Feketén fehér, fehéren fekete


narckp
Önarckép
Ha valaki belelapoz az 1972 októberében a Magyar Nemzeti Galériában rendezett Kusztos Endre-kiállítás katalógusába, akkor pusztán a képcímek alapján ráérezhet művészetének kettős természetére. Az Elszórt házak, a Kanyargós út, a Kaptató, a Sóhegy arra utal, hogy a művész mindig a konkrét látványból indul ki, fontos számára a látott valóság közvetlen átélése. A Fény felé, a Halkuló ritmusok vagy a Látomás viszont azt sejtetik, hogy a látvány „kötelező” átírásán túl, a művész munkái általánosabb érvényű képi törvényszerűségeket közvetítenek. A műalkotások jellegéből következik, hogy a látogató mindkét síkon egyszerre, egy időben lehet jelen, akár saját privát emlékei alapján, akár éppen aktuális érzelmi-gondolati állapotának megfelelően közelíthet hozzájuk. Ezen a kiállításon is lesznek olyanok, akik csupán a békási, sóvidéki vagy mezőségi táj jellegzetességeit, motívumait látják, mások pedig elsősorban jelképeket vélnek megtalálni a falakon.

Kulturális emlékezetünk mélységeiből számos ősi motívum – például jelen esetben a fa-szimbolika – bányászható ki, amelyek tudatosan vagy tudattalanul munkálkodnak bennünk egy-egy kép előtt. Tudjuk, a fa, az életfa motívuma a népművészetben annyira általános, hogy a festett bútorok, a faragott kapuk, hímzések konkrétabb vagy stilizált változataik nélkül elképzelhetetlenek. A „képes” beszéd a hétköznapokban is megtalálható, az irodalomban pedig egyenesen nélkülözhetetlen, gondoljunk arra, hogy 1927-ben Makkai Sándor a Magyar fa sorsa címmel jelentette meg híres Ady-könyvét, vagy más irodalmi műfajra ugorva, az egyszerű parasztasszony, Győri Klára Kiszáradt az én örömem zöld fája címet adta 1975-ben megjelent visszaemlékezéseinek. Kusztos Endre műveinek formai letisztultsága, érzéki karaktere viszont olyan erős, hogy nem feltétlenül igényli az esztétikai elemzést, amely most egy alkalmi művészettörténészi okoskodás köntösében jelentkezik. Annak jelzésére azonban mindenképpen alkalmas, hogy kifejezze elemi vágyakozásunkat a művész valóságlátásának minél mélyebb megértésére, az életmű szellemi gyökereinek feltárására.

A kisállomás Szovátán
  Engedjék meg tehát, hogy mielőtt megtekintenék a tárlatot, néhány – részben szubjektív – javaslatot tegyek a képek megközelítésére. Nagy sajnálatomra egy régi kiállítási megnyitójában Páskándi Géza már leírta azt a mágikus folyamatot (A szén emlékezete), amikor a természetes módon keletkezett vagy az erdei szénégető boksákban kiégetett szén alapanyagát adó fák a művész szénrajzain ismét élő fákká változnak vissza. A magam részéről megmaradnék saját kedvenc „motívumomnál”, a valóság átírásának fokozatainál. Kusztos műveinek többsége elrendezhető a megnevezett, jól beazonosítható konkrét tájak és a hullámvonalakat, körkörös mozgásokat, kusza halmazokat rögzítő tájvíziók szélső értékei közé. Az organikus rendszerré alakított, formailag a végletekig redukált, a létezés szinte láthatatlan mozgásaiból font vonalhálók gyakran antropomorf alakzatokká sűrűsödnek, amelyekben a néző mintegy véletlenül – valójában a művész sugallatára – örvényben fuldokló, karjaival csapkodó emberalakot, földre zuhant, borzolt tollú madarat vagy őserdei liánok által foglyult ejtett testet egyaránt felfedezhet. Mikorra azonban megtanulnánk a Kusztos-képeket nemcsak nézni, látni is, az utolsó teremben, ahol most állunk, csődöt mond a nehezen megszerzett tudás. A kis méretű, sötét tekintetű önarcképek egy befelé tekintő, bölcs mestert ábrázolnak, a tájak már elvesztették monumentalitásukat és intim belső tájakká, tájemlékekké alakultak át. Az egyik képen ugyan elolvashatjuk, hogy „a kisállomás váltókezelő őrháza Szovátán 2009. júl. 15.”, mégsem egy topografikus hűségű tájrészletet látunk. A korábbi képek némelyikével igazolható, hogy Kusztos Endre egyik szellemi elődjének Nagy Istvánt tekintjük. A jelen sorozat hangulata azonban sokkal inkább azzal az emberi árnyakat, alig-lenyomatokat is érzékelő, a földi és szellemi létezés spirituális felfogásával rokon, amelynek legkiemelkedőbb képviselője Mednyánszky László volt.

Feltűnő, hogy a művész minden rajzán gondosan megadja készülésének dátumát. Ezt nyilvánvalóan nem az utókornak szóló, a majdani monográfus munkáját megkönnyítő gesztusnak szánja, nem is egy impresszionista festő nap- és évszakokat pontosan katalogizáló magatartásából következik, hanem a táj és a művész találkozásának éppen akkor érvényes pillanatát dokumentálja. Hasonlóképpen, amikor ezeket a képeket nézzük, mi is felírhatjuk a bennünk kialakult képzeletbeli műre a dátumot: Kolozsvár, 2009. október 12. Ez a kép kizárólag a ma este érvényes benyomások, gondolatok összességét mutatja. Ha egy másik alkalommal eljönnek, meglepetéssel tapasztalják majd, hogy a galériában látszólag semmi sem változott, mégis egészen más képekkel szembesülhetnek. A jó művész ugyanarról a tájról számtalan képet készíthet, a jó képeket pedig a végtelenségig lehet nézni.

  Szücs György

Elhangzott: 2009. október 12-én, Kusztos Endre kiállításának megnyitóján a kolozsvári Quadro Galériában


http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/33583