók meg, de a személy, konkrét voltában már nem azonosítható. Közben a természet effajta tisztelete hamarosan kaput nyitott a reneszánsz szellemiség hagyományos érdemei irányába is, ami jelenünk hitvallását, a „mindegy, hogy mit, csak mindenáron újat” imádatát felülírva, egyre inkább a klasszikus századok értékrendszerei felé fordította érdeklődésemet. Ez hozta magával ama felismerést, hogy a deviáns ízlésvilágtól áthatott jelenből van merre tekinteni, hiszen léteznek korokon átívelő valós értékrendszerek, amelyek mindmáig hatnak, pontosan azért, mivel értékeiknek köszönhetőn soha nem hulltak ki az Idő szigorú rostáján. Ez szülte az ötletet, hogy eredeti művek „idézeteivel” megfessem – elsősorban a reneszánsz, és részben a barokk kor – Nagymestereinek önarcképeit bemutató arcképcsarnokot, jellemző műveik egy-egy részletét is beépítve a képtérbe. A tisztes névsor időben Cimabuetól Raffaellón, Michelangelón, Düreren, Rembrandton, Tiepolón, Velázquezen és sok más ragyogó személyiségen keresztül egészen Canalettóig terjed, amelyben a firenzei és velencei mesterek mellett spanyolok, németek, valamint flamandok is jelen vannak. Ez a sorozat ötven olajfestményből áll; már csak néhánynak kell elkészülnie. A jelen kiállításon azonban ezek, térigényük miatt, sajnos nem lesznek láthatók, ámbár nincs kizárva, hogy egyszer a kolozsvári közönség is megismerheti őket…

Az Idő vizein evezve

– Mit jelent számodra az Idő? Kérdem ezt azért is, mert elég gyakran látható az időmérő, mint tárgy, különböző formákban a munkáidon. Egy másik gyakori motívum a hajó, amely vagy lebeg, vagy folyton úton – vagyis hát vízen – van, gyakorta hullámhegyek tetején, de soha nem látjuk révbe érni. Miért van ez?

– Az Idő többnyire kegyes hozzánk, és emellett még roppant áldozatkész is, mivel mindenki számára juttat önmagából apróbb-nagyobb szeleteket: kinek többet, kinek kevesebbet. Persze, könnyű neki, van bőven miből adakoznia. Ő a világ ura. Ifjúkorban oly határtalannak tűnik fenséges birodalma, hogy a mindennapok forgatagában leginkább azt érezzük: fölösleges vele foglalkoznunk. Aztán később, ha már némileg tisztulni látszik a horizont és egyre tündöklőbb fejünk fölött a kékség, kitárulkozik a tér, láthatóvá lesz a föld-ég között élesen meghúzott határvonal, amit minden egyes pontján példátlan erejével a hatalmas Idő tart szorosan egyben. De a történelmi múlt – és itt ismét hajdani utcámra is gondolok –, ugyancsak az Idő fátyolos tükrében körvonalazódik, abban sejteti mélyen barázdált arcát, így szinte elkerülhetetlen, hogy e fogalom ne hagyna valamiféle érzékelhető nyomot egy művész szemléletvilágában. Tárgyias formában képtelenség a momentumot fülön ragadni, mivel soha nem tette láthatóvá titokzatos vonásait; így aztán marad számunkra a szimbólumok nyújtotta lehetőség, amivel igyekszünk legalább áttételesen képi kelepcébe merevíteni a száguldozó perceket. Ezért tűnik fel a művészetek történetének zegzugos útvesztőiben is oly nagy gyakorisággal az óra, a homokóra, a kronométer vagy az egykor bizonyára rejtélyesnek minősülő csillagászati tárgyszerek különféle látványa. S ha képeimen az asztalra állított ketyegő masina az Idő állhatatosságát hivatott megtestesíteni, akkor a hajó, a vitorlás viszont, mint határtalan térben mozgó-imbolygó motívum, az életút képi megfelelője. De ha már a mulandóságról beszéltünk, a festménynek azért van egy irigyelhető tulajdonsága is: többnyire túléli mesterét. Hippocrates szavait idézve: Vita brevis, ars longa.

Örökmozgó (2004)  

– Említetted, hogy a mostani tárlat alkalmából több munka is visszaérkezik egykori „születése helyére”, de lesznek olyanok is, amelyek máshol készültek, mégis kötődnek ehhez a városhoz. Ilyen például a 2000-ben készült Claudiopolis című képed. Bizonyára minden szemlélőnek mást fog jelenteni, ha majd látják, de kíváncsi vagyok, hogy neked mit jelent, miért és hogyan született meg ez a festmény? Értelmezhető valamiféle honvágyként is?

Amióta ez a Kolozsvár barokk kori latin nevét idéző mű az ezredforduló napjaiban elkészült, a képtáram falán sorakozók között rendszerint úgy tekintettem rá, mint valami emblematikus névjegyre, hiszen korábbi életem egypár nélkülözhetetlen szimbóluma tűnik elő a kompozíció elemei között. Valóban nem más ez, mint egyfajta nosztalgia-látomás, színekkel és vonalakkal történő visszatekintés a múltba: időutazás. És erre a képre is, miként másokra is, kiválóan illenek Banner Zoltán művészettörténész szavai, miszerint: „Legfőbb mondanivalója az Idő időtlensége, amelyet az a történelmi környezet sugallt, amibe beleszületett (…) ahol Apáczai Magyar Encyclopediája és a Magyar Logikácska készült, majd Misztótfalusi Kis Miklós véste a betűket, s nyomdájában egyre szépült a magyar ÍRÁS.” A téma központjában valóban az erdélyi kultúrának oly sokat nyújtó Farkas utca áll (egy régi fotó idézi a kép jobb sarkában), de a református templom is megjelenik – méghozzá három beállításban –, így uralva a képteret. Középen a város címere és egykori otthonom mértéktartó homlokzata mellett karcsú fémhenger teste csillan. Ebben, látomásaim szerint, talán a város múltjára és távoli jövőjére utaló írástekercs lehet elzárva; bizony jó volna ismerni, mit is jövendölnek az abban foglalt sorok. A klasszicista óra, a lebegő buborék pedig a végtelenre és a végesre történő egyenes utalások szimbólumai; köztük, mint valamiféle tünékeny látomás, a térben úszó tárgyak árnyképe vetül az asztal elnyújtott síkjára. A város meghatározó műemlékei közül néhány a „kép a képen” dacol az idő viszontagságaival. És a háttérben, sisak vasrostélya alá rejtve, arctalanul, Kolozsvár jó-, vagy rossz (?) szelleme leselkedik állhatatosan felénk. Egyébként ez az olajfestmény Budapest és Békéscsaba kiállítótermei mellett egyszer már járt Kolozsváron is, még 2003-ban, akkor a Korunk Galériában láthatták az érdeklődők.

Apropó honvágy, hogyan élted meg az áttelepedést? Mikor vettél először ecsetet vagy ceruzát a kezedbe az ottani életedben?

 – A munkára utalva: erre azért nemigen emlékszem, mert voltaképpen egyetlen pillanatra se tettem le rajzeszközeimet: szinte folyamatosan dolgoztam. Amikor az útlevélvárás idegölő hónapjait éltük indulásra készen, és minden műtermi felszerelésem már csomagok, ládák mélyén lapult, a lelki kényszerűségnek eleget téve, vásároltam magamnak néhány ív egyszerű rajzpapírt és egy szokványos grafitceruzát, majd kartondobozok tetején munkálkodva igyekeztem hasznosabbá tenni az egyébként pazarlóan eliramló perceket. Ekkor készültek azok a nem kevés aprólékossággal kivitelezett ceruzarajzaim, (a kiállításon is látható négy közülük), amelyek attól a pillanattól fogva máig meghatározó irányt szabtak grafikáimnak; így a későbbiekben már ezzel a legegyszerűbbnek nevezhető „hétköznapi” technikával készült lapokkal vettem részt az Országos Rajzbiennálék visszatérő seregszemléin is. Noha a gyakori áramszünetek miatt Kolozsváron sokszor gyertyafényben húzogattam a vonalakat, mégis azt mondhatom: az a kételyekkel és feszültségekkel teli időszak teremtett meg egy sajátos stílusjegyeket magán viselő képi világot. De hiszen közismert a mondás: a lelki szenvedés, a kín és a fájdalom, akár előnnyé is változhat a papír fehérjén. Valahogy ilyen hangulatban éltem meg az eltávozás első szakaszát. A folytatás viszont természetszerűleg már jóval pörgőbb iramot diktált: megérkezésünk után nyomban köteteket illusztráltam, címlapokat készítettem a Móra és az Európa könyvkiadónak, magammal vitt rézlemezeimről pedig sorozatokat rendelt a Művészeti Alap; mindemellett a fővárosi és vidéki galériák szívesen fogadták festményeimet. Már az újraindulás első évében kiállításom nyílt a budapesti Dürer Teremben, a Gutenberg Galériában, és ezt követték egyéb magyarországi és külföldi önálló bemutatkozások, csoportos kiállítások. Vagyis: a kerék egy pillanatra sem szűnt meg forogni, inkább jócskán srófolt az iramon.

A műteremtés gyönyörűsége

– Megkínoz egy-egy képnek a születése, vagy könnyen dolgozol, ha lehet így fogalmazni?

– Egyáltalán: hogy lehetne kínlódás az, ami már önmaga tiszta gyönyörűség? Persze, az alkotás igencsak összetett folyamat, amely akár tekintélyes hegyekkel, mély völgyekkel és egyéb buktatókkal sűrűn telehintett terephez is hasonlítható; márpedig ilyen terepen hol meglódul a kocsi, hol pedig lanyhul az iram, ám mindennek ellenére a célirányosság az, ami a legfontosabb. A Képzőművészeti Főiskola nagyra tartott mestere, Miklóssy Gábor egyszer így nyilatkozott (Tóth Lászlótól, egykori festőművész barátomtól értesültem róla): „Tudják meg fiaim, nem a kép megfestése az, ami a legnagyobb terhet rója művészére, hanem a festésre való lelki felkészülésnek, a mű kiérlelésének valóságos, szellempróbáló folyamata”. Talán ezért sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy könnyű, vagy nehéz a műteremtés, mivel a munka izgalmát jó érzés átélni, buktatóit meg kell szenvedni, a sikertelenségből új erőt kell meríteni, persze a jó eredménynek is lehet örülni – még ha nem is tovább, legalább egy kis pihenő erejéig. Ezt éltem meg jómagam is nap, mint nap, és gondolom, vannak, akik hasonlóképpen vélekednek.

– Amint azt olvasóink is megtapasztalták, íróként sem vagy „elhanyagolandó”. Kolozsváron hosszú évekig az Utunk grafikai szerkesztője voltál, már akkor kipróbáltad az írást, vagy csak később fedezted fel ezt a készségedet?

– Bevallom, még elemista koromban, mint annyi bikficnek, nekem is volt néhány vérszegény szárnypróbálkozásom, de soha nem gondoltam, hogy a biztosan futó ceruzát – még ha csupán alkalomszerűen is –, felcseréljem a papír textúráján minduntalan tintapacát hullajtó, sercegő pennával. Grafikai szerkesztő koromban alig néhány sorom látott napvilágot, az is többnyire a szilveszteri Ütünk hasábjain. Mára viszont két kötetem is megjelent, az egyik, a Világ árnya, világ fénye, (Beszélgetőkönyv), Bágyoni Szabó Istvánnal, a másik, a Képírás (A csend ösvényein), Zsolt fiam fotográfiái mellé írt gondolataimmal. Mindkettőből közöltetek ti is részleteket a Szabadság hasábjain, a második kötetből sorozatban is. És, hogy ma az írott szó világában is olykor jelen vagyok, jobbára azzal magyarázható: nem minden gondolat, hangulat, emlékkép, vagy eseménysor lerajzolható, megfesthető. Persze, nem csoda ez, hiszen éppen a miatt születtek eltérő művészeti műfajok, hogy eltérő emberi életérzések kifejezésére válhassanak alkalmassá. S minthogy a művészetek különböző ágazatai mégiscsak egyazon pompás óriásfának a törzséből sarjadnak, nem jelentett különösebb nehézséget egyikről átsiklani a másikra. Hisz azon az ágon is voltaképpen ugyanazt a nyelvet beszéljük. Csupán másként láttatja magát némileg a perspektíva.

*Árkossy István festészeti és grafikai kiállítása 2013. március 7-én, délután 6 órakor nyílik a Kolozsvári Művészeti Múzeum termeiben.

KÖLLŐ KATALIN


http://archivum2.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/86...