Benczédi Sándor ars poeticája

Az új év megszületett, s a Mester eltávozott. Mióta Benczédi Sándor nincs közöttünk, s annak már jó néhány esztendeje, az évek fordulójának eufóriájába számomra egy csöppnyi keserûség is vegyül. Pedig íróasztalommal szemben ott a Mester vörösre égetett agyagfeje, s ravaszkás mosolyával mintha még onnan, a végtelen dimenziókból is nap mint nap beüzenne, s tudatná, hogy jól érzi magát, és továbbra is szeretne valamicskét juttatni túláradó optimizmusából, ahogyan azt életében is tette.

Nyolcvanöt év? Hát az is valami? Majd ha százéves leszek, akkor írjon rólam, akkor aztán ünnepelhetnek, mert az szép kerek évforduló lesz — mondta hamiskásan, miközben köpenyébe törölte grésziaporos kezét, és invitált befelé, vendégek elôtt mindig nyitva álló, amolyan valódi mûvésztanyának beillô fellegvári otthonába, amikor 1997-ben, néhány nappal a születésnapja elôtt utoljára kerestem fel.

Azt is mondhatnám: lába elôtt feküdt a város. A szó legszorosabb, de képletes értelmében is. Munkái már régóta kolozsvári otthonok kedvelt és becses családtagjaiként élték mindennapjaikat, töltötték be mûvészi hivatásukat, derítettek jókedvre öreget, fiatalt, vagy egyszerûen csak elsimítottak egy-egy ráncot tulajdonosaik homlokáról.

Mûterme széles ablaka elôtt pedig Kolozsvár panorámája kellette magát. A meredek lejtô fölött ott ôrködött faszobrainak ármádiája. — Már mióta künn vannak, és állják a sarat — simogatta ôket szavaival a Mester. — Mert cserefából készültek, akárcsak a székely kapuk. Száz évre, kétszázra, még többre. Hogy állják az idô viszontagságait.

Nem véletlenül kedvelte Benczédi Sándor a szívósságáról nevezetes cserefát, faragta ki belôle fellegvári portája szótalan, de konokul kitartó, büszkén felvetett fejû, történelmünk jeles és jelképes alakjaiból összeállított ôrcsapatát. S faragta bele valamennyi szobrába a cserefa szívósságával is vetekedô önmagát, a mûvészet örök megújulásába vetett hitét. Az általános elismerés közepette sem volt hajlandó megpihenni, mindig új utakra vágyott, új mûvészi lehetôségeket, kifejezésmódokat keresett és talált.

A terrakotta kisszobrok nagymestere az élet komplexitásának, az örömteli és fájdalmas pillanatoknak, a mindennapi lét megannyi fonákságának, visszásságának megörökítôje, a derûsen csipkelôdô, szeretetteljesen karikírozó mûvész, aki páratlan tökéllyel modellálta szabad kézzel benczédisre és nagyon igazra az engedelmes agyagot, csak egyvalamire volt képtelen: önmaga ismétlésére. Kötetlen, lényegre törô, éppen egyszerûségében hatásos szobrászi nyelvezetét utolsó pillanatig alakította, gazdagította. Munkáit kirobbanó életkedv és derû ragyogja be. Az apró emberi gyöngeségek és fonákságok következetes lereagálása és formába öntése, kitûnô emberismerete, a gunyoros megközelítés ellenére is melegszívûségre, emberszeretetre vall. Karikírozó képessége, jóízû humora, sajátosan egyéni formanyelve utolérhetetlen és utánozhatatlan. A fônöki alázatba belegörnyedt kishivatalnok vagy a menyecskeperdítô, nagy bajuszú parasztbácsi — és sorolhatnám tovább mindennapjaink benczédisre formált ismerôseit —, aprócska mérete ellenére is uralja a teret, a terepet és a szíveket.

S bár égetett agyagszobrocskáival még fiatalon felülmúlhatatlan hírnévre tett szert, élete végéig megmaradt örök kísérletezônek. Szinte minden, a természetben fellelhetô anyaggal próbálkozott. Többnyelvûségére jellemzô, hogy az agyag mellett a fa és a kô megannyi változatát sikerrel használta fel alapanyagként. S a nagyszobrászat sem volt tôle idegen. De a természet szolgáltatta anyagok mellett ott az eredeti találmány, a siamit, a grészia és vízüveg elegyébôl készített massza, amely dróthálóra tapasztva és kiégetve újabb szobrásznyelvi bravúrokra csábította a mûvészt. Nyolcvanötödik születésnapján, néhány hónappal a halála elôtt még arról ábrándozott: milyen jó lenne, ha a bulgáriai Trnovóhoz hasonlóan, ahol minden utcasarkon, minden kicsi bemélyedésben egy-egy értékes szobrocska kelleti magát, a kolozsváriak is napjában találkozhatnának ebbôl a rendkívül olcsó, de ellenálló anyagból készült alkotásaival. Milyen jól mutatnának a Szamos-híd két oldalán, a Sétatéren vagy a Fellegvár oldalában! És sport-szobrokat is lehetne tenni a sportpálya szomszédságába — álmodozott tovább, miközben tekintetével a mûtermében már készen álló gerelyvetô modelljét simogatta.

A harmónia, az arányok kérdése mindig is érdeklôdése homlokterében állott. Látta és bírálta pályatársai gyöngéit, ô maga azonban nem sokat gondolkodott azon, mekkorára mintázza az éppen készülô, gondterhes parasztember, vagy táncoló menyecske fejét. Jött az magától, mert zsigereiben hordta az arányokat, na meg a szívében. — Nagyon nagy dolog az arány, de arra nincs szabály, azt ésszel nem lehet kiokoskodni, csak szívvel. Rá kell érezni. Érzés kell oda, hogy valaki az arányokat jól felmérje — mondogatta gyakorta.

De a legtökéletesebb arányokat maga a természet teremti. Volt idô, amikor versenyre kelt a tökéllyel. — A feleki kövekbôl jöttek ezek a gömbölyû dolgok — mutatta büszkén szemet gyönyörködtetô sorozatát —, de sohasem tudtam a feleki köveket utolérni, és most már nem is akarom… — törôdött bele a természet, az egyetlen legyôzhetetlen rivális magasabbrendûségébe.

Valahányszor meglátogattam, mindig munkaköpenyben nyitott ajtót, mindig a mûterembôl jött elô, de azért fennen hangoztatta, hogy ô bizony nem szeret dolgozni. Csodálkozásomra aztán jó nagyot kacagott, úgy, ahogyan csak ô tudott: — Na, ide figyeljen — mondta —, amit én csinálok, az nem munka. Az nekem szórakozás, passzió. Azt viszont szeretek: szórakozni. Apám Tarcsafalván volt tanító, tôle tanultam, hogy tétlenül sohse üljek. Én is tanítóképzôbe jártam, Székelykeresztúron. Román tannyelvû állami iskola volt, így aztán az ország minden részébôl mentek oda tanulni. Hogy legyenek ott is románok. Mert egyébként arra nemigen voltak.

Miután elvégezte a tanítóképzôt és 1936-ban véglegesítették, a Dnyeszter mellé, egy besszarábiai faluba kapta a kinevezését. Torockóra szeretett volna kerülni, de kérését elutasították. A bizottság úgy vélte: jobb lesz neki azon a távoli helyen, merthogy arrafelé, úgymond, szép erdôk vannak. Voltak is, és a mûvész nem tétlenkedett: nekilátott a faragásnak. Akkor, még a fôiskola elôtt készült munkáiból többet élete végéig megôrzött. Budapesten Stróbl Zsigmond tanítványa volt. De bevallása szerint megunta Pestet, és egy csendesebb helyre kívánkozott. — Így kerültem aztán a korondi hegybe — mesélte. — Az egy olyan csendes hely volt, ahol a házak kilométerekre voltak egymástól. Ott tanítóskodtam. Jöttek is a gyerekek, tanultunk 11-ig, akkor mondtam: na, mehettek haza! Elszállingóztak, nekem pedig volt idôm faricskálni. Ott faragtam a szobrokat, s 1943-ban már kiállítást rendeztem Budapesten.

1950-ben a kolozsvári fôiskolára hívták tanárnak. Életének ez a periódusa azonban meglehetôsen rövidre sikeredett. Erre így emlékezett a mûvész: Magatartásomat nem találták megfelelônek. Például, mentem a piacra, megvettem a ludat, s a hónom alatt vittem haza. Meglátott egy kolléga, és felháborodott: Micsoda dolog az, hogy Benczédi, egyetemi tanár létére, egy lúddal megy haza a piacról! Ilyet nem lehet! Na, meg aztán gyûlésekre sem jártam. Nem szerettem. S akkor egyszer csak közölték velem, hogy ez nem megfelelô magatartás, és szépen kidobtak a fôiskoláról. Ez 1953-ban volt. Akkortól szabadon futó és boldog ember vagyok.

Majd, ha százéves leszek, akkor írjon rólam, akkor aztán ünnepelhetnek, mert az szép kerek évforduló lesz — jutnak eszembe 1997-ben mondott szavai. Szentül hittem, hogy tizenöt év múlva a még mindig töretlen munkakedvû Mestert köszönthetem, amint éppen köpenyébe törli grésziaporos kezét, és felveszi ünneplôjét a pezsgôbontáshoz. Nem így történt. Néhány hónapra rá, az 1997–1998-as év fordulóján a mûvész átlépett egy másik dimenzióba. Azoknak az többdimenziós tereknek egyikébe, amelyek még életében olyannyira foglalkoztatták fantáziáját, s amelyekrôl hosszasan beszélgettünk annak idején. Azóta immár hét év telt el, s még hét van a százig. De biztos vagyok abban, hogy a mester 2012-ben is ugyanolyan derûsen tekint majd le ránk abból a végtelen térbôl, szellemi kalandozásainak célpontjából, ahol megszûnt az idô és megszûnt a fáradtság, ahol most már megállás nélkül gyúrhatja az agyagot, vegyítheti kemény siamittá a grésziaport, faraghatja örökéletûvé a cserefát.

Benczédi Sándor 1998 elsô napjaiban végképp eltávozott, de világát maga mögött hagyta. A kis és nagy emberekbôl álló több tízezres panoptikumot. Utunk-széli, hétköznapjaink menti erényeinket és fonákságainkat, örömeinket és bánatainkat, bennünket, akik értelmet adtunk életének, akiket gyarlóságainkkal egyetemben is szeretett, akik nagyon emberi és nagyon emberséges mûvészete alapjául szolgáltunk.

Németh Júlia

http://archivum.szabadsag.ro/archivum/2005/01/5jan-22t.htm