A szenvedélytől a nyugalomig

Hogyha most olyan valaki lépne be az ajtón, aki nem ismeri Botár Lászlót, vagy képeivel most találkozik először, alighanem megdöbben és valahogyan így morfondírozik: hogyan fér meg ez a falakon elénk táruló kettősség egy és ugyanazon festőben? Mi azonban, akik jól ismerjük Botár Lászlót és jól ismerjük önmagunkat, tisztában vagyunk vele, hogy az emberi lélekben nem csupán kettősség, de hármasság, négyesség és olykor sokszorosság is tanyázik, noha adott mélységben valamennyien egy tőről fakadnak, és a helyzet, a hangulat, a tapasztalat, a környezet, a nevelés és neveltetés, a művészeknél pedig mindezek mellett éppen az alkotókészség diktálja azt, hogy mikor és mi, vagy éppen mikor és ki kerül előtérbe.
Botár László itt kiállított olajképein – de nem csupán itt – nagyon is előtérbe kerül a Nő. Én ezt a rövid, de annál sokatmondóbb szót itt a papíromon nagy-betűvel írtam, és nem véletlenül: így ugyanis éppen azt jelenti, hogy ezeken a lendületes, expresszionista alkotásokon nem egyetlen lányt, asszonyt fest meg társaink közül, hanem magát a jelképet, a fogalmi egyetemességet, amely a történelmi korokon ugyanúgy átvonul mind a hétköznapokon. Persze, az idők során a női szerepkörnek megfestették vagy kőbe, márványba vésték ezer és egy arculatát, madonna-tekinteteket, édeskés gömbölyűségeket, gyermekeket simo-gató szelídséget, andalgó pillantásokat és soha el nem múló simogatásokat, ma-gasztos magasságokba emelték mint a termékenység istennőjét és ágyba, vagy féltérdre kényszerítették, mint a megvásárolt szerelem közömbös és gépies kellékeit. 
Teltek-múltak az idők, a nők öltöztek, vetkőztek, a nőket öltöztették, vetkőz-tették, próbáltak és próbálnak belőlük celluloid szalagon vagy videokazettán, más adathordozón és nem utolsósorban fitnesz termekben és kozmetikai szalo-nokban sorozattermékeket gyártani. A történelem, az évszázadok, a műszaki kellékek azonban mit sem változtattak azon, hogy a Nő a szenvedély, a viharos, a felkavaró, a felkorbácsoló érzelmek középpontja maradjon, a belénk kódolt ösztönvilágtól és az emberi élettől elválaszthatatlan erotikának az a jelrendszere, mely akár túlcsorgóan beszélünk róla, akár nem, akár mélyen hallgatunk róla, akár nem, ugyanaz marad, amíg ember, azaz férfi és nő élnek ezen a földön.
Az expresszionista, vagy az expresszionizmusba hajló festők általában kétféle művészi szabadság között választhatnak. Átalakíthatják a valóságos tárgyat, vagy személyt, azaz a motívumot olyan mértékben, hogy az megfeleljen a belsőérzéseknek, vagy teljesen új, a természettől elvonatkoztatott, motívum nélküli tárgyat teremthetnek, amely éppen úgy megfelelője lehet adott és oly sok ténye-zőtől befolyásolható érzelem- és hangulatviláguknak. Botár László nyilván-valóan az első utat járja: harsány színekkel, lendületes vonalakkal, erőteljes ecsetkezeléssel azt a szenvedélyes érzelemvilágot vetíti ki, amely a női test, vagy annak látványa körül kialakul, aktjai ezért távol állnak a finom szépség, a szelíd árnyalatok és szín-átmenetek elringató látványától, viszont lobbanékony-ságuk és robbanékonyságuk, túlfűtöttségük, nem erőltetett, hanem erőteljes jelképrendszerük senkit nem hagynak közömbösen. És akkor itt van a másik Botár László is. A csendes, a szemlélődő, a tájba simuló, a pasztellek Botár Lászlója, aki mintha a nagy székely tájfestőktől a máig vezető egyenes utat követné, akinek szín- és vonalharmóniájára talán ez a kifejezés illik rá a legjobban: a klasszikus szépség, a természet térbeli dimen-zióinak és sokszínűségének az a síkbeli kivetítése, amely mintha magát az örök nyugalmat sugározná. És persze, most el lehetne gondolkodni azon, hogy melyik az igazi Botár László. Én azonban azt mondom, hogy ne tegyük: mind a kettő az igazi. Vagy talán mind a három és mind a négy. Botár László ugyanis kiváló mesterségbeli tudásával és nem utolsósorban művésztelepi szervezőkészségével, közéleti szerepvállalásaival sokféleképpen tud alkotni, de ebben a sokféleségben egyvalami mindig közös: a minőség művészi mércéje. Az erdélyi képzőmű-vészek középnemzedékének Botár László többek között ezért is elismert személyisége.
(2005, Csíkszereda, Golden Gallery)
[Botár László, (Csíkszentkirály, 1959) designer, grafikus, festő. Csíkszere-dában a Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársa, a Barabás Miklós Céh igazgató tanácsának a tagja, a székelyföldi és romániai képzőművészeti élet egyik fontos szervezője. Jelen kötetben öt, egymást követő írásban szerepelnek munkásságának különböző vonatkozásai. Az utolsó szöveg, a kepiras.hu magyar-országi művészeti portál számára készített tanulmány, részletezi leginkább a pályáját

62-63