Beszélgetés Szentes Zágonnal

– Nem egyszerű meghatározni Szentes Zágont, plakátoktól reklámanyagok illusztrálásáig, könyvborítóktól festményekig (hogy fotóit még ne is említsük) bárhol felbukkanhat a neve. Hogy férnek meg ezek egymás mellett? A képzőművész, reklámgrafikus, fotós, festőművész, vagy mindezek folyton változó arányú egysége közül mit emelnél ki?

– Megférnek, néha ki­csit du­la­kod­nak, de sze­rencsére nincs egyéb. Gon­do­lok főleg arra, hogy a li­ci­ben a szobrászat volt a fősza­kom, me­lyet aztán el­en­ged­tem, az egye­te­men pe­dig ta­nul­tunk min­dent is, többek között videót és animációt, még van­nak abból az időből rövid­film­je­im és egy animáció, ame­lyek­kel részt is vet­tem néhány fesz­tiválon itt­hon és Ma­gyar­országon.

Szóval, ha azt kérde­zi va­la­ki, tud-e fil­mez­ni a fényképezőgépem, erre len­nie kel­le­ne egy stan­dard válasz­nak, de még nem fo­gal­maz­tam meg. A lényeg, hogy nem húzok ma­gam­ra még egy műfajt, mert az már tény­leg sok len­ne. A festésze­tet azért emelném ki, mert ez az, amely­ben leg­job­ban és főleg leg­egye­dib­ben tu­dom ki­fe­jez­ni a „mon­da­ni­valómat”. Ez volt a leg­ha­ma­rabb, aztán jött a fotó, főleg az egye­te­men, vagy még előtte, mert apám is fotózott. Kap­tam tőle egy Ze­ni­tet, és gyak­ran ültem vele a sötét fotóla­bor­ban, néztem a pi­ros fény­ben, ahogy meg­je­le­nik a fehér papíron a valóság egy pil­la­na­ta, ak­kor ez volt a csúcstech­nológia. A fotó nélkülözhe­tet­len, na­gyon sok eset­ben használom fel egy plakát vagy egy könyv­borító ter­vezéséhez, az a pro­fi, ha a saját munkáimat tu­dom használni egy-egy dizájnnál, és nem kell a netről letölt­sek kétes ere­detű anya­go­kat, vagy stock­fotót vásárol­jak. De a fotó nem csak nélkülözhe­tet­len, már el­kerülhe­tet­len is, olyan mint az írás-ol­vasás, csak képírás-ol­vasás. Már a di­gitális fényképezőgépek meg­je­lenése­kor volt egy nagy bumm, de most, hogy már okos­te­le­fon­nal is egy­re jobb fotókat le­het készíteni, ez egy­szerűen min­den em­ber alap (szel­fi)eszköze, képrögzítője, nincs már tech­ni­kai akadálya a fotózásnak. Az idén először készítet­tem könyv­borítót úgy, hogy a fel­használt fotót a te­le­fo­nom­mal lőttem (Böszörményi Zoltán – Sóvárgás), és csak azért az­zal, mert hi­deg volt és nem vet­tem elő a nagy gépet. Ideális fény­vi­szo­nyok­ban na­gyon jó és meg­fe­lelő fel­bontású képet le­het rögzíteni egy átla­gos te­le­fon­nal is, de azért hal­kan meg­jegy­zem, épp min­dent nem tud, amit egy pro­fi gép, és mos­tohább körülmények között ku­dar­cot vall.

– Jut időd minderre, van köztük sorrend?

– Van sor­rend, időren­di, amit ha­ma­rabb nyomdába kell külde­ni, az­zal dol­go­zom. A festés, fotózás, saját pro­jek­tek inkább hétvégén, al­kotótábo­rok­ban, kiránduláso­kon, ta­nulmány­uta­kon kerülnek sor­ra. Sze­rencsére a „fix” munkám elég fle­xi­bi­lis, a Kúriában (Könczy gra­fi­kaműhe­lye) jól le­het egyez­ni ilyen téren is. Sok időm nincs, de va­la­hogy kerül min­den­re, és remélem, hogy ezen tu­dok javítani a több sza­ba­didő javára.

– Mi volt előbb? És hogyan kezdődött az egész?

– Zsögödi Nagy Imre út, 148 (Csíksze­re­da), a „családi ház” – akár in­nen is kezd­he­tem. Két házzal fen­tebb van a Nagy Imre Galéria, édes­anyám kislány korában gyak­ran látta Imre bácsit a környéken vászon­nal és festékkel fel­sze­rel­kez­ve kószálni, raj­zol­ni, fes­te­ni, és hatással volt rá. Annyi­ra, hogy el­ment művésze­ti is­kolába Vásárhe­lye, majd művésze­ti egye­tem­re Ko­lozsvárra, oda, ahol én is végez­tem 2002-ben. Ak­kor Ion And­re­es­cu volt a neve, ma Szépművésze­ti és For­ma­ter­vezési Egye­tem (UAD – Uni­ver­si­ta­tea de Artă și De­sign). Így esélyem sem volt másra, ezt láttam: édes­anyám pasz­tel­le­zett, szőtt-varrt, apám fotózott, sok művész barátunk volt, én is olyan akar­tam len­ni, mint ők.

– Hogyan kerültél ennyire közel az irodalomhoz? Hosszú évek – talán lassan van húsz is – óta a kolozsvári (és egy ideje már a magyarországi) könyvtermés, főleg a fiatalabb szerzők könyveinek a borítói a kezed munkáját dicsérik, az Előretolt Helyőrség eseményeinek a vizuális anyagai is jellegzetesek, egyből felismerhető, ki áll mögöttük.

– Édes­anyám min­den este mesét ol­va­sott, hárman va­gyunk testvérek, ámu­lat­tal hall­gat­tuk, ak­ko­ri­ban ez volt az est csúcspont­ja. Aztán meg­sze­ret­tem az ol­vasást, ele­in­te a mesét, Be­ne­dek Elektől kezd­ve Ha­uf­fig és An­der­se­nig, meg az 1001 éjsza­ka meséi, aztán jött a Pál ut­cai fiúk, Huck­le­ber­ry Finn, az indiánregények, Ver­ne Gyu­la világa. Apám nagy Rejtő ra­jongó volt, azok is meg­vol­tak, aztán ko­mo­lyabb ol­vasmányok, Zab­he­gyező, Le­gyek ura, egészen a Dosz­to­jevsz­kij-regénye­kig és Bor­ges-no­vellákig. Sze­rencsére nem volt se TV, se in­ter­net, se sem­mi, csak Kos­suth, meg Sza­bad Európa Rádió, de az is na­gyon re­csegősen, a mai világban sze­rin­tem egész másképp ala­kul­na min­den. A máso­dik köze­ledési hullám az egye­te­mi évek alatt történt 2000-ben. Ak­kor volt az első ko­lozsvári egyéni kiállításom a Ko­runk galériában, Orbán János Dénes ol­va­sott fel a ver­se­iből a meg­nyitón, barátság és jó mun­ka­vi­szony lett a találkozásból. Azóta megvásárol­ta az összes ott kiállított festménye­met, talán többet is, abból a periódusból min­dent. Az első borítók is ab­ban az évben szület­tek, ez a Mu­sic Pub és az első In­som­nia kor­sza­ka volt. Azóta ter­ve­zek könyv­borítókat az Erdélyi Híradó Kiadónak, idővel más ha­zai kiadóknak is, és pár éve a ma­gyar­országi Előre­tolt Helyőrség Íróakadémiának is, elsősor­ban szépiro­dal­mi művek­nek. Az E-MIL-nek (Erdélyi Ma­gyar Írók Ligája) főleg plakáto­kat ter­ve­zek és fotózok, ez megint kap­csolódási pont az iro­da­lom­mal, de a Bret­ter (ma már Bréda) Körhöz is szo­ros vi­szony fűz. A Ko­runk és He­li­kon la­pok­kal is „jószom­szédi” (mun­ka)vi­szony­ban va­gyok, és így elég sok író, költő, szer­kesztő, iro­da­lomértő és -ked­velő em­ber­rel kerültem kap­cso­lat­ba.

– Könyvborító készítésénél hogyan tudod számtalan vers vagy rengeteg oldalnyi próza lényegét egyetlen képbe, festménybe, rajzba, fotóba sűríteni? Mi a receptje az összhangnak a könyv csomagolása és tartalma között?

– A re­cept sok össze­tevőből áll, de az egyik leg­fon­to­sabb a ta­pasz­ta­lat, a ru­tin, a sok év munkája. Ez segít ab­ban, hogy meg­találjam a kulcs­pon­to­kat, és tud­jam, hogy me­lyik sarkánál kezd­jem a felgöngyölítést. Na­gyon fon­tos a jó cím – ez már fél si­ker –, volt olyan eset, hogy nem érez­tem az össz­han­got a cím és a le­endő kötet tar­tal­ma között, és el­mond­tam a szerzőnek, meg a szer­kesztőnek, végül megváltoz­tatták a címet és a könyv javára vált, és ne­kem is segített a tel­italálat­hoz. Általában nincs időm el­ol­vas­ni a tel­jes kézira­tot, ezért kérek 3-4 rep­re­zen­tatívabb ver­set vagy prózarészle­tet, kikérem a véleményét a szer­kesztőnek és/​vagy a szerzőnek. Azt nem sze­re­tem, ha konkrét elképzelések­kel jön va­la­ki, kulcs­sza­va­kat kérek, plusz a cím. Én is kihámo­zok ezt-azt a szöve­gekből, és ezek összességéből formálom vizuális képpé.

– Vannak kedvenceid a festmények és könyvborítók között? Vagy, akár egy apának, egyformán közel áll hozzád minden alkotás?

– Van­nak, per­sze. Ahogy te­lik az idő egy­re job­bak, éret­teb­bek és pro­fib­bak szület­nek, és min­dig felülírják a régeb­bi­e­ket. Ha ne­gye­dannyi gye­re­kem len­ne, mint ahány festményem és jól si­került borítóter­vem, ak­kor a ke­le­ti kérdés meg len­ne old­va. Pár ked­venc borító a közelmúltból: Dezső Kata – Aki­ket ha­zavártak, Űrbálna – helyszíni vers an­tológia, Zágoni Balázs – A Mary Rose-in­ci­dens, La­ka­tos Mihály – Súlyos ügyek, Juhász Kristóf – Bol­dog ha­lot­tak napját, Márkus András – Elza, Fis­cher Bo­tond – Ta­vasz lesz, Cor­ina, John C. Len­nox – Is­ten és Step­hen Haw­king, Bálint Tamás – Láv szto­ri, Lu­ci­an Boia – A nyu­gat ha­nyatlása. Hát ez na­gyon nehéz, még so­rol­hatnám, de meg kell áll­jak, és a festménye­ket nem is listázom.

(Az in­terjú tel­jes ter­je­delmében az erdélyi Előretolt Helyőrség lap­melléklet­ben ol­vas­ható.)

Szen­tes Zágon 1976-ban szüle­tett Szilágy­nagy­fa­lu­ban. A csíksze­re­dai Nagy István Művésze­ti Líce­um­ban ta­nult, 1997-től a ko­lozsvári Képzőművésze­ti és For­ma­ter­vezői Egye­tem hall­gatója volt, majd 2003-2005 között a Mo­holy-Nagy Művésze­ti Egye­tem dok­to­ran­du­sza. A kortárs erdélyi iro­da­lom iránt érdeklődők jól is­me­rik a nevét és számos al­kotását, ugyan­is 2000-től az Erdélyi Híradó Könyv­ki­adó köte­te­i­nek, majd az Előre­tolt Helyőrség Íróakadémia számos kötetének gra­fi­ku­sa. Ko­lozsváron él és al­kot.

Bálint Tamás