Harmadik alkalommal szerepel csoportos kiállítással a kolozsvári Művészeti Múzeumban a Barabás Miklós Céh. A 2017-es, premiernek számító, nagyszabású országos kiállítás után, tavaly, a céh kolozsvári csoportja mutatta be éves művészi termését. Idén is hasonló tárlatot terveztünk, lehetőségként felvillantva a más városbeli művészeknek is a részvételt. Örömünkre olyan sokan éltek a lehetőséggel, hogy kiállítóink száma, az előző évhez képest, szinte megduplázódott. 83 résztvevővel a beütemezett éves házi kiállítás, félig-meddig, országossá terebélyesedett. Értékes munkák érkeztek Marosvásárhelyről, Sepsiszentgyörgyről, Udvarhelyről, Aradról, Zilahról, Brassóból, Vajdahunyadról, Magyarországról. A kiállított és a képzőművészet szinte valamennyi ágát felölelő alkotások száma, ilyenformán, elérte a 135-öt.
S hogy valójában mi is ez a kiállítás? Ablak. Ablak a világra, világunkra. Arra, amilyenek vagyunk, és arra, amilyenek lehetünk. „...az igazat mondd, ne csak a valódit,/ a fényt, amelytől világlik agyunk,/ hisz egymás nélkül sötétségben vagyunk” – írta az ordas eszmék terjedésének idején, 1937-ben József Attila a Magyarországra látogató Thomas Mannak, akit versében „a fehérek közt egy európai”-nak nevezett. És József Attila nem tévedett. Aminthogy nem tévednek képzőművészeink sem, akik szintén az igazat mondják, a maguk sajátos eszközeivel. Azt a sokarcú igazságot, ami több kevesebb áttéttel a valódiból eredeztethető ugyan, de olyannyira szerteágazó és összetett, mint az élet maga. S talán az sem véletlen, hogy, sajnos, némi párhuzamot is felfedezhetünk az említett kor és korunk között.
A valódinak a művészi interpretációi, a gondolat és érzelem szabadságának mélytengeri hullámverései vezettek az itt látható igazságok kavalkádjához. Azokhoz a festői, grafikai vagy térbeli formavariációkhoz, amelyek kötöttebb vagy oldottabb formában, de egyaránt a művek belső sugárzásából eredő igazságok tükrei. Szélesre tárt, vagy nehezen megnyíló, bonyolult szerkezetek mögé rejtett, mindössze pontszerű fényforrást biztosító ablakok egy-egy művészi világra.
Minden alkotás egy önálló mikrokozmosz. A művész pillanatnyi vagy éppenséggel napokig, hetekig, esetleg évekig érlelődő sejtéseinek és bizonyosságainak, a környező valóságelemeknek térben és időben behatárolt művészi átlényegítései, művészi igazságokká avanzsált konglomerátumai. S hogy ezek a művészi igazságok milyen tág szemléleti határok között mozognak, az jól nyomon követhető ezen a kiállításon is. Ahol a figurális, realisztikus szemléletmód olykor szürrealizmusba, iróniába, abszurdba vagy éppenséggel transzcendenciába hajló, metafizikus kisugárzású, konceptualitással kevert változatai mellett jól megférnek a geometrikus, konstruktivisztikus, avantgárd és neo-avantgárd felfogásban született alkotások.
Mert sokan és sokfélék vagyunk. S így a kiállított anyag is sokféle. Műfaji, stiláris, művészetfilozófiai, művészetszociológiai szempontból egyaránt.
A függetlenség, az identitás megtartó művészi szabadság mellett azonban napjainkban is egyre növekvő tendenciát mutat az összetartozás, a valahova tartozás, a szervezetbe tömörülés igénye, akárcsak 90 évvel ezelőtt, a Barabás Miklós Céh születésekor. Országos viszonylatban taglétszámunk már a kétszáz felé közelít. Az 1929-es megalakuláshoz képest ez óriási különbségnek számít, hiszen Kós Károly és Szolnay Sándor annak idején mindössze tíz-egynéhány tehetséges fiatal művésszel teremtett intézményt a kisebbségi sorsba került művészi elit számára, s a szervezet megannyi igényes, országos hírű kiállítással bizonyította életképességét. Az 1944-es fordulat azonban véget vetett ennek a pezsgő aktivitásnak, hogy aztán 1994-ben az egykori BMC-tagok, Abodi Nagy Béla és Kós András kezdeményezésére szülessen újjá a romániai magyar képzőművészek céhe.
Az azóta eltelt 25 esztendő pedig már ismét egy kisebbfajta történelem. Új kihívásokkal, új lehetőségekkel és új elvárásokkal fűszerezett művészeti-társadalmi szituáció, amelynek hű tükre a jelenlegi kiállítás.
A látogatót belépéskor Soó Zöld Margit két finoman megmunkált, akár a kiállítás névjegyének-védjegyének is tekinthető pasztellje fogadja. Az ablak, amit a művész szélesre tár előttünk, hogy sajátos tájértelmezésében villantsa fel mindennapjai élményvilágát: a műterméből felsejlő Fellegvárat, a felhőjátékkal fűszerezett tájegyüttest. De ott van ifj. Starmüller Géza líraisággal telített festői megnyilatkozása is.
A szemben levő falat Nagy Endre karakteres, élénken felvillanó, a látványt mögöttes tartalommal kiteljesítő kompozíciói és Kolozsi Simona figuratív, meleg színekbe fogalmazott olajképei uralják.
Pócsai András klasszikus hangvételű tájképei valamint Kocsis Ildikó-Emese modern vonalú Szaturnuszának megtekintése után jutunk el Valovits László nagyméretű, precízen megmunkált három portréjáig. II. Erzsébet királynő mellett Bartók Béla és a négy évvel ezelőtt elhunyt Kusztos Endre jellemrajzoknak is beillő, kifejező arcképei tekintenek le ránk a falakról. Hogy aztán műélvezői valónkba valósággal beleharsogjanak Sipos László mondai-mitológiai ihletésű, festői metaforái, az Éj a kopár hegyen – tisztelet ellenségeimnek (II.) mély sötétből zöldes fehérbe, vörösbe fogalmazott, majdhogynem sokkoló művészi „felkiáltása” és a párkák sorsalakító–szövögető, bravúros mesterkedéseinek sajátosan egyedi megformálása. De ott vannak Forró Ágnes játékosan is filozofikus, könnyeden is mély, összetéveszthetetlenül sajátos szín-forma vallomásai és Lukács Mária dinamikus kompozícióba foglalt szín-fény-forma variációi.
Az pedig korántsem véletlen, hogy a belső termekbe lépve elsőként Kákonyi Csilla Hepiendre várva című, kíméletlenül szókimondó, valóságban gyökerező, már szinte drasztikusan őszinte, a groteszk határait súroló olajképe ejtse rabul a néző tekintetét. Átfogó, iróniától sem mentes korkép, amely egyben egyénekre lebontott és kimunkált, lélekrajzzal fűszerezett kórkép is. Megrázó, erőteljes kompozíció. A tárlat egyik vezéranyaga.
S hogy mellé Máthé László Prométeusza és Matei László Támaszpontok és Kettesben című munkái kerültek a BMC életképességének tagadhatatlan bizonyítékai. Hiszen immár felnőtt és kiteljesedett az a néhány évvel ezelőtt még tehetséges pályakezdőnek mondott nemzedék, amely méltó párja az elismert művészi elitnek. Mindketten a figuralitás hívei, művészi kifejezőeszközeik azonban eltérőek. Máthé László klasszikusan kiérlelt, balladai tömörségű, szaggatottan visszafogott, lírai sejtetései a mitologikus téma perszonifikációi. Az önfeláldozásig terjedő művészi aktus, az alkotás lázában égő művész festői vallomása, a mindenkori odaadás feszültséggel teli pillanatainak reflexiói, a témával való tökéletes azonosulás. Matei László földibb tematikában és direktebb közlésmódban lel festői önmagára. Harsányan figyelemfelkeltő színei, erőteljes képi világa mögött nála is ott érezzük a tematika iránti vonzódást, az öregek tiszteletét, szeretetét. Az öregkor vizuális sokszínűségében rejlő lehetőségek festői kiaknázásával érzelmi húrokat is megpendít.
Csipkelődő, finom humorral átszőtt, könnyed megformálásban villantja föl napjaink valóságának egy szeletét Kőmíves Andor, sokat sejtető-érzékeltető Gally A. Katalin evangéliumi ihletettségű, harmonikus szín- és formavilágú,látványos pasztellképe valamint Tosa Katalin két lírai hangvételű, szimbolikus-biblikus jelentéstartalmú, formavilágában, színharmóniájában egyedi olajképe. S egy fokkal még tovább lép az elvonatkoztatásban Csata Hermina sajátos faktúrájú, szintén nagyméretű Álomváraival.
Kultúrtörténeti aktualitásban fogant Bordy Margit két, már szinte lírai geometriát is érintő, de realitásban gyökerező pasztellképe. A száz évvel ezelőtt elhunyt Ady Endre emléke, a Párisba beszökött az Ősz könnyeden, kacagón komor hangulata ölt érzékletes képi megfogalmazást az érzékeny festői átlényegítésben. És kifejező az időspirállal érzékeltetett Száz év magány is, az öt évvel ezelőtt végleg eltávozott Gabriel Garcia Marquez valóság és fantázia határán mozgó regényének sajátosan találó, látványos képi reflexiója.
Elegánsan visszafogott, geometrikus alakzatokkal van jelen a tárlaton Fazakas Tibor és Nagy Dalma, s technikai megoldásaiban is figyelemfelkeltők Albert Levente Hullámtörést érzékeltető munkái.
A fény vonzásában született Starmüller Katalin aranylón pompázó, faktúrájában, gondolatiságában egyaránt sokat mondó-sejtető munkája, s a lírai absztrakt érzékletes megnyilatkozásaiként értékelhetjük Kedei Zoltán és Labancz Cismasiu Ágnes olajképeit.
Török Ferenc Nyári emlékeit fogalmazza lendületes ecsetkezelésű, harsogó szín-formakavalkádba, s hasonló hozzáállással és expresszivitással találkozunk Szabó Attilánál is.
Barabás Éva mívesen fantáziadús Madonnák című olajképe, Lukács Solymossy Éva légiesen könnyed, valóságízű festői Emlékei, Major Gizella sejtelmes pasztell vallomása, Gedeon Zoltán színekben pazarló geometrikus foltegyüttese, Palkó Csaba tájképei, Koncz-Münich Judit, Tompos Opra Ágota, Farkas Melinda, Lini-Dobribán Enikő, Deleanu Márta és Zoltán Katy sajátos hangvételű munkái egészítik ki a jobb oldali terem kínálatát.
A szobrászati anyag, mint általában, számbelileg most is alulmarad, minőségi szempontból viszont egyenértékű a festészettel. Sőt, jellegénél fogva, esetenként, még mélyebbnek is tűnik. A birtokba vett tér, a formává lényegített amorf anyag, a fába, fémbe fogalmazott fények és árnyak, az arányok muzsikája, az érzelmi magaslatokba emelt valóságelemek vagy éppenséggel az absztrakció, a ráció bűvöletében tündöklő térkonstrukciók, a harmónia, az egyensúly, a derű, az irónia, az olykor játékossággal fűszerezett humor, esetenként a fájdalom, a sokat sejtető, tartalmas csend és nyugalom világa testesül meg szobrászaink, Gyarmathy János, Hunyadi László, Kolozsi Tibor, Kocsis Rudolf, Berze Imre, Bálint Károly, Gergely Zoltán, Suba László, Sánta Csaba, Veress Gábor Hunor, Kiss Levente, Nagy Attila, Kún György és Makkai István plasztikáiban. És melléjük zárkóznak fel keramikusaink is: Palkó Ernő Szimbiózis valamint Kettős című egymásba hajló, dekoratív, térformáló alakzataival és Koncz-Münich András természetből eredeztethető és természetbe visszakívánkozó, tömören kifejező, Műkő című munkájával.
De volt az idei tárlatnak egy tragikus mozzanata is. A zsúfoltságig megtelt termek forgatagában – rengetegen jöttek el a megnyitóra – összetört Nagy Annamária Zászló ügy című, formai tökélyével és gondolatiságával utánozhatatlan üvegszobra, a művész legújabb és csúcsteljesítménynek számító alkotása, amelyről még fotója sem maradt. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Horváth László fotóművésznek és Doszlop Lídia művészettörténésznek még idejekorán sikerült legalább fényképen megörökítenie az alkotást.
A szemben lévő, baloldali teremegyüttes textilművészeinknek és grafikusainknak teremtett megnyilatkozási lehetőséget.
Károly Zöld Gyöngyi metafizikus irányultságú, kozmikus víziója, a Konstellációk című fényinstalláció olyan technikai bravúr, olyan egyedi megvalósítás, amely az eredeti látványon is túlmutatva villantja föl a kortárs művészet filozófiai mélységekig terjedő lehetőségeit, az abszolút ráció szerepét.
Textilművészeink kínálata a klasszikustól a legmodernebb változatokig terjed. Visszafogott, elegáns szín- és formavilágával különleges élményt jelent Török B. Erzsébet Falú című gobelinje. A műfaj időigényessége miatt, sajnos, egyre ritkábban találkozunk szövőszéken készült alkotásokkal.
Tudoran Klára metaforikus jelentéstartalmú, geometriai alakzatokra építő, erőteljes kisugárzású, látványos munkákkal szerepel. Bitay Kati könnyed selyem-illúzióit a mértani formákba fogalmazott színek uralják, Sajgó Ilona a különféle csipke anyagokban rejlő kombinációs lehetőségeket aknázza ki, míg Csíki Szabó Ágnes a technikák vegyítésével teremt egyedi és tekintetcsalogató látványt. Hunyadi Mária pedig Múzsák délutánja című, keleti csomózással készült munkájával teszi fel a koronát az idei kínálatra.
Balázs László bőrmetszetei nem csupán a különleges műfaj okán váltanak ki érdeklődést, hanem elsősorban mívességük, dekorativitásuk és gondolati szférát érintő, tartalmi gazdagságuk révén. Általuk ismét polgárjogot nyer a modern művészetben a szépség kategóriája.
A grafikai anyag vezérmotívumai Székely Géza biztos vonalvezetésű, a képzelet és a valóság határmezején egyensúlyozó litográfiáiban és rézkarcában kelnek életre, nyernek térhez és időhöz kötött, de ugyanakkor a végtelent is sejtető megfogalmazást. Heim András keresztmotívumra alapozott vonalbeszéde is túlmutat a pusztán konstruktív formai tökélyen. Siklódy Ferenc foltokból „összeszőtt”, Boldog időket idéző formavariációi, Ábrahám Jakab szépiásan elegáns „egyensúlyozása” és Mondatöredék című fametszete, Simon Zsolt egyedi formavilága, Nagy Endre erőteljes szénrajzai, Valovits László sajátos fa perszonifikációi, Tosa Katalin érzékeny rajzos Impressziói, M. Lovász Noémi lényegre törő, színeiben is megkapó, modern látványkoncentrátumai valamint Takács Gábor szénrajza és míves ex librisei mellett a számítógépes grafika nemzetközi hírű mesterének Ovidiu Petcanak Metafizika című, tág kitekintést nyújtó munkái és Puskai Sarolta ötletes nyomatai révén a legmodernebb technika sem hiányzik a tárlatról. Aminthogy a kollográfia sem. Ismert mestere és következetes művelője Horváth Gyöngyvér, aki két sajátos formavilágú, színeiben is figyelem felkeltő munkával a Gubókkal és az Utolsó koncert cíművel szerepel a tárlaton. Fiatalabb pályatársa, Ábrahám Imola Időn kívül című alkotásával viszont már inkább a gondolati szféra felé nyit, hogy aztán koloristaként is bemutatkozzon Négy elem című, sajátosan eredeti technikai megoldása, faktúrája révén figyelemfelkeltő munkájával.
Az akvarellisták számára tág lehetőségeket nyit meg A víz szépsége, amint azt címben is vallja id. Starmüller Géza, és ugyancsak a vízhez kötődik a Tükröződés, Essig Kacsó Klára hangulatos munkája. Adorján Ilona őszi emlékezése, Tóth Ildikó-Ilona Fényjátéka, Orbán István, Nagy Tibor, Suciu Katalin és Felházi Lenke Zsuzsanna munkái is részét képezik a kiállításnak.
S amint azt már megszoktuk, fotósaink is érdemleges alkotásokkal gazdagítják a tárlatot: Essig József Éjjeli illúzió című, nosztalgikus tájkompozíciójával és népművészeti ihletettségű képével, valamint Horváth László pillanatot megörökítő, remek természetfotójával.
Németh Júlia
