Emlékezés egy emlékezetes évfordulóra (II)

FOLYTATÁS LAPUNK MÁRCIUS 23-I SZÁMÁBÓL

Bocskay Vince Laudatio terrae
Bocskay Vince: Laudatio terrae




Egy képzőművészeti kiállítás esetében a munkák kiválasztását, kiemelését vagy egyikének-másikának mellőzését sokan gesztusértékűnek vélik. Olykor jogosan, hiszen nem ritkán ideológiai, művészetelméleti szempontok is beleszólnak a válogatásba. Nagy felelősség hárul tehát a szervezőkre, elsősorban pedig a kurátorra. Tárgyismeretének és objektivitásának felül kell emelkednie minden egyéb vonatkozáson.

A Barabás Miklós Céh múlt év végi, jubileumi kiállítása alkalmával azonban a szelekciós szempontok nem bonyolították a szervezők feladatát, a részvétel feltétele ugyanis a BMC-tagság volt. A művészek egy általuk kiválasztott munkával szerepelhettek a tárlaton. Legtöbbjüknek sikerült is legelőnyösebb oldalukról bemutatkozniuk, de persze akadtak kivételek. Saját munkájuk megítélésében ugyanis a művészek legalább annyira eltérnek egymástól, mint az alkotás vonatkozásában. A szervezőknek tehát egy minden szempontból heterogén anyagot kellett feldolgozniuk, és egyféleképpen harmonizálniuk. Szabadkezet csupán az egykori, rég elhunyt alapítótagok vagy a nagyon idős mesterek vonatkozásában kaptak, amikoris a meglévő múzeumi anyagból maguk válogathattak. Abból természetesen, ami rendelkezésükre állt. S ha például Szolnay Sándor, Nagy Imre, Ziffer Sándor, Incze János Dés, Mohy Sándor, Bene József, Brósz Irma, Bordi András, Szervátiusz Jenő, Vida Géza, Kós András és valamelyest Benczédi Sándor esetében is a válogatás szerencsésnek bizonyult, akárcsak az örökösöktől vagy gyűjtőktől a kiállításra kölcsönzött Fülöp Antal Andor-, Ferenczy Júlia-, Veress Pál-, Plugor Sándor-, Balázs Péter-, Jándy Dávid-alkotások esetében, már nem mondhatjuk el ugyanezt például a tárlaton szereplő Abodi Nagy Béla-munka vonatkozásában. A kisméretű portré, bár technikájában, színeiben és formavilágában jellemző, korántsem méltó a művész kompozicionális erényeivel jeleskedő, gazdag életművéhez. Aminthogy az Andrásy Zoltán-olajkép sem éppen tipikus. A realisztikus ábrázolásmód híveként ismert művész kísérletező kedvéről, új iránti fogékonyságáról árulkodik. Memento – olvassuk a mű címét, ami akár a BMC kezdeti szakasza alkotóinak munkáiból összeállított anyagra is vonatkoztatható. Emlékezés – még ha csupán jelzés értékű is – a nagy öregekre és az időnap előtt eltávozott BMC-tagokra. Köztük többek között Céhünk egykori ügyvezető elnökére, az átlagon felüli manualitással és egészséges humorral megáldott kiváló kerámikusra, Szabó Bokor Mártára, az újjáalakult Céh első ügyvezető titkárára, a realisztikus-szürrealisztikus festői világával népszerűséget szerzett Veress Pálra, a festői életműve mellett grafikusként is jegyzett Mátyás Józsefre, az erdélyi táj érzékletes megjelenítőjére, Forró Antalra, a paraszti lét, a népi építészet formavilágában magára találó Szabó Vilmosra, a folklorisztikus-geometrikus ihletettségű domborművek mesterére, Gergely Istvánra, a nemesen egyszerű, lényegre törő, tömör formákban fogalmazó Korondi Jenőre és Jecza Péterre, a hagyományosabb fogalmazásmódot kedvelő faszobrász Szederjesi Andrásra, az iparművészként, szobrászként egyaránt ismert és elismert Károly Sándorra, a vonal virtuózaként számon tartott Plugor Sándorra, és a groteszk nagymesterére, Molnár Dénesre.

Incze János Dés: Az utcán Ami a több mint másfélszáz tagot számláló Barabás Miklós Céh jelenlegi tagságát illeti műfaji és stiláris szempontból a szórás szinte akkora, mint általában a jelenkori képzőművészetben. Nehéz tehát egyfajta egységes szempont szerint megítélni a látottakat. Amelyhez még csupán annyit: mint minden eddigi csoportos BMC-tárlat alkalmával, a résztvevők névsora ezúttal sem mondható éppen hiánytalannak. Ez azonban az összképet vajmi kevéssé befolyásolja.

S hogy milyen is az összkép? Sajátos. Némelyek szerint talán túlságosan is az. Túlságosan erdélyi. Csakhogy ez a minősítés esetünkben, egy-két munkát leszámítva, mentes mindennemű pejoratív mellékzöngétől. Hiszen az erdélyiség egy sajátos lelkiállapot, szemléletmód vizualizálásában ölt testet, amelytől korántsem idegen a világviszonylatban is korszerűnek számító két vagy három dimenziós megjelenítés. Elegendő csupán az olyan kiemelkedő alkotásokra gondolnunk, amilyen például Bocskay Vince Laudatio terrae című szobra. Az örök termékenység igézetével csábító, ősiesen posztmodern Földanya súlyos magabiztossága az állandóság látszatát kelti. Fennséges és groteszk is ugyan akkor. A látszólagos ellentmondás a művész kezemunkája nyomán mesterien oldódik és általánosul, sőt, az arckifejezést mintha egyfajta, a keleti filozófiából átmentett, érzékeken felülemelkedő, szenvtelen bölcsesség is áthatná. Vagy ott a hagyományt a legkorszerűbb művészi eszközökkel ötvöző Kancsura István Önarcképe. Egy porszem vagyok a világmindenségben – sugallja a mindent átfogó, egynemű háttérsíkból szabálytalanul előbukkanó portré – de ez a porszem él, érez és fájdalmasan éli meg a 21. század fura kényelembe csomagolt erkölcsi-érzelmi sivárságát vagy éppenséggel a létbizonytalanságot. Mindazonáltal a felfelé ívelő tekintet – reményteli, nemes fohász – a földi nyomorból való kilábalás lehetőségét is felvillantja.

Jakobovits Miklós: Kék misztérium Jakobovits Miklós „misztériumjátéka” pedig az anyagba beleszerelmesedett, annak mélyrétegeit kutató és korlátlan lehetőségeit felvillantó festő megnyilatkozása. Az egymást kiegészítő, egymásba hajló, a figuralitást csupán sejtető formavariációk, megannyi színárnyalatukkal egy valóságrészletekből építkező, de valójában realitáson túli összefüggésrendszert sejtetnek. Vizuális jelekké szublimált, időkön és korokon felülemelkedő színvallomás: Kék misztérium – az éteri tisztaság jelképe.

A hely emlékezete, Jakobovits Márta installációja is egyfajta misztérium. A természet és az emberkéz alkotta formák egymást feltételező, egymást kiegészítő, tökéletes harmóniába olvadó formaegyüttese. Az egyszerű, természeti alakzatokban rejlő, formát feszítő belső energiák telítik, éltetik a velük azonosulni képes művész kezemunkája nyomán született, természetbe simuló, visszafogottságukkal már szinte tüntető kerámiatárgyakat. S valamelyest hasonló indíttatásúak Jakabos Olseffszky Imola Tengeri alakzatai is. Esetében a művészi fantázia csapongása sajátosan eredeti, a porcelánban rejlő adottságokra alapozott, nemes eleganciában megnyilvánuló, különleges manualitást feltételező alakzategyüttest szült.

Mohy Sándor: Tél

NÉMETH JÚLIA

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/39838