A postás könyvei * Tasi József István (TAJÓ) kiállítása Csongrádi Galéria

A szék – ez a 2005-ös munka talán a legkorábbi Tasi József István (TAJÓ) a Csongrádi Galériában rendezett kiállításán. Egy évvel ezelőtt egy csoportos tárlaton már szerepelt itt a mű egyik variációja, s akkor – a kortárs magyar, illetve kelet-európai művészet állapotai felől szemlélve – egyféle üzenetnek tűnt a lélektelen munkára, sorozattermelésre kényszerített művésznek, a Madách Imre művében széklábat faragó Michelangelónak: nem érdemes csüggedni. „Ha ugyanis jól viselkedik az alkotó, akár egy egész kis széket, ahogyan gyermekkorunkban mondtuk, sámlit is létrehozhat – írtam le egy cikkben akkori asszociációimat. A kiálló szögeket szépen lecsiszolja, ráül, s máris kezdi a munkát, a következő Plein Airre való készülődést. Mert akárki, akármit is mond, akárhogyan akarja, itt is érvényes az energiamegmaradás törvénye: a művészet a legnehezebb körülmények között sem vész el, csak átalakul. És aztán vissza.”
Nos, elképzelhető, hogy ez a szék nem az. A mostani kiállításon szereplő munka is üzenet, de értelmezhetősége jóval tágabb, mondandóját s az időintervallumot tekintve egyaránt. A szék ülőlapjának közepén ugyanis egy apró nyíláson keresztül egy szövegrészlet látható. A szavak értelmezhetetlenek, az archaizáló forma azonban az üzenet kortalanságát, az írott szövegben rejlő értékek egyetemes jellegét sejteti. Ugyanakkor alkotója különös faintarziával, berakással díszíti az ülőlap peremét és a lábakat: különböző színű ceruzák metszetei tagolják az éleket a szobrász játékos díszítőkedvének dokumentumaként. Így válik A szék tömör plasztikai alkotássá, ugyanakkor igen festői hatású műtárggyá (a művész a temesvári Művészeti Líceumban 1996-ban festő szakon végzett), egyszerre szobor és „könyvtárgy”, mint TAJÓ megannyi alkotása, egyszerre manifesztálja a kortárs művészet és az irodalom, a filozófi a közötti kapcsolat szorosságát, az egyes művészeti ágak, illetve a műfajok közötti határok átlépésének a szándékát, a kultúra egyetemességét.Jószerivel mindegyik műve ezt teszi. Ahogyan korábbi tárlatain, a Csongrádi Galériában kiállított negyvenegy művének is elsőd-leges inspirálója az irodalom és a zene.
Tá r o s – ezt a címet kapta a tárlat mondhatni a könyvtáros vagy kottatáros szavak második felét, s valóban, TAJÓ szinte szisztematikusan járja körül azokat a formákat, megnyilvánulási módokat, amelyekbe ágyazva a betűkbe, szavakba vagy zenei hangokba, mondatokba, szövegrészletekbe, dallamokba foglalt üzenet képzőművészetté válva eljuthat a feladótól a címzetthez, az alkotótól a közönséghez. Egyes motívumok évek vagy éppen egy évtized után térnek vissza, a könyvtéma megközelítését a tárlaton a 2006-os Zárt könyvvel kezdi, 2014-ben Könyvlapok, 2015-ben az Egy könyv című munkája született meg, de ebben az évben készítette a Könyv-torony és a Bibliotéka című összefoglaló alkotásokat is, amelyek az üzenet sokszínűségét hangsúlyozzák a legkülönbözőbb nyelvekből, írásformákból vett „minták” segítségével. Hasonló üzenetet hordoz az egyik legújabb alkotása, a 2016-os Tekercsek, amelynek összetekert papír- és textilcsíkjai TAJÓ sok más alkotásához hasonlóan az ókori papírusz tekercsekbe foglalt üzenetekre, a kultúra értékeinek egyetemességére utalnak.

Más műveit a kommunikáció legújabb kori kellékei, a bélyeg, az írógép inspirálják, az utóbbi mű függőleges tengelyen elforgatott betűsora ugyanakkor, ahogyan a 2015-ös Tekerő formái is, arra az archaikus népi kultúrára, a paraszti világ munkaeszközeire engednek asszociálni, amelyek az egyébként Temesvárott, a Kossuth, ma Traian téren született művészt gyermekkorában körülvették, s amelyek között ma is él. TAJÓ ugyanis a Temesvártól több mint száz kilométerre lévő kis román faluban, Socolariban (Szakaláron) dolgozik, műteremháza többször volt nemzetközi szimpozionok helyszíne, miközben ő maga gyakran vesz részt másutt rendezett művésztelepeken, mutatkozik be gyakori kiállítóként Románián és Magyarországon kívül Németországban, Ausztriában is. Ahogyan az életrajzi adatok, művei is visszatérő módon arra utalnak, hogy egyszerre érzi fontosnak, hogy részt vegyen a kortárs művészet helyzetéről, lehetőségeiről folyó nemzetközi eszme-cserében, ugyanakkor bármiféle trendhez való igazodás helyett a megismert, magáévá tett tradíció törvényei szerint, a vállalt kulturális örökség meghatározó értékrend-szere szerint formálja alkotásait.
Az irodalom mellett a zene foglalkoztatja a legjobban. Kulcsfontosságú zene – mondja egyik 2015-ös művének címében, van Zenekönyve (2005), Zenejegyzetfüzete, Fuvolás könyve (mindkettő 2012-es), Zenés papirusza (2016). Musikarte (2012) című munkáján különböző mélységben a fafelületbe bevert, elhajlított szögek együttese mintázza a kottasorokban megjelenő hangjegyeket. E művén, ha úgy tetszik, a muzsika hangjai tapinthatóvá válnak, míg például a Királyi papirusz (2016) forgatható tengelyének vagy a Tekerő (2015) korongjainak elmozdításával maga a látogató is mintegy a zene megszületésének a részese lehet. Irodalom és zene együtt jelenik meg összefoglaló műveiben, például Az angyalokról címűben (2012), amelynek két szárnyán jelennek meg a különböző típusú üzenetek, a 2015-ös Musikasakrában, amelynek gótikus építészeti formákat idéző áttöréseiben sejlenek föl a kultúra távoli rétegei vagy abban a 2012-es (alkalmi?) triptichonban, amely a Fuvolás könyvből, az Építészmérnök könyvéből és a Postás könyvéből áll.

Musikal – adta korábban a címet TAJÓ több kiállításának is, amelyen együtt szerepeltek az irodalom és a zene által inspirált művek, egy egyre bővülő, a kulturális örökség egyes részeit értelmező, egyben pedig tovább gazdagító „gyűjtemény” részeként. Nos, ha a Csongrádi Galériában rendezett 50. születésnapi kiállítását egyféle számvetésnek fogjuk fel, akkor aligha kételkedünk benne, hogy a „táros” akinek a szerepében TAJÓ ezúttal megjelenik, „pontosan, szépen” végzi munkáját, leltározza tovább, nagy-nagy komolysággal, egyben játékosan, ironikusan a kultúra örök-új értékeit.

SZABÓ ERNŐ