Emlékezés egy emlékezetes évfordulóra

Fennállásának 80. esztendejét ünnepelte a Barabás Miklós Céh

Az utókor gyakorta megengedhetetlenül hálátlan és feledékeny. Emlékezetkihagyásainak áldozatairól legalább annyi kötet születhetne, mint az elismert művészekről szóló, már meglévők. Az életmű és az imázs építés ugyanis két különböző kategória, más-más adottságot igényel, s egyazon művésznél ritkán jelentkezik azonos intenzitással. Szerencsés esetben a történelmi amnézia fátyla mögül elfeledett vagy éppenséggel életükben fel sem fedezett nagyságok is feltűnhetnek, de talán ennek ellenkezője a gyakoribb. Amikor a kollektív emlékezetből kihull egy-egy értékes életmű. Darabjai – jobbik esetben – múzeumok pincéjében várják a feltámadást, nem ritkán azonban, avatatlan kezekbe kerülve, véglegesen szétszóródnak. Mindkét változatra akad példa jócskán szűkebb pátriánkban, Erdélyben is.


A hazai képzőművészet 20. századi története még ugyancsak képlékeny, bár feltérképezéséhez köteteik, tanulmányaik révén a szakma olyan jeles képviselői járultak hozzá mint kortársaink közül többek között Murádin Jenő, Banner Zoltán, Gazda József. Egyelőre azonban a tanulmányozás tárgyát képező időszak közelsége miatt még hiányzik az a történelmi perspektíva, amely nagyobb biztonsággal szavatolhatná egy-egy életmű örökérvényűségét. Másfelől viszont ott a veszélye annak, hogy megfelelő érdeklődés hiányában az idő múlásával pótolhatatlan értékek tűnnek el véglegesen.



Nagy Imre: Kukoricahántás (olaj)
A 20. és immár a 21. századi erdélyi magyar képzőművészeti élet alakulásába is jelentős mértékben beleszólt a Barabás Miklós Céh. Az a művészszervezet, amely Kós Károly és Szolnay Sándor irányításával és Bánffy Miklós támogatásával intézményes keretet teremtett a trianoni döntés nyomán kisebbségi helyzetbe került alkotóknak, biztosítva számukra a közösségi fellépés lehetőségét. Az 1929-ben létrejött, érdek- és értékvédelmi szervezetként működő, a kor viszonylag fiatal, vezető képzőművészeit tömörítő csoportosulás rangos kiállítások sokaságával bizonyította életképességét és szükségszerűségét. A II. világháborút követő kedvezőtlen körülmények közepette azonban kénytelen volt működését beszüntetni, hogy aztán 1994-ben, Abodi Nagy Béla festőművész és Kós András szobrászművész kezdeményezésére újjászülessen, és a modernizmust követő kortárs képzőművészet vonatkozásában is meghatározó tényezőként szerepeljen. Elokvens bizonyítéka ennek a szervezet megalakulása 80. és újraalakulása 15. évfordulója jegyében létrejött átfogó, országos jellegű kiállítás is. A 2009 novemberében, a névadó, Barabás Miklós szülőfalujának, Kézdimárkosfalvának a szomszédságában, Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeum Gyárfás Jenő Képtárában rendezett nagyszabású képzőművészeti seregszemle a viszonyítási alappal gazdagon rendelkező Murádin Jenő szerint is „a festő Barabás Miklós emlékezetes centenáriumi kiállítása óta (1998) az erdélyi magyar művészeti életnek alighanem legnagyobb eseménye”, amely „az elmúlt nyolcvan év képzőművészeti látleletét, alkotóink értékteremtő munkáját mutatja föl. (...) Most első ízben láthatjuk együtt a Barabás Miklós Céh egykori, már régen eltávozott tagjainak és mai alkotóinak munkáit. Művészetünk múltja, jelene vetül elénk a kiállításon, amelyet Vinczeffy László Munkácsy-díjas festőművész és munkatársai rendeztek.” S amelynek a Cova-print nyomdában, Kopacz Attila tervezésével készült 214 oldalas, nagyformátumú, több mint másfélszáz színes reprodukciót tartalmazó, diszes albuma Vinczeffy László, Jakobovits Miklós és Makovecz Imre bevezetőjével és Murádin Jenőnek a Barabás Miklós Céh történetét ismertető tanulmányával a napokban látott napvilágot.



Szervátiusz Jenő: Lány gyöngyökkel (dombormű, fa)
A nemzedékek találkozójaként létrejött kiállítás és az azt dokumentáló kötet pedig látványként és az abból adódó következtetések levonása, elméleti továbbgondolása szempontjából is rendkívül hatásosnak bizonyult. Találó volt már maga az ötlet is, a rendezés pedig a sokszínűségben rejlő egységre épített sikerrel. A különböző korok, műfajok, stílusok, művészi elképzelések kavalkádjában Vinczeffy László otthonosan mozgott, és talált rá arra a harmóniára, amely az esztétikai vonatkozásokon túl erőteljes emocionális hatást is gyakorolt a befogadóra. A munkák térbeli elhelyezése, egymásmellettiségük azt az érzést keltette a szemlélőben, mintha egy előre megálmodott rendezői elképzelés illusztrálására készültek volna. Pedig erről természetesen szó sem lehetett. Minden művész maga döntötte el, melyik művével kíván szerepelni a tárlaton. A rendező részéről különleges gonddal kialakított társítás nyomán azonban a legkülönbözőbb alkotások nemcsak hogy békésen megfértek egymás mellett, de a szomszédság egyenesen kidomborította erényeiket. Így aztán több évtizedes tárlatlátogatói tapasztalatomban először fordult elő, hogy – a visszhangokból ítélve – valamennyi kiállító elismeréssel nyugtázta a kurátor munkáját, elégedett volt a számára kijelölt hellyel.

Idők, terek, stílusok találkozóhelyének szerepét töltötte be a Gyárfás Jenő Képtár, ahol nemcsak régiók, műfajok és kifejezésformák kavalkádjában gyönyörködhettünk, hanem a hajdani mesterek egy-egy munkájának a felvillantásával a tárlatlátogató ízelítőt kapott az egykori Céhnek a hangulatából is. A múlt év végi kiállítás bezárt, a látottak kiváltotta élmény viszont megmarad. S hogy idővel meg ne fakuljon, és hogy közvetve ugyan, de valamelyest esetleg azok is részesülhessenek belőle, akiknek nem volt alkalmuk megtekinteni, ezt a célt szolgálja a BMC kiadásában megjelent, a kiállítás katalógusának szerepét is betöltő, díszes, ünnepi kiadvány.

Szolnay Sándor: Tájkép (olaj)

NÉMETH JÚLIA


http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/print,PrintScreen.vm/id/39506/mainartic...