Emléktöredékek – öt tételben

  Molto adaggio Ha jól meggondolom, alighanem Gaál Andrással egy időben kerültem a mai csíkszeredai Márton Áron gimnáziumba. Mindketten 1959-ben nyitottuk meg először az iskola ajtaját, de azért volt köztünk egy kis különbség. Én kíváncsi középiskolásként ültem be először a padba, ő pedig frissen végzettként állt a katedrára. Pontosabban a képzeletbeli katedrára, mert ha emlékezetem nem csal, akkor a rajzteremben valamiféle feltámadt hadseregként inkább holmi görög-római gipszfejek lézengtek és nem a katedrák, sőt akadt ott még néhány váza is, amelyek a rajzpapíron sehogy sem akarták elárulni három-dimenziós létezésük titkát. Ketten két irányból érkeztünk a lassan már fél évszázaddal ezelőtti találkozás színterére, ő Kolozsvárról jött, a főiskoláról, én meg Zsögödből, a ma is útba eső általános iskolából. Kis idő múlva azonban már nem csak az iskolánk, hanem az utunk is egybe esett, hiszen a tanár úr a Salló Sanyi bácsi zsögödi házában bérelt szobát, és a falak nem sokáig maradtak csupaszon. Egy képzőművészettel és általában a művészetekkel nem túlságosan elkényeztetett csíki diák alighanem akkor látott először a falon egész alakos kompozíciókat és nem nagyon tudta, hogy hová is tegye: a falfestés élményei mindeddig teljesen mást jelentettek számára: hengerrel lehúzott virágos vagy vonalas mintát, egy vagy két csíkot a plafontól kisebb-nagyobb távolságra. Most valamiféle szappanoperás visszaemlékezésben nyilvánvalóan annak kellene következnie, hogy Gaál Andrásnak ezek a festményei nyitották meg egy zsögödi diák számára a művészetek iránti érdeklődés útját, de hát nem éppen így történt. Az ifjú tanár tartott ugyan művészettörténeti órákat, de engem akkoriban sokkal jobban érdekelt a matematika és főként mindaz, ami a világon történt, és 26 amit azokkal a csodálatosan szép, varázsszemű rádiókkal délutánonként, esténként meg lehetett hallgatni. Akár a középhullám el-eltűnő és visszatérőállomásain, akár a rövid hullám recsegésében-ropogásában, amikor a zárt ajtók és elhúzott függönyök mögött még a szünetjelek is kimondottan szépnek tűntek. 1959. Nagyon kevesen tudták akkor, hogy Gaál András éppen egy koncepciós per áldozataként elhurcolt festőművész helyére érkezett, és egy-két év múlva még inkább igyekeztek titkolni, hogy miért tűnnek el újabb tanárok, miért kell komor fejjel baktatni a folyosókon néhány diáknak, miért kell azt mondaniuk a felcsíki lányoknak, hogy már pedig minket az egyháznak az a bizonyos szolgája erre meg arra kényszerített a hittan óra után... Ugyan már, ki gondolt erre, hiszen a nagy megpróbáltatás, az érettségi következett, az 1962-es esztendő, amikor majd a kiváló jegyek és az oly szépen hangzó néptanácsi ösztöndíjak birtokában kinyílnak az okos székely fickók előtt az egyetemek, és akkor ők kitörnek, feltör-nek, mindörökre megszabadulnak a kisvárostól és szabadok lesznek, szabadok, olvashatnak amit csak akarnak, hallgathatnak amit akarnak és bárhol, bármikor azzal beszélhetnek, akivel éppen akarnak. Ám akkor valamilyen más Szem fölött egyszerre csak ráncos lett a homlok, és alatta azt dübörögte a Száj: már-pedig fiacskám, te nem, te ne is gondolj arra. Aki a rádió varázsszemét figyeli esténként, aki a fülét a hangszóróra tapasztja és ráadásul el is mondja, amit hallott, az nem. Az többet nem lesz osztályfelelős, csupán osztályellenség, az nem lehet érett, hiszen még teljesen éretlen, befolyásolható, nem tudja megkülönböztetni a rosszat a jótól, fertőzhet, ha tovább engedjük, maradjon csak otthon és örüljön, hogy nem más ajtók zárultak be mögötte.És az okos székely fickó sírt és zokogott, és a nemrég özvegyen maradt édes-anyja kapkodott fűhöz-fához, hogy tetszik tudni a fiam, hát miért nem érettsé-gizhet, ha a legjobbak között van, és a leírt diák ment tanártól-tanárig legalább egy jó szóért, hogy az egész iskolából senki meg ne hallgassa, majd csupán egyvalaki tegye vállára a kezét és azt mondja: ne add fel, fog ez még változni. Allegro ma non troppo 2006. február elsején éppen harmincöt esztendeje, hogy megnyitottam a Hargita szerkesztőségének ajtaját és másnap este a napi harmincadik kávéját felhörpintő és a harmincadik cigarettáját elszívó Kolozsi Márton főszerkesztőhelyettes így fordult hozzám: – Mondja Feri, nem lenne ma éjszaka tisztafej?– Micsoda? – kérdeztem vissza.– Tisztafej – mondta, egybefűzve a két szót a legelső hús-vér újságíró, akit életemben láttam, én pedig olyan lelkesen rábólintottam, mintha akkor érkeztem volna egy alapos hajmosás után a frissen megnyílt szövetkezeti fodrászatból: tisztafej, hát persze!27 Másnap, miután egész éjszaka tiszta fejjel próbáltam felfedezni az éppen ki-nyomtatott szövegekben a hibákat, meg is kaptam életem első témáját: Csík-szereda, a parkváros. Azután közszállítás, utcaseprés, üres üvegek visszavétele és minden más következtek, amit a korabeli sajtóban egyetlen szóval úgy hívtak, hogy közügy. Ez az, ami kötelező, de ha akar, mást is írhat – mondta nemrég elhunyt Albert Antal főszerkesztőm és ezzel útnak indított a könyvrecenziók és művészeti írások útján. És ha már lúd, legyen kövér jelszóval az első képző-művészeti cikkem éppen az akkori országos napilapban, a mai Új Magyar Szó elődjében, az Előrében jelent meg, méghozzá a Hargita megyei képzőművészeti tárlatról. Amelyről én magam, a Bukarestből hazatérő, a hatvanas években Romániába eljutó avantgárd képzőművészeti irodalmat rendszertelenül össze-olvasó kerek-perec megállapítottam, hogy maradi. Mindig csak a természet, mindig csak a fenyők, a hegyek, a házak, a szikár, öreg emberek, minden poros, minden dohos, sehol semmi többsíkúság és többrétegű elvonatkoztatás vagy valamilyen nem hagyományos témaválasztás.A cikk megjelent, viszont érkezett Bukarestből egy levél is Mezey József rovatvezetőtől, Jocótól, az akkor már igen jó nevű műkritikustól, akit csak később ismertem meg és aki valami ilyesmit írt: tetszik nekem ez az ifjonc hév, ez a lendületes mást akarás, de az elkövetkezőkben inkább próbáljam közelebb-ről is megismerni azokat a művészeket, akikről írok. Például Gaál Andrást.Gaál Andrásnak a múlt század hetvenes években festett képei azóta már ott sorakoznak az erdélyi művészeti antológiákban. Élnek és lobognak. Az én kritikám valahol ott sárgul valamelyik újsággyűjteményben. Feltá-maszthatatlanul.Amikor a megjelent írást nem kis büszkeséggel a hónom alatt szorítottam, találkoztam vele. És egy kissé kellemetlenül éreztem magam.Ő nem. Mosolygott. Tudta, hogy olyan kincs birtokában van, amitől nem lehet megfosztani. Tudta, hogy olyan úton halad, amihez a szavaknak semmi közük. Allegro con brio 2000. december. 15. Gaál András, a gyergyói-csíki festő természetesen még le nem zárt, de Csíkszeredától Barcelonáig, Marosvásárhelytől Washingtonig átívelő kiállításaival, képeinek sokaságával, munkásságának következetességé-vel és töretlenségével olyan életművet teremtett, amelynek ihletett méltatásai már ott sorjáznak nem csupán katalógusok és folyóiratok tucatjaiban, hanem tanulmányokban és monográfiákban, az EMKE Szolnay-díjában és több más kitüntetésben. Következésképpen a ma esti „laudator temporis acti”, azaz az elmúlt idődicsőítője, nem csupán a jól ismert és elismert festőt köszönti most, hanem azt a képzőművészt, aki egyéni alkotómunkáján túl, rövid megszakításokat leszámít-va, negyedszázadon át képes volt Gyergyószárhegyre vonzani az erdélyi és romániai festők, grafikusok és szobrászok színe-javát és olyan gyűjteményt 28 teremteni, amely értő és gondoskodó kezekben nem csupán Erdély jelenének, hanem jövőjének is igazi kincse maradhat. Valamikor, a múlt század hetvenes évei második felében, már nem éppen kezdő újságíró koromban, ezeket a szavakat írtam le: „Ha egy alkotótelepnek is lehet művészi hitvallása, akkor a szárhegyinek föltétlenül ez lenne 1974 és 2000 között, tehát negyedszázados időszakban meghívni az ország legjelentősebb képzőművészeit, hogy az így elkészített és a Szárhegyen maradt művek maradandóságán keresztül nyújtsák majd keresztmetszetét az ország huszonöt éves képzőművészeti életének.” Hogy stílszerű maradjak, akkor még csupán arra gondoltam: „laudanda est tamen voluntas”, azaz már az akarat is dicséretes. Ma már azonban a kétezredik év talapzatáról nyugodtan, hitelesen és tiszta szívvel elmondható: Gaál Andrásnak, fáradhatatlan szervezőmunkájának, emberi tartásának és kitartásának, a külön-böző temperamentumú művészeket nem is olyan könnyen összetartó kiegyen-súlyozottságának és a mások alkotómunkája iránti nagylelkű és nemes alázatá-nak is köszönhető, hogy mindezek a szavak testet öltöttek és immár nem csupán elmondhatók, hanem láthatók, megnézhetők, fényképezhetők, filmezhetők és sokszorosíthatók. Ötszázan-hatszázan – vannak minden bizonnyal jóval pontosabb statisztikák is – talán ennyien alkottak Szárhegyen az elmúlt negyedszázadban. És Gaál András nem csupán meghívott, nem csupán tárgyalt ilyen meg amolyan szövetségekkel és bizottságokkal a háttér biztosításáért, nem csupán beszerezte a művészet nélkülözhetetlen földi kellékeit, a papírt, a vásznat, a festéket, a követ és a márványt, hanem, ha kellett, rámázott, cipekedett, szállított és teszi ezt azóta is: óvja és menti nem nagy szavakkal és fellengzős szólamokkal, hanem két keze munkájával mindazokat az értékeket, melyeket a több mint ezer száz, Gyergyószárhegyen összegyűjtött alkotás jelent. Szűkebb és jóval tágabb európai környezetünkben is alig létezik olyan művésztelep, ahol a kezdetektől fogva minden munkát megőriznek és számon tartanak. Szárhegyen azonban ez történt és az utóbbi években ezért lehetett Erdély különböző városaiban vagy akár külföldön is több kiállítást rendezni a szárhegyi anyag válogatásaiból. Ennek az alkotói kincsnek az egyben tartása nem volt könnyű és nem volt egyszerű sem a közelmúlt parancsuralmi témák felé irányító kényszerében, sem a demokrácia nyitott, de kevésbé demagógnak remélt világában, amikor jóné-hányan valamiféle újtulajdonosi felsőbbrendűséggel csupán előnyeit óhajtották élvezni mindannak, amit mások teremtettek, és attól sem riadtak volna vissza, hogy a jelenben aprópénzére váltsák a jövő felbecsülhetetlen örökségét.Gaál András és műgyűjteményt teremtő társai számára azonban Szárhegy huszonöt esztendő után a művészvilág és a művészetek új társadalmi helye megtalálásának útvesztőkkel teli folyamatában továbbra is az alkotás lehetséges kerete. Nem csupán a múlt, nem csupán a jelen, hanem az eljövendő nemzedé-kek közös értéke és a Kriterion-koszorú nem más, mint szerény jelzése ennek az időn átívelő, emberi tenni akarásból és ügyszeretetből megalkotott igazi és tartalmas életnek.”29 Még jó, hogy van számítógép. Öt év után, most 2007-ben, átírhatnék akár egyetlen szót is a Kriterion-koszorú átadásán elhangzott szövegemből? Esetleg hozzátehetnék. Még néhány általa megszervezett alkotótábort, még jónéhány kiállítást, még sok-sok képet. És a kiapadhatatlan derűt. A fényt, amely belőle sugárzik, ahogyan nem csupán keresi, hanem meg is találja a természetben, a tájban, az ég és a föld elpusztíthatatlan kapcsolatában a hangulatot, a harmóniát. Largo, larghetto 2004 nyara. Egy kézfogás. Azután még egy. És ki tudja már hányadik. Ditró, a szülőfalu nem csupán festőként, hanem díszpolgárként újra megtalálja Gaál Andrást és többé nem is engedi el. A Gaál András képtár, a szülőfalunak adományozott képek sokaságával immár mindörökre a sajátja.„Én arról az emberről szeretnék beszélni önöknek – mondottam akkor a szülőfalu lakosainak –, aki mindvégig együtt élt magával a festőművésszel, és valamiféle konok következetességgel a legellentmondásosabb időkben is egyen-súlyban tudta tartani kettőjük legkülönbözőbb vonásait. A főiskolát befejezett rajztanárok közül nagyon sokan megmaradtak a pedagógusi pályán, és a kenyérkereset miatt lemondtak az önálló művészi létről. Mások viszont néhány év alatt felőrlődtek az olykor nem is mindig eredményes alkotásvágy tüzében, a vele járó rendszertelen életmódban, és képtelenek voltak mindazt visszajuttatni embertársaiknak és közösségüknek, amivel a tehetség isteni szikrája megáldotta. Azt hiszem, szülőfaluja népének és általában a székelységnek a józan, gyakorlatias gondolkodását örökölve, Gaál Andrásnak már a kezdetektől fogva sikerült megtalálnia azt a középutat, ahol a pedagógus és a művész szerepe a lehető legszerencsésebben ötvöződött, de nem egyik vagy másik kárára, hanem mindkettő gazdagítására. És nem ez az egyetlen példa, hiszen Gaál András úgy tudott évtizedeken át megmaradni a csíki és a Hargita megyei képzőművészeti élet szervezőjének, a szárhegyi alkotótábor egyik ösztönzőjének és művészi fenntartójának, sok-sok fiatal művész útegyengetőjének, saját családi élete biz-tos kezű vezetőjének, hogy közben önön művészetét is kiteljesítette, és nem is akárhogyan. Egy időben ott lenni a középpontban, egész sor közösségi és szak-mai feladatot teljesíteni, ugyanakkor be is zárkózni az alkotás legbensőbb köreibe – egy újabb olyan kettősség, amelyre csak az a művész képes, akinek életfelfogása, gondolatvilága, meggyőződés-rendszere nagyon szilárd és meg-ingathatatlan talapzaton áll. Ezek az ácsolatok, ez a megtartó és fenntartó erőGaál András számára ugyanaz, mint a népéé, amelyből vétetett: a munka és megint a munka, mindaddig az utolsó kapavágásig, vésőnyomig, leírt betűig vagy éppen ecsetvonásig, amelyet lehetővé tesz számunkra az Idő. Ez is a szülőföld, vagy talán ez a legmélyebb szülőföld. Nemzedékek egymást takaró rétegződéseiben éppen itt fogannak azok a gyökerek, amelyeket oly sokan hiába keresnek, mert lehetetlen futó pillantással, múló rácsodálkozással, szalmalángnyi lelkesedéssel megtalálni őket, aki viszont velük és általuk nőtt fel, annak megtartó erővé válnak bárhol és bármikor, egész életében.” 30 Largo e pianissimo sempre András, még a hetvenen túl is annyira szereted Vivaldit? Százon túl is hallgasd! (2006. A 70 esztendős Gaál Andrást köszöntő kiadványban megjelent írás)
[Gaál András (Gyergyóditró, 1936) tanulmányait a marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Középiskolában, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőmű-vészeti Főiskolán végezte. Négy évtizeden át tanított Csíkszeredában, 1974-ben Zöld Lajossal és Márton Árpáddal együtt a szárhegyi Barátság Alkotótábor megalapítója. Az erdélyi tájképfestészet megújítója