Abodi Nagy Béla emlékére

 

Száz évvel ezelőtt, 1918. július 13-án született Abodi Nagy Béla, az erdélyi és összmagyar festészet kimagasló képviselője, a kiváló művelődésszervező és rendkívül igényes művészpedagógus, Kós András szobrászművésszel együtt a Barabás Miklós Céh újraalapítója és tiszteletbeli elnöke,  a Magyar Művészeti Intézet és a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola egykori tanszékvezető tanára.

 

Egy az igazak közül – a sommás megállapítás a zseniális írótól, Bajor Andortól származik, aki festőbarátját, Abodi Nagy Bélát jellemezte ilyenformán, a művészről írott, a Kriterion Könyvkiadónál 1986-ban megjelent monográfiájában. Az erdélyi és összmagyar irodalom és képzőművészet  két kimagasló, sorsformáló egyéniségének találkozása és érdemi vitákban edződött és kikristályosodott egymásra találása olyan irodalmi csemegét eredményezett, amely a monografikus követelményeken túlmenően, esztétikai okfejtésekkel sűrűn dúsított, történelmi kontextusba helyezett változatban villantja föl a festő művészi, emberi arcélét.

A 95. életévében, 2012-ben elhunyt Abodi Nagy Béla születésének 100. évfordulóján a monográfiából kölcsönzött szövegrészekkel kísérelem meg érzékeltetni a modern magyar festészet meghatározó egyéniségének és életművének jellemző vonásait.

A két főváros, Bukarest és Budapest holdudvarában és két kiváló mester, Camil Ressu és Szőnyi István kezdeti irányításával kibontakozó festői életmű a maga összetettségében és változatosságában is egységes. Mert való igaz, hogy többarcú ez a festészet, hogy jól meghatározott, sajátos stílusjegyekkel körülírható alkotási periódusokra oszlik, de az is igaz, hogy valamennyi alkotás egy meghatározó jellegű, központi mag köré rendeződik, egy lényegi, belső összefüggés, egy sajátos kohézió meglétét feltételezi. Ez a rendkívül karakteres életmű létrehozója komplex egyéniségéről, büszke felvetett fejűségéről, határozottságáról, kíméletlen szókimondásáról, de ugyanakkor gondosan rejtegetett érzékenységéről is árulkodik. Vagy ahogyan Bajor fogalmaz:”Abodi életművének egésze a történelem nélkül megfoghatatlan: nem egy, hanem sok festő munkáját szemléljük, bár minden vonását egyazon elszántság jellemzi.”

S persze azok az agyonszidott ötvenes évek sem múltak el nyomtalanul fölötte, de hogy milyen is volt annak a bizonyos szocreálnak az abodis változata, arra is választ kapunk az írótól. „ Abodi agitációs képei az akkori festészet (...) szocialista realista megvalósításának tűntek, arany alapnak, ha az aranyalap nem lenne kifejezetten polgári, sőt múlt századbeli polgári monetáris elgondolás.”

Hogy aztán következzenek a festői szemléletmódot világviszonylatban megváltoztató hatvanas, hetvenes évek, amikor is a festő „teljességgel eltávolodik a megörökített élő-képektől, amelyek az élet képeinek egyszerű és egyértelmű hűségére törekedtek. Ez a szemléletváltás Kelet-Európa művészeinek sorsával fonódik egybe. Azok a festők, akiknek már sajátos múltjuk, kialakult látásmódjuk volt, szembe találták magukat a hatvanas években a nagyvilág kihívásával, azokkal a sokszor talányos, minden hagyományt fölszámoló, sokféle vagy semmiféle jelentést sem hordozó stílusokkal, amelyek zajosan, csörömpölve, kihívóan átvették a hatalmat a festői világ felett. (…) Abodi – de minden alkotó – számára mindez próbatételt jelentett, a kínos önelemzés mellé, ami eddig is jellemezte, az önvizsgálat állandó felülvizsgálását, keserű védekezőállást, emésztődést. Mindennek alig van látható következménye.”

„Abodi a világ színes zajlásában – amiben igen sok az ócskapiaci lárma elhasznált, régen elkopott vásznak és kelmék körül – hű személyiségéhez, megőrzi eszményeit. Nem kíván elveszni a kiválasztottak népét üldözők jajveres-tengerében. Újít. Próbálkozik – főként emészti magát –, de ahhoz képest, amit távolról ritkán hoz egy-egy modern album, keménygallérosan tradicionálisnak tűnhet.” (,,,) „Az elembertelenedett festői világtól vagy csak jótét lelkek riogatásától – esetleg mindkét szándékot egyesítő – „transz-avantgárd” művészettől Abodi távol áll. (…) Amikor modern – vagyis szín- és forma-festő, és így nem kíván művének történést, irodalmilag kifejezhető tartalmat, sőt még jelentést sem adni –, akkor is moderált, vagyis szigorú szabályokhoz igazodó modern.  (…) Nem utánozza a feltűnési vágyban fuldoklókat. De néha jelezni kívánja – bizonyára ösztönétől és lelkiismeretéltől zaklatva –, hogy le tud számolni az évtizedek óta követett útjával.  Ezért – bár a hídon megy – néha ráhajol a híd karjára, korlátjára is. Mintegy jelezni akarja, hogy a híd korlátja csak korlát, és bármikor átvethetné magát felette. Nemcsak fölényes szakmai tudásával ( a lent kecmergők ezt is elvetik, ha iskolát végeztek, letagadják), nemcsak gazdag forma- és színvilágával, nemcsak sokrétű és sokféle alkotási módszerével, de önemésztő bátorságával is. (…) Abodi új modernsége, szerény, visszafogott posztmodernsége nagy erdő, nagy víz, nagy elhajlás a híd korlátja felett.

De mégsem ez Abodi, ez csak kiegészítés, esetleg mellékösvény világában.

Hiába változtatott látásmódján és formáin, a többi, az eredendő marad az emlékezetes. Az beszél rólunk, Romániában élőkről, lábnyomainkról, amit betemet a szél. Ábrázolja arcunkat, emberi összefüggéseinket, kitartásunkat, megcsuklásainkat, villodzó gondolatainkat, lassú, meszesedő ellágyulásainkat. Ábrázolja a híg bort és szikkadt kenyeret kínáló otthonunkat, dombjaink szelíd lejtését, forrásaink üdeségét, okos és oktalan helyzeteinket, honi tájainkat.

Hogy az életműből több Abodi tűnik föl? A drámai, a dekoratív, a népi, a városi? Van egy Abodi, aki a vidámság festője, van egy, aki a komorságé. Van egy tarka Abodi, és van egy, aki a finoman elegáns színárnyalatoké. Van csendes, meghitt  Abodi, van monumentalitásra ékesen célra törő. Van mesélő, van konokul hallgató, van történelmi illusztrátor, van történelem-teremtő. (...)

Egészében milyen festő Abodi?

Ha műveinek lényegi párlatát, összefoglalását, álombeli újraalakítását – fantom képét – akarom adni, akkor: egy tartásnak, fejtartásnak, magatartásnak a festője. Emelkedő, eget tartó vagy eget kérő alakoké, feltörő formáké, magasba lendülő idomoké, fennebb igyekvő súlypontoké. Moccanásoké, mozdulatoké. (…) Erővonalaké, erőgyűjtő nyugalomé, erőt követelő időké. Indigókék és okkersárga napoké, feszüléseké, feszültségeké.

Egy szelíd, szép leányalak jelenik meg előttem, finoman árnyalt színekben, kissé fölvetett fejjel, az égboltot, a mindenséget tartva.

A mindenség gyaníthatja a leány hajának selymességét. De arról már semmit sem tudhat, hogy a létezés mennyboltozatának milyen rettenetes a súlya. Ezt már a festő tudja és tudatja. Mint egy az igazak közül.”       

Ezzel, a létezés mennyboltozatának rettenetes súlyát viselő százezrek számára burokból kifeslő, egyértelmű utalással zárul az 1986-ban, a diktatúra legsötétebb éveiben napvilágot látott monográfia. Mintegy bevezetőjeként, mondhatni szálláscsinálójaként annak a fájdalmasan megrázó sorozatnak, a 89-et közvetlenül megelőző idők termésének, amelyben a kor nyomasztó, feszült és kilátástalan, éhínséggel, falurombolással sújtott világa nyer festői megfogalmazást. A minden emberi normát meghaladó fizikai, erkölcsi, szellemi nyomor szülte, fájdalmasan megrázó alkotások (Tragikomédia, Katasztrófa, Kiáltás, Szörnyűség, Iszonyat stb.) a 2004-ben, a kolozsvári Művészeti Múzeumban rendezett retrospektív kiállításon kaptak nyilvánosságot, rávilágítva a művész egyéni stílusának azon jellegzetességeire, amelyek a munkák színvilágának sajátos, belső egységét, a mozdulat, a mozgás, a lendület mesteri ábrázolását, az olykor groteszkbe hajló megjelenítést a drámai kifejezés, a mondanivaló egyértelműsítésének hatásos eszközévé teszik.

Abodi Nagy Béla életműve szerves részét képezi a 20. századi erdélyi, összmagyar és európai festészetnek. De Abodi Nagy Béla nemcsak korszakalkotó művész, hanem rendkívül igényes művészpedagógus – 1949-től nyugdíjba vonulásáig a Magyar Művészeti Intézet majd a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola professzora, évekig tanszékvezető tanára –  művelődésszervező is volt. A Barabás Miklós Céh javarészt neki köszönheti létét: kulcsszerepet vállalt ugyanis a szervezet 1994-es újraalakításában, amelynek tiszteletbeli elnökévé választották.

Születésének 100. évfordulóján tisztelettel és szeretettel emlékezünk a művészre.

És büszkék vagyunk arra, hogy ismerhettük.   

 

Németh Júlia

 

Kolozsvár, 2018. július 13.