A Szolnay-díjas Károly házaspár laudációja

Amikor textil- és grafikusmûvésznek neveztem Károly Zöld Gyöngyit, hevesen tiltakozott a minôsítés ellen. Én képzômûvész vagyok, sem több, sem kevesebb — adta tudtomra. S ezzel azon nyomban felidézte bennem két és fél évvel ezelôtt elhunyt férje, Károly Sándor Hosszú emlékét, aki annak idején ugyanilyen érzékenyen viseltetett a mûvészi tevékenységével kapcsolatos beskatulyázással szemben. Mintha mindketten mûvészi szabadságuk korlátozásának vélték volna az ilyen vagy olyan minôsítést, a mûfaji követelmények szerinti besorolást. Napjaink divatos szlogenje, a mûfaji határok átjárhatósága náluk belsô követelményként és következetesen alkalmazott mûvészetfilozófiai kritériumként, elvi alapállásként, kiindulópontként lépett fel. A korszerûség esetükben nem divatmajmolás, hanem ôszinteség, a mûvészi önkifejezés egyetlen lehetséges formája. Tették pedig ezt úgy, hogy közben maximális szigorral viseltettek a mûvészi munka, az alkotás iránt. Legyen az a borháncsi mûhelyben magas hôfokon edzôdött vaskorlát, ezüstékszer, egyedi fém–üveg kompozíció, vagy a rideg geometriai formákba lelket lehelô, a fehér árnyalataival sejtelmesen játszadozó falikárpit, fehéren-feketén, nyílt, köntörfalazás nélküli mûvészi üzenet, esetleg légbeszabott, áttetszô könnyedségû papír-textil térkompozíció. Munkásságuk úgy korszerû, úgy felel meg a kortárs mûvészet legmodernebb követelményeinek, hogy közben hagyományôrzô is: mélységes tisztelettel viseltetnek mindaz iránt, ami értékes a képzômûvészetben helyi s ugyanakkor világviszonylatban is. A Károly házaspár, Gyöngyi és Hosszú — mert így ismeri ôket a mûvésztársadalom — tevékenységének méltatásakor sajátos helyzetben vagyok, hiszen úgy kell szólnom róluk, hogy ennek a párosnak az egyik tagja, Károly Sándor már szinte két és fél éve nincs közöttünk. Nincs és mégis itt van. Mert keze nyoma, szinte egész lénye kitörölhetetlenül beépült városa architektúrájába. Az általa tervezett Szamos-híd korlátja, mely valósággal esztétikai menedéket, fogódzót nyújt a legújabb kori förmedvények erôszakos térhódítása közepette, és a Kolozsvár arculatát meghatározó míves, történelmi hangulatot idézô lámpaoszlopok tovább árasztják majd azt a fényt, amelyet bomlott elmék és avatatlan kezek igyekeznek elhomályosítani. Úgy is, hogy egyszerûen kidöntik a veretes oszlopot, de úgy is, hogy otromba világítással próbálják túlharsogni a meglevôt. Amivel annyit mindenképpen elérnek, hogy ráirányítják a figyelmet Hádesz poklának kolozsvári bugyraira. Károly Sándor tûzben edzett és a gondolatok, az eszmék tiszta tüzében cizellálódott életmûve azonban, immár alkotójától függetlenedve is hirdeti azt az eszmeiséget, amelyet a mûvész és az ember Károly Sándor Hosszú képviselt, és amelynek folytatója élet- és pályatársa, Károly Zöld Gyöngyi. Aki elsôdleges mûvészi nyersanyaga, a fonal tekintetében lágyabb éneket ígér ugyan, de aki ars poeticájában és emberi magatartásában, elszántságában, határozottságában vetekszik férjével és sikerrel viszi tovább az együtt elkezdett munkát. Úgy is mint a Barabás Miklós Céh ügyvezetô titkára. Neki köszönhetô a Fadrusz Napok alkalmával a Mátyás Ház pincéjében megrendezett, visszhangos képzômûvészeti kiállítás, és lankadatlan munkabírásának, szervezôkészségének bizonyítéka a Céh Szentegyház utcai országos tárlata is. A Károly házaspár Kolozsvár és az erdélyi mûvelôdési élet különlegesen értékes színfoltját képezi. Szívbôl ajánlom, hogy Hosszúval szembeni adósságunk törlesztéseként is, némiképp formabontó módon, de eszmeiségükhöz így talán még közelebb állóan, ketten együtt, házaspárként kapják meg az Erdélyi Magyar Közmûvelôdési Egyesület 2002. évi Szolnay-díját.

Németh Júlia

Elhangzott 2002. november 30-án, az ünnepélyes díjkiosztás alkalmával.

http://archivum.szabadsag.ro/archivum/2002/12/2dec-21t.htm