A kísérletező Nagy Ödön

Ha csak az évszámokhoz kötjük magunkat, úgy elmondhatjuk, hogy Nagy Ödön az idén ötven éves. Ha viszont már a hónapokat is figyelembe vesszük, akkor egészen pontosan elkönyvelhetjük, hogy Nagy Ödön, mivel 1957 december elsején született, csak négy hónap múlva éri el a félévszázadot. Ha pedig ezt az ötven esztendőt ketté vágjuk, akkor nagyjából megkapjuk azt a határvonalat, amíg Ödön tanult és dolgozott, illetve amióta dolgozik és tanít. A marosvásárhelyi művészeti középiskolában 1977-ben érettségizett, 1984-ben végzett Kolozsváron a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola üveg-kerámia szakán, ám az üveges mesterséget – fúvást, húzást, csiszolást, vágást, törést, zúzást és ki tudja, még mi mindent – Medgyesen nem sokáig gyakorolta, mert 1985-ben már Csíkszeredába vezette a sorsa, ahol Hargita Művészete szövet-kezetnél kezdett dolgozni, utána még itthon és jóval távolabb volt néhány munka-helye, munkalehetősége. 1991-től már a Nagy István művészeti líceum tanára. 79 Nagy Ödönt tehát több mint két évtized köti Csíkszeredához és rögtön hozzá is tehetem: több mint két évtizednyi kemény munka, hiszen Nagy Ödön, a szobrász, csak itt a környéken maradandóan hátrahagyta kézjegyét: a csík-szeredai köztéri Gál Sándor szobor, Petőfi és Ady emlékmű, a madéfalvi Zöld Péter szobor, Csíkrákoson a Cserei Mihály szobor; Csatószegen az I. és II világháborús emlékmű; egész sor emlékplakett Csíkszeredában, Gál Árpád zeneszerzőtől kezdve Nagy Istvánig, majd a Volt Politikai Foglyok és Munka-szolgálatosok emlékműve, sőt ha még járunk-kelünk a városban, látunk a Takarékpénztár új épülete előtt is olyan köztéri alkotást, amelyet Botár László-val együtt készített – akárcsak a csíkszentkirályi Szent István szobrot – hogy a Millennium templom angyalairól és a Koszti Istvánnal együtt elképzelt Jézus szoborról ne is beszéljek. (Ennek voltak előzményei, hiszen Nagy Ödön, illetve a Nagy-Koszti kettős jól ismert Magyarországon és hosszasan lehetne sorolni ott elkészített, vallásos tárgyú műalkotásaikat.) Az sem lenne éppen rövid, ha most Nagy Ödönről, a grafikusról, az illusztrátorról beszélnék önöknek, hiszen már a nyolcvanas évek közepétől egész sor, igen emlékezetes rajzzal, grafikával jelent-kezett, amelyek ugyanúgy magukon viselik bravúros mesterségbeli tudását, kompozíciós készségét, eredeti, tömör, lényegre törő látásmódját kerámiatárgyai is. Nagy Ödön pedig most – életében nem először – nem szobrászként, nem is grafikusként, hanem festőként áll önök előtt, hogy ezúttal pasztelljeivel bizonyíthassa: minden műfajban képes igen egyéni hangon és igen látványosanmegszólalni. A pasztell végső soron az igen fiatal festőtechnikákhoz tartozik, hiszen csak a 18. század elején kezdték alkalmazni, először a francia grafikában. Kezdetben a krétához hasonlóan használták, aprólékosan kidolgozva a rajz felületét, majd ezt váltotta föl a szénrajz technikája, de még ekkor is a tónus maradt a kép uralkodó eleme. A 19. század második felében aztán a hangsúly áttolódott a színekre, és festői hatású pasztellképek születtek. Az így kezelt pasztell puha, lágyan egymásra mosódó színfoltjaival voltaképpen átmenetet jelent a grafika és a festészet között, a sokoldalú és sokarcú Nagy Ödön tehát nem véletlenül érzi magát otthon ezen a területen is. Ha végigtekintünk a pasztellfestészet fejlődésén, gyakorlatilag két nagy áram-latot vehetünk észre: vannak akik keverés nélkül, keményen, rajzosan használják a krétát – ilyen volt például a hozzánk térben és időben ugyancsak közeli Nagy István, akinek néhány nap múlva nyílik emlékkiállítása illetve mutatják be a róla készült újabb monográfiát a Csíki Székely Múzeumban –, mások viszont a színek átdörzsölésével érnek el finom átmeneteket, mondhatnám azt, úgy mint Rippl-Rónai, vagy hozzánk jóval közelebb, Botár László, aki igazi mestere ez utóbbi eszköztár használatának. A pasztell egyik változata tehát a grafika, a másik inkább a festészethez közelít, de amint Nagy Ödön munkáin is jól érzé-kelhető, a két típus használatában nem lehet merev határvonalat húzni, hiszen az alkotó látásmódjától függ: mikor, melyiket részesíti előnyben, vagy milyen arányban használja. Nem véletlen tehát, hogy Nagy Ödön ugyanúgy képes oldott 80 líraiságú munkákkal összefoglalni számunkra a természet, a táj lényegét, mint ahogyan képes felkavaró, drámai hangokat is megütni, illetve ilyen hangulatokat megragadni. Mindkét esetben közös azonban az a magabiztos mesterségbeli tudás, amivel Nagy Ödön a képzőművészet alapelemeit használja, ahogyan ezekkel nem egyszerűen tükrözi számunkra a tájat, hanem összefoglal, átrendez, lényeges elemeket kiemel és ebben a szubjektivitásban nem csupán érzelmi, hanem értelmi kapcsolatokat is teremt. Nem andalító szépség és nem csupán dekoratív hatás mindaz, amit Nagy Ödön pasztelljein látunk, hanem az emléke-zetnek azt a maradandóságát hívja életre, mely bennünk is felbukkan, vala-hányszor eltávolodtunk a közvetlen élménytől. Talán ez a másik lényeges pont, amelyben szívesen találkozunk a művésszel és ez magyarázza, hogy Nagy Ödön pasztelljei hangulatos, értékes darabjai lehetnek bármilyen szobabelsőnek, vagy más funkciójú épületrésznek. (...)(2007, Kriterion Ház)
[Nagy Ödön (Marosercse, 1957 – Csíkszereda, 2017) Kolozsváron végezte a Képzőművészeti Főiskolát, egy évig a medgyesi üveggyár, majd 1985-től a csíkszeredai Hargita Művészete Szövetkezet tervezője, 1991-től ugyanitt a Nagy István Művészeti Szakközépiskola tanára. Számos csoportos és egyéni kiállítá-son, valamint művésztelepen vett részt Romániában és Magyarországon]

****

Búcsú Nagy Ödöntől

A fájdalomtól megtört, és a hirtelen veszteségből még alig eszmélő gyászo-lókhoz szólok a Képzőművészek Országos Szövetségének Hargita megyei fiókjaés a magam nevében. Nagy Ödön családtagjaihoz, művésztársaihoz, pedagógus-társaihoz, tanítványaihoz, barátaihoz és ismerőseihez szólok, mindazokhoz, akik számára egész egyszerűen hihetetlen, hogy Ödi a maga derűs hangulatával, emberi közvetlenségével, állandó segítőkészségével, de mindig szigorú és szakmaiságon alapuló művész szemével a maga földi mivoltában immár nincsenközöttünk. Mindazokhoz szólok, akik tisztában vannak vele, hogy a minden műfajban egyaránt járatos, a hagyomány és a korszerűség jegyeit ötvöző, kísérletezőkedvét és igényességét soha fel nem adó Nagy Ödönnel Csíkszereda, a Székely-föld és Erdély művésztársadalmának egyik sziporkázó egyéniségét veszítettük el. És azokhoz is szólok, akik Csíkban, Székelyföldön, Erdélyben vagy Magyar-országon úgy mehetnek el a város- és faluképekbe, netán a természetbe immár szervesen beilleszkedett alkotásai előtt, hogy nem is gondolnak alkotójukra, töprengéseire, küzdelmére az anyaggal, a stílussal, a más művészi eszközökkel. Soha nem akart ismételni, soha nem akart a közhelyek szintjén maradni. 81 Nem létezett olyan téma, a legkisebbektől a legnagyobbakig, amelyhez akár egyedül, akár társaival ne adta volna hozzá nem csupán a tehetség, hanem a gondolkodó, a mindig újat akaró alkotó és alkotás többletét. Így készült el több száz munkája, amelyeket kötelességünk számba venni, ahol pedig erre szükség van, a nevével megjelölni, és nem csupán a jelenre, hanem a jövőre szólóan is beépíteni abba az európai fogantatású, erdélyi szellemi-művészi építménybe, amely nélküle aligha jöhetett volna létre. Nem adatott meg számára az alkotómunkát kiteljesítő, nyugodt és békés öregkor, mindössze hatvan évig tartó élete, a romániai változások után kiteljesedő művészete, mások gondjaira-bajaira is mindig érzékeny embersége azonban olyan örökségünk marad, amelyet művésztársai, Csíkszereda városa, tisztelőinek, tanítványainak szűkebb és tágabb köre mindörökre megőriznek. Nagy Ödön, Ödi! Isten veled azokon az utakon, ahol a halandóság végződik és a halhatatlanság kezdődik!
Csíkszereda, 2017. június 15

78-81