Szóljon ez a méltatás egy olyan szobrászművészről, akinek vérplazmája magyar és vércsoportja keresztény!

Megnyugtató, hogy nem kell hullajtania és áldoznia belőle. Manapság, itt, az elvadult keleti végeken, inkább őrzőjének kell lennie és egy békés élettel átminősítenie. Az alkotó embernek a szellemiek és a lelkiek frontján kell ma helyt állnia. Az erdélyi magyar kultúrának zsold nélküli végvári vitézekre van szüksége, akik hősiesen alkotó életet élnek, és halálosan komolyan veszik a magyar művészet ügyét s nemzetük pallérozását. Akik magukra öltik a fehér hollók tollazatát és vállalják a háládatlan szerepet, a verejtékes utat, mert hisznek nemzetük lelkületében, fiainak és leányainak értékteremtő képességében. Hisznek abban, hogy a magyar sors nemcsak obligát szenvedéssel és küzdelmekkel jár, hanem egy tartalmas, mély értelemmel bíró sorsot is jelent, az emberi mivolt, megvalósulás és kiteljesedés egyik legcsodálatosabb formáját is. Gergely Zoltán is megérezte ereiben a hívó szót. Mintázó késsel, vésővel, kalapáccsal, fűrésszel és csiszológéppel felfegyverkezve műterme szentélycsendjében nap mint nap viaskodik az anyaggal, és szellemet lehel belé. A nagy kérdés csak az, hogy kinek vagy milyen értékrendnek a szolgálatában teszi ezt?

Mai összemosott értékrendű világunkban, jól látható szellemi és lelki irányzékok nélkül, egész emberként helytállni s feddhetetlennek maradni különleges kihívást jelent. Hamvas Béla szerint már csak a művész maradt a Temenosz tüzét őrizni, mikor az erre hivatottak mind elhagyták őrhelyeiket. Az ókori civilizációk és a reneszánsz kor a tenyerén hordozta a művészeket, munkájukat arannyal hálálta meg. A mi korunk nemcsak szűkmarkú, de értetlen és megvető is velük szemben. Mit tehet egy keresztény, gerinces, közösségét szolgálni és felemelni kívánó fiatal alkotó az áldott „Tündérkertünkben”? Hát, itthon marad, mer nagyot álmodni, majd mindkét kezével megragadja az eke szarvát. Túltekint egyéni ambícióin, és szolgálatba áll. Ezt teszi Gergely Zoltán is. Kevés hozzá hasonló szorgalmas művésszel találkoztam, aki mindezt felvállalja. Ő példát mutat a letargiába zuhantaknak, a megalkuvóknak, a defetistáknak, a nyereségvadászoknak, a sikerhuncutoknak és a szülőföld dezertőrjeinek, hogy kitartó, küzdelmes munkával, mindennapos áldozathozatallal, merész álmokkal és közösségszeretettel, igenis lehet embert derítő műveket létrehozni, magasztos értékeket alkotni itthon. Tehetsége és munkabírása biztos sikereket hozhatott volna számára a nemzetközi fórumokon, a nyüzsgés fővárosaiban, de ő nem dezertált, hanem a véreire és lelke hívására hallgatott. Itt van rá szükség, itt vannak veszélyben a végvárak. Mindez elavultnak és pórias patetizmusnak hangozhat egyes millenniumi árvalelkek fülében, a legújabb társadalmi relativitáselméletek kereszttüzében.

Ámde Gergely Zoltán művei örök és egyetemes emberi értékeket mutatnak fel. A nagy elődök nyelvezetét használja irigylésre méltó, kifinomult technikával. Megnő a szívem, ha feltekintek Szent Erzsébet gyöngéd, sudár, átszellemült alakjára. Lelkem megpuhul, ha leülök Márton Áron szeretetteli, befogadó szobra mellé a gyulafehérvári római katolikus székesegyház udvarán. Ahogy magasztos alakját elnézem, kezd kiegyenesedni erkölcsi hátgerincem. Bakócz Tamás bíboros sugárzó tekintete, magabiztos méltósága, az egyház és a középkori Magyar Királyság hajdani dicsőségét idézi fel bennem. Kós Károly mellszobra Sztánán, csupa acélos tetterő, céltudatosság és bizonyosság az erdélyi jövőt illetően. Remélem, hogy Báró Kemény Zsigmond, Bethlen János és Baczkamadarasi Kis Gergely mellszobra is csak az arcképcsarnok kezdete.

Portréin az ember teljességét keresi, az ember méltóságát, nyitottságát, öntudatát. Megmintázott alakjai nemcsak történelmünk kanonizált szentjeiként és hőseiként állnak előttünk, hanem mint olyan emberek, akik mindenekelőtt diadalt arattak önmagunk felett. Csak tiszta lelkiismeretű, igaz emberek képesek olyan tartásra s olyan tekintetre, ahogyan Zoltán elénk idézte őket. Elmúlhatatlan értékekért küzdöttek és egész életüket rááldozták. Ők szabadon döntöttek és megcselekedték, amit hitük és nemzetük megkövetelt tőlük. Ők a rendíthetetlenek, az országépítők, a mi világlásunkra gyúlt élő szövétnekek.

Köztéri szobrain az antik görögöktől öröklött kánonrendszert és derűt, a középkori mesteremberek mívességét meg a reneszánsz humanizmusát ötvözi. Teszi mindezt úgy, hogy szembe megy korunk kánonromboló és dehumanizált irányzataival. Választott nyelvezete és látásmódja mégsem anakronisztikus. Nem is az időbe, hanem inkább az igazságba ágyazott, a perenniális értékek embert csiszoló medrébe. Hivatástudat, szeretet, hit és önként vállalt áldozatos szolgálat sugárzik arcképeiről, akik irányt mutató fáklyaként világítanak elhomályosult szellemünknek.

Több mint száz éve próbálják bizonygatni a gyökértelen bölcselkedők, hogy az alkotó ember élete és a műve szétválasztható, sőt csakis így szabad szemlélni őket. Gergely Zoltán esetében az ember és a mű teljes mértékben összeforrott. Aki megismerte az egyiket, a másikban sem fog csalódni.

Az igaz művészek nemcsak puszta kép- és tárgyalkotók, hanem újfajta látás- és látomásteremtők, koruk és embertársaik szeizmográfjai, irányt mutató tűzoszlopgyújtók és a szellemi világrend helyrebillentői. Gergely Zoltán is feltette magának a kérdést; hogyan lehet a perenniális értékeket egy új, 21. századi ikonográfiát teremtve megfogalmazni? Bronz kisplasztikái filozofikus ékszerek, amelyek néha ironikus felhangot is kapnak. Úgy tűnik, hogy az absztrakt és realista formanyelven egyaránt képes megidézni az ember alapállását, „aranykori” létét, állandóan esedékes realizációját, létalkotó elemei egyesítését. Az Egész helyreállításának az óhaja vezérli, a megvalósult ember felmutatása, a teljes emberi mivolt és a hozzá vezető út új formákba öntése. Integráló, meditációs objektumokat készít a tudatfolyammederbe terelő hadműveletéhez. Az, amit a legutóbbi Trimatéria című egyéni kiállításán bemutatott, közel áll a metafizikus szobrászathoz. Fénykorona, Magringató, Várakozó, Királyfej, Gallér, Kariatida, Instabil tárgy árnyékkal. Ébresztő jelenlétet kódol számunkra, figyelemkelepcéket, merengéshálókat. Így válik filozofikus, igazságkereső művésszé. Gergely Zoltán nem a szakrális világrend szakértője, de a maga módján szobraival a helyreállításán munkálkodik. Milyenek lehetnek eme megvalósulás mértani formái, és milyen ősképekkel operálhat? Ilyetén kérdéseket feszeget már munkássága kezdete óta a Purgatórium kapujával, amivel a Ravennai Dante Biennálén megnyerte Firenze város aranyérmét, vagy az Oltár, a Sámán és a Kút című szobraival. Zoltán ösztönös magabiztossággal uralja a formavilág káprázatát. A Teremtő képmása lévén, felségjoga van a molekulák felett, szerves és szervetlen, éteri és anyagi szinten egyaránt. Már jó ideje felvételt nyert a míves mesteremberek ezredeken átszivárgó kasztjába. Ő már az anyagbűvölők rendjébe tartozik. Puszta kézrátétellel, simogatással képes engedelmességre bírni a fát, a fémet s a követ. Ismeri jellemüket, állhatatosságukat, esendő gyöngeségüket, konok öntörvényeiket és szelíd hajlandóságukat is. Éppen emiatt, önnön természetüket tiszteletben tartva, engedékenységre tudja bírni őket, átformálódásra, sőt átminősülésre, magasabb rendű erők és létálmok képviseletére. Egyszóval mesterember a szó majdnem középkori értelmében. Alázatosan kitanulta a kőrestaurálás mesterségét is. A Teremtőtől kapott adottságához ő jócskán hozzátette a maga tehetségét s munkáját.

A legtöbb művész arra vágyik, hogy ideje se maradjon díjakat átvenni a megrendelések áldásos terhe miatt. Egy díjnak csak cseresznyeszemnek kell lennie a nagy mecénási vásárlások tortáján. Ám úgy tűnik, hogy kies anyaföldünkön évszázados hagyománnyá vált a gazdátlanul hagyott Parnasszus, és ha valaki mégis nekiveselkedik feltörni az ugarát, ritka bíztató szavakon kívül csak hemoglobinjai és verejtéke trágyázza a talajt. Eljött az ideje, hogy a többé-kevésbé tehetősek a kortárs alkotókat is értékeljék és gyűjtsék, ne csak ezeréves kultúrkincseinket, hogy unokáik büszkék lehessenek rájuk, s azt róhassák majd fejfáikra: a rozsda sem marhatja ki és a moly sem rághatja meg, amit örökbe hagytatok ránk.

A Teremtő áldása legyen kezeiden s fényesítse szemeidet, hogy továbbra is ilyet alkossál!

(Elhangzott 2017. április 8-án Kolozsváron, az EMKE díjkiosztó ünnepségén)