Felkavarodnak a tudatlanságaim - a zsoboki alkotótáborról

Hogy én mi mindenre nem figyeltem! Mi mindenről nem tudtam!

Ilyen kiáltások indultak bennem a XX. Zsoboki Alkotótábor tíz napja alatt.

Mindig is érdekelt minden. Irodalom és színház, opera és graffiti, karikatúra és film (ez talán a legkevésbé, most pótolom). És érdekelt a képzőművészet is. Caravaggio, Van Gogh, Gy. Szabó. Szépen elvoltam a tudatlanságomban.

Most, hogy Noémi képzőművész, persze sejtettem a tudatlanságom. Arra azonban, ami ebben a táborban várt, igazán nem számítottam.

De miért nem?

Azt hiszem, azért, mert abban éltem, amiben, gondolom, nagyon sok mai ember: fél füllel hallgattam csupán a mai képzőművészek nevét, fél szemmel figyeltem rájuk. Könczey Elemér, Keszeg Ági, Jánosi Andrea — színvonalasak, de kevesek. Jóval több ember van itt, és tíz napig valósággal égett a szemem a festményektől.

Már ahogy Katona Gyurit megláttam, éreztem, jó helyre kerültem. Hatalmas haja és szakálla, rövidnadrágos-papucsszandálos bohémiája belevonzott a festők világába, és megéreztette, sok itt az oroszlán. Aztán Orbán István ideadta nekem a Művelődés egyik tavalyelőtti számát, és abban felfigyeltem az ő Kalotaszegi kompozíciójára, a Koncz Münich András keramikus Menyecskéjére. Koncz Münich Judit chagallos szürrealizmusát a könyvtárszobában kitett képéről sejtettem meg, de Kudor István faragó Mátyás királya is a szemembe nyomódott.

Noémit napokon át figyeltem, hogyan fest, mint egy megszállott királylány, hogyan nem jön sem ebédelni, sem vacsorázni. Az étkezéseket követően én mentem utána (meg ha véget ért a délutáni bágyadtságom), és ámultam-bámultam a képei láttán. Itthon is festett, de ezt a szomjúságot, ezt a természetbe-vetettséget csak Zsobokon éreztem. Egy világ belül, egy világ kívül, és a kettő összeárad — tulajdonképpen minden művészet ebből áll, én mégis mindig rácsodálkozom erre a csodára.