A hatvan éves Vida Gézáról

Mintha csak a tegnap történt volna: látom az erdőben barangoló szekercés legényt - Spárta egyik arenájából került volna ide egy bronzfejű, napszitta, hullámos hajú ifjú birkozó? - amint figyelő, tiszta szemeivel beméri a vadméhcsalád odvát a hatalmas fatörzsben. És mint az erdőszerszámok mestere: a “kaptárt” - felül, maid alúl is elválasztva - hazacipeli a felbolydult rajjal együtt. A szeliddé varázsolt méhcsalád ezentúl neki dolgozik eredeti otthonában. És mivelhogy a méhész egyben szobrász is, emberivé változtatta a méhek házát. És a kifaragott maszk vigyorgó száján át sürögtek serényen ki s be a méhek. A szomszédos fa ágán meg ott ült, mint egy szobor, a nappal pihenő bagoly, Géza egyik kedvence. Bár Pityu, a kedves, pimasz csóka is több volt már, mint csak megtűrt tagja a családnak. Egyszer etetéskor a bagoly úgy belemart karmaival a vállába, hogy hetekig ápolni kellett a sebeket. “Éppen csak belém kapaszkodott szegény, hogy lakmározhassék”mondta Géza nyugodtan mosolyogva. S az erdőket járva nemcsak vadméheket, elárvult madárfiókákat vett észre, de szobornak született fatörzseket, rönköket is.

Csak kevés a mintázott szobra; majd minden jelentékeny művét fába álmodta és abba faragta. A fát hegedűkészítő mesterekhez hasonlóan kopogtatja, tapogatja, hogy azután szobrot teremtsen beIőle. És szólnak is ezek a szobrok úgy, mint a mesterhegedűk - vagy tán inkább a gordonkák, az ősi gordon, a kifinomult cseIló őse. Mélyről, tisztán, keményen, egyszerűen árasztva az Ember és az Embererdő - a társadalom - kesergő és harci dalait, győzelmi himnuszait. A BUNKÓCSKÁTÓL, a HAVASI KÜRTÖSTŐL - a felszabadult szenvedélyeket kifejező TÁNCIG.

Az élet- és világszemlélet sokakban lassan tisztul le, jobbára a keresés marad meg életreszólóan. Vida Géza szemlélete rendkívüli gyorsasággal vált kristálytisztává. Ez a kevésbeszédű, kemény ember szívével, érzelmeivel, jó ösztönével - és ezzel párhuzamosan agyával, értelmével együtt - lelte meg élete, művészete filozófiáját. A baloldalhoz olyan természetes erő vonzotta, mint az anyag formálásához: a szobrászathoz. És amilyen magától érthetődő gondolkodása, énjének a világhoz való kötődése - olyan az ember és a művész Vida Géza társadalomhoz tartozása is.

A dolgok új rendbe rakásáért ugyanúgy harcolt és harcol ma is - 60 évesen -, mint ahogy a formátlan fatonkből szobrait faragja. Hogy havasi? Hogy műveinek java része a vidék embereinek tipussá nemesült figurái? Hogy hazánk nagy szobrászainak sorában tartjuk őt számon? Mindez természetes, így van rendjén. De ez a harcos forradalmár ugyanakkor a művész szemével is látta a forrongó spanyol földet, küzdőtársait, Párizst, Európát. A spanyol, francia, román, magyar nemzetközi brigádosok jutnak most eszembe. Vida Géza mappáiban, vázlatfüzeteiben ott vannak e korszak élményei: figurák, fejek, mozgások, kompozíció tervek. És szobrait felidézve a Húsvét-szigeti bálványfejekre, a mexikói, egyiptomi és afrikai oszlopokra, a gótika fafaragó mestereire gondolok. Nem a külső hatásokról; a mélyebb rokonságról szólok.

Vida Géza nem csupán hazánk megbecsült szobrásza; a jelenkori világ művészeivel halad karonfogva.

Tudom án azt jóI - hiszen több mint harminc esztendeje vitatkoztunk már a főiskolán Budapesten Megyeri Barnával, Márkos Bandival, akikkel egyformán ertettük és szerettük Vida Gézát -, tudom án, hogy nem olyanfajta művészember ő, aki szükségét érzi az alkalmi hírverésnek. Elvállalt - s el is bírt - nem kevésszer olyat, amit általában kétszer is meggondol az emberfia. A spanyol polgárháború poklában poggyász nélkül nem volt séta átvergődni a határon, hát még egy zsákba csomagolt embert cipelve. Vida Géza megtette. A felszabadulás első éveiben az Avason sokan húzódoztak a képviselő tisztségtől. Akkoriban ez nem volt kényelmes feladat. Elvállalta.

Mindig köbméteres kemény fákba vágta fejszéjét. A fa sosem bizonyult túl nagynak.

-1973-ÚJ ÉLET - A Szocialista Egységfront Országos Tanácsának Képes Lapja -