A másság jegyében


A Barabás Miklós Céh tárlata a kolozsvári Művészeti Múzeumban

A másság jegyében alakult idén is a Barabás Miklós Céh kolozsvári csoportjának az éves, értékfelmérő kiállítása. A folyamatosan bővülő tagság ismert és elismert művészekből álló központi magja többé-kevésbé állandó ugyan, de még legidősebb, századik életévük felé közelítő művészeink is új, eddig még nem látott alkotásokkal leptek meg. Ami pedig a más régiókból érkezett munkákat illeti – merthogy ugyancsak jó ötletnek bizonyult ez a nyitás a kolozsváriak részéről – az csak alátámasztani látszik ezt a másságot. Tavaly a marosvásárhelyiek szerepeltek nagy számban, idén a brassói, kézdivásárhelyi, aradi és vajdahunyadi művészek mellett a sepsiszentgyörgyieknek és a székelyudvarhelyieknek jutott a főszerep, de Magyarországra áttelepült tagtársaink sem feledkeztek meg gyökereikről.

Vannak azonban nagy hiányzóink. 2019-ben elhunyt Kőmíves Andor, a groteszk felé hajló, realista-szürrealista stílust zseniálisan könnyed lírába fogalmazó festőművész, a BMC-tárlatok egyik alapembere. S a fiatal kora ellenére is alapembernek számító Máthé László munkáit is hiába keressük a tárlaton. Mentsége, hogy Szebenbe költözött, s nem sikerült eljuttatnia közismerten nagyméretű festményeit. Aminthogy a művészi fotózás kiválóságával, Mira Marincassal együtt Kuti Botond festőművész is a nagy hiányzók táborát gyarapítja.

Mindent összevetve a 2020-as tárlat más mint az előzőek, abban viszont hasonló, hogy sajátos arcéle, egyénisége van. Az átlagosnál kissé levegősebb, a nagyobb tér pedig kedvez a munkáknak. S a kolozsvári közönség új nevekkel, számára kevésbé ismert alkotók munkáival is találkozhat.

 A műfaji változatosság mellett persze továbbra is dominál a stílus- és felfogásbeli sokszínűség, ami sajátos bájt kölcsönöz ennek a hagyomány és avantgárd felé egyaránt nyitott, szép korú, 91 éves szervezetnek.

A klasszikus hangvételű portré műfajában Soó Zöld Margit a széntől a lavírozott tuson keresztül a pasztellig és az olajig terjedően villantja fel lélekábrázoló képességét, különleges rajztudását, akárcsak Merengő című olajképével Ütő Gusztáv és három nagyméretű, egész falat betöltő Elie Wieselt, Márton Áront és fehér galambbal a kezében a pápát megjelenítő, akár triptichonként is értelmezhető tárgyegyüttesével Valovits László. Nagy Endre portréi viszont már oldottabb, helyenként kubista-konstruktivista jegyeket sejtető stílusban készültek. Grafikáinak hármasa is jó választásnak bizonyult. S egyféleképpen akár portrénak is nevezhetném Sipos László Minotaurusz fejű, ló arcú Ariadnéját, ismerve a festő szimbólumokkal dúsított művészi világát. Ennek kitűnő, összefoglaló példázata másik munkája, a leegyszerűsítettebb formavilágú Ecce homo. És a portré talán legsajátosabb, a zene világából ihletődött, egyedi hangvételű, hangszereket megszemélyesítő, Lant és Kordogramma című, fantázia szülte olajképekkel lepett meg Tosa Katalin.

A mindennapi lét egy mozzanatát örökítette meg fotorealisztikus stílusban Kagylószedők című, reprezentatív olajképével Matei László, korelnökünk, Gedeon Zoltán pedig lírai hangvételű munkával jelzi Az angyal érkezését.

Gally A. Katalin Eredet című diptichonjával, tiszta forrásból ihletődve, bibliai témát dolgoz fel egyedi, a gyökerekig menő precizitással és sajátos szerkezeti megoldással, Bordy Margit pedig az elszálló idő nyomába eredve állít maradandó emléket egy már csak emlékeiben élő valóságszeletnek. Elegáns szubjektív múlt.

Múltőrzőivel még mélyebbre ás az időben Horváth Gyöngyvér. Rég letűnt századok kincseiből szerkeszti egybe légies könnyedségű kompozícióit. Lukács Solymossy Éva az Arányok jegyében született, újszerű, színeiben, formájában egyaránt figyelemfelkeltő akrilmunkáit állította ki. Forró Ágnes Szárnyas lovai a művészre jellemző játékos mélységgel-könnyedséggel közvetítenek a sajátos szín- és formavilágon is túlmutató gondolatokat, amit pedig Károly-Zöld Gyöngyi nyújt számunkra a Befejezetlen Léda-utak című elektrográfiáiban az a szerény méreteket jócskán meghazudtoló művészi bravúr. Sejtelmesen finom átmenet a figuratívból az absztraktba.

S ezzel el is érkeztünk az idei tárlat másik erőteljes vonulatához, a nonfiguratívba hajló absztrakthoz, amelynek mintapéldájaként említhetjük Vinczeffy László művészi üzenetében és sajátosan míves faktúrájában egyaránt kimagasló munkáit valamint Felházi Ágnes igényes forma-szín vibrációit. De itt kell megemlítenem Csata Hermina Erdélyi táj-feldolgozását, Labancz-Cismasiu Ágnesnek Az anyag misztériumát sejtető munkáját valamint Kocsis Ildikó Emese Genézis című alkotását.

A kozmikus mélységek, mitológiai őselemek sűrűjéből merít Török Ferenc, a Rétegek egyensúlya foglalkoztatja Albert Leventét, Csillagözönben teremt, sajátos faktúrájú, példás rendet Simó Enikő, tematikai megkötések nélkül engedi szabadjára ecsetjét Nicu Barb, tobzódik a spontán szín-vonal Forgatagban Simon Endre és Lukáts Mária, enged a magával ragadó Sodrásnak Tompos Opra Ágota, Cím nélkül igazodik kifejező szín- és formarendszeréhez Miklóssy Mária, a formák Párbeszédét jeleníti meg könnyed eleganciával Kolozsi Gabriella-Simona, lírai hangvételű munkával adózik az Elmenőnek Vetró Bodoni Zsuzsa, a Lagúnák kékjének pedig Deleanu Márta.

Szakrális ihletésű, a Kereszt motívumot variáló munkával szerepel a tárlaton Heim András és ugyancsak a geometriai absztrakt híve Fazakas Tibor is. Özvegyének köszönhetően pedig Orbán István látványos tempera munkáját is megtekinthetjük. Ábrahám Imola ökonomikus jelbeszéde és Ábrahám Jakab színes linómetszete mellett immár a figuralitásnak is teret engedve tűnik ki Simon Zsolt egyedi hanghordozású Dante olvasata. Ami pedig elkerülhetetlenül megragadja igényességével, markánsan kifejező formarendjével a néző tekintetét az Székely Géza két nagyméretű grafikája, a Szakrális fények című monotípia és az Intermezzo című színes linómetszet.

Szerény méretei ellenére egyfajta igényes nagyvonalúság, átfogó jellegű tömörítés jellemzi M. Lovász Noémi színeiben is jellegzetes Falú című monotípiáit, Vetró B. Sebestyén András a Városi Dzsungel rejtelmeit tárja fel a modern technika eszközeivel, és Botár Editre emlékeztető könnyedséggel, színgazdagsággal hódol az Ősznek Essig Kacsó Klára. Deák Barna, Sárosi Csaba és Nagy Tibor sajátos hangvételű munkái, Takács Gábor míves tusrajzai mellett igényességével, kifejező erejével tűnik ki Hervai Katalin A szenvedő urunk, Jézus Krisztus című tollrajza.

Koncz-Münich Judith egyedi formavilágú, áttételes tartalmakat sugárzó Kor-nyomata, Pócsai András élénk színekben tobzódó olajképei és Vajna László modern vonalú, expresszív munkája egészíti ki a festői kínálatot.

S a klasszikustól az absztraktig terjedően a különböző technikák és kifejezési formák ugyancsak változatos skáláját követhetjük nyomon a Starmüller művészcsalád, apa és fia valamint Katalin és Krisztina esetében.

De fotóművészeink is kitettek magukért. Essig József és Horváth László tematikájukban ötletes, művészi kisugárzásukban hatásos munkákat vonultattak fel.

Balázs László letisztult formavilágú, elegáns bőrmetszetei a természetközeliség jegyében fogantak, és mintegy átmenetet képeznek a tárlat erősségeként említhető textil részleg felé, amelynek élénken tekintetcsalogató, optimizmust sugárzó, színpompás összetevői Tudoran Klára textilkollázsai, a torony variációk. A magosba törés, a létra- és szívszimbólum egyfajta földi-égi átjáró szerepében tetszelegve mutatnak túl a sajátos szín-forma harmóniákon. Klasszikus szövéstechnikával készült Török-Bíró Erzsébet fölöttébb míves, szakrális jegyeket is sejtető Üzenet című gobelinje. Az Átfedések játékosan könnyed, mesteri megjelenítője Deák M. Ria, és Új horizontok felé nyit a szó szoros, de átvitt értelmében is ötletesen dekoratív textilmunkájával Vass Mária-Magdolna.

A tökéletes harmónia illúzióját kelti a kiállítótér Palkó testvérek által benépesített szeglete: Palkó Ernő Hullámfigurái, térformáló, sajátosan kódolt, a tömör és üreges felületek játékára épülő, fölöttébb dekoratív kerámiák, amelyek a korán elhunyt testvér, Palkó Csaba nemesen ívelő, természetből ihletődött, modern vonalú festményeivel egészülnek ki. Ugyancsak a kerámia műfajában jeleskedik Koncz-Münich András. Égi kövei mintha évezredek üzenetét hordoznák töményen kifejező gömbformájukban. S az üveg, a kerámia és a művészi fantázia találkozásának eredményeit csodálhatjuk meg Nagy Annamária ötletes, áttetszően sokat sejtető kompozícióiban.

A szobrászati anyag minden évben a tárlat biztos pontját képezi. Idén sincs ez másképp.

 Kolozsi Tibor nemes érlelésű, bronz portréfeldolgozása és Gergely Zoltán a fények és árnyak játékára épített, teret formáló-alakító kompozíciója mellett, az absztrakció felé vezető, de még a figuralitást sem mellőző úton jut el a Fájdalom érzékletes megjelenítéséig Vargha Mihály, Éltes Barna pedig az általánosításban még tovább lépve, immár csak a fa eredeti kifejezőerejére bízza az Út kijelölését. A fában rejlő lehetőségeket aknázza ki Petrovics István és Suba László is, hogy aztán Kún Árpád György fejlessze azokat tökéllyé Dinótojás és Táltos című formai bravúrjaiban. Kása Dávid a márvány szépségére épít nemesen ívelő, minden fölösleges sallangtól mentes, Térplasztika a Bolyaiak emlékére és Ikrek című munkáiban. Vízből lettél, porrá leszel sejteti sajátos ívben feszülő, modern vonalú, látványos bronz konstrukciójával Berze Imre és bronzban fogalmaz Kocsis Rudolf is, látszólag klasszikusnak tűnő, de sajátosan egyedi jegyekkel dúsított George című portrészobrával. S hogy milyennek látta és láttatja Kányádi Sándort Vetró András, arról patinázott gipsz domborításával győz meg.

Németh Júlia