Gondolatok Márton Árpád elmaradt kiállítása kapcsán

„Izzik a hőség… A hűség”

Igen, ezt az egyéni tárlatot is megtorpedózta, remélhetőleg csak elnapolta a járvány. Április 16-án kellett volna megnyitnunk a marosvásárhelyi Bernády Házban. Mint a csíkszeredai festő minden eddigi válogatott anyaga, ez is nagy élményt szerzett volna a művészetkedvelőknek. A csíki művészközösség vezéregyénisége október 6-án tölti 80. esztendejét. Az eseményt itt, Vásárhelyen, egész pályáját meghatározó diákkora oly kedves színhelyén is meg akartuk ünnepelni, és az idénre beütemezett gazdag programjához igazodva ez az időszak lett volna a legalkalmasabb a bemutatkozásra. Rendhagyó kiállításra készültünk. Nem az első alkotói korszakát idéző olajképeiből, sem a későbbi lenyűgöző temperákból, mágikus erejű, drámai festményeiből merített volna a válogatás, azokat jól ismerik, és a magukéiként szeretik, tisztelik a vásárhelyiek is. Az utóbbi években született, mélyre hatoló és magasra szárnyaló pasztelljeivel lepte volna meg az érdeklődőket. Bőséges kínálatból válogathatott, hiszen naponta dolgozik, a műteremben mindig kéznél van ez az anyag, csábító ez a technika, és művészeti vezetőként vagy törzsvendégként számos alkotótáborban is meghatározó a Márton Árpád jelenléte, ott pedig leginkább a pasztellezésre adódik lehetőség, nem csoda, hogy sok-sok pasztellképével is ugyanolyan szinten hallat magáról, mint az őserővel, lélekmeleggel és nagy hatású képi metaforákkal telített, közismert festményeivel. Pasztelljei cáfolhatatlanul tanúsítják, hogy a Márton Árpád-i drámaiság sem veszít súlyából, a lírai könnyedség, az érzelmi telítettség is kifejezésre jut, sőt a játékosság is szerepet kaphat, ha a festő krétát vesz a kezébe. Az ihletforrás pedig azonos intenzitással jut szóhoz minden esetben.

Létünk gyökere


Az utóbbi időben, még a kijárási tilalmak előtt Márton Árpád többször is megfordult Marosvásárhelyen. Lánya, veje, unokái itt laknak, gyakran utazik ide, hogy lehetne hosszú ideig távol maradni? De szólítják a diákkori emlékek is. Az egykori tanárok, a példaadó nagy mesterek, akiknek annyi mindent köszönhet. A tanulótársak is persze, az a családias hangulat, ami körülvette, és később is óvón követte az ismeretekkel gazdagon feltarisznyált gyergyóalfalvi tehetséget. A művész a kiállítás előkészületi szakaszában sokat és szívesen, ízesen mesélt vásárhelyi emlékeiről, élményeiről. Valamikor talán ezeket is részletesen feleleveníthetjük írásban. Ma ragadjunk ki egy kis részletet egy olyan önvallomásából, amelyik 1984-ben jelent meg A Hét oldalain A kenyér színei címmel. Az ebben foglaltak pasztelljei mai világára is vonatkoztathatók.  

Emlékeim

 

„A reggeli derengés, a friss illatú mezők ébredésével, a feszülő izmok ritmusával kezdődött a hajnaltól napestig tartó kemény munka a kenyérért. Kékre kalapált kaszák, recés élű sarlók könnyed suhintásától zengett a lég, és azzal a biztos tudattal, hogy mire a Nap nyugovóra tér, a fűből széna, a gabonatáblából kenyérnekvaló, a susogó fenyőből téli tüzelő lesz… A hajnali harmatos hűvösségből rekkenő hőség kerekedett. Ég és föld bódulásig izzott, mint a kemence. A levegő meg sem rezzent, mint egy izzó gömb, úgy lebegett fölöttünk a Nap. A verejték sógyöngyökben patakzott az arcomon. A kasza majdnem szikrát hányt a gabonaszálakon, marokról marokra gyűlt a kéve. Szomjaztam… Tikkasztó hőség volt… Sajgott a talpam. A tarló éles lándzsaként döfködte a talpamat. Fájt. Korsót nyújtottak, szájpadlásomra száradt nyelvemet oldotta a hűs víz. Kortyoltam a vizet behunyt szemmel – minden vörösen égett, lángoló, forró lebegésben. Hirtelen megéreztem a frissen kovászolt kenyértészta illatát, fehéren villant a kép: pattogott, izzott a kemence, s aztán megcsapott a friss kenyér illata…

Belül azóta is lángol, izzik a hőség… A hűség! Miért az erős vörösek, sárgák festményeimen? Ezért!”

Imádság


És ugyancsak érvényes a mostanra szánt anyagára is az a méltató elemzés, amelyet a Bernády Házban nyílt 2005-ös első tárlatáról közöltem a Múzsában A lélek ablakai címmel. Álljon itt ebből is egy részlet: „Miközben az alkotó a paraszti lét sok évszázados sajátosságaiból, nemzedékről nemzedékre továbbadott szellemi, tárgyi, erkölcsi örökségéből ihletődve sorskérdéseinek súlyát is ráhelyezi a szemlélődő vállára, sugárzó képei szívet belengő melegséggel is beburkolják a nézőt. Az emberség láthatatlan, de kétségtelenül érzékelhető kisugárzása lenne? A festő ismerősei pillanatig sem kételkednek ebben. Mélységes humanizmusa, az anyaföldhöz, közösségéhez, hittel felvállalt hivatásához, meggyőződéséhez kapcsolódó példás hűsége, megnyerő személyisége egyaránt ötvöződik benne. Festményeiben az emelkedettség együtt jár az erővel, a dráma a derűvel, bizakodással. Nem szokványos kapcsolatpárok. Mint ahogy Márton Árpád filozofikus mélységű, mégis lényegretörően egyszerű, elementáris erővel telített művészete sem az.”

Talán beszédes az is, ha a kiállítani készült pasztelljeiből néhánynak felsoroljuk a címét. Ez is visszatükröz valamennyit az alkotó művészi szándékaiból: Emlékeim, Ádám, Éva, Fohászkodás, Hitünk gyökere, Kapaszkodó, Latolgató, Létünk fonala, Töprengő, Szabadkozás, Kiszolgáltatott, Kísértés, Világtalan, Imádság, Közép-Európa.

Bízunk benne, hogy a jelenlegi bajokon, gondokon is túlléphetünk valamikor, és közönség elé vihetjük még ezeket a műveket. Addig is jó egészséget és további töretlen alkotókedvet kívánunk a fiatalos mentalitású és energiájú, közel 80 éves művésznek!

Létünk fonala