A Barabás Miklós Céh fiataljai a Műcsarnokban

                                          SZEPES HÉDI

Pillanatkp a megnyitrl Httrben Berze Imre szobrai s Mth Lszl festmnyei - HORVTH LSZL

Pillanatkép a megnyitóról. Háttérben Berze Imre szobrai és Máthé László festményei - HORVÁTH LÁSZLÓ

Metamorphosis Transylvaniae címmel nyílt meg 2015. június 16-án Budapesten a Műcsarnokban (Mélycsarnok) a Barabás Miklós Céh fiataljainak bemutatkozó kiállítása. A Kolozsvár 2015 Európai Ifjúsági Főváros ifjúsági nagykövetének, Szöllősi Tamásnak a kezdeményezésére Bán András művészettörténész, kurátor irányításával létrejött tárlaton Baász Orsolya, Berze Imre, Éltes Barna, Lini Enikő, Marincas Mira és Máthé László mutatja be festményeit, szobrait, grafikáit és fotóit. A kiállítást Szepes Hédi művészettörténész nyitotta meg. A fiatal erdélyi művészek tárlata szeptember 13-ig tekinthető meg.

A hazai képzőművészeti élet utolsó századának történetét át- meg átszövi a különböző csoportosulások, egyesülések, társaságok históriája. A magyar művészeti közéletben a hajdani festőcéhek kései utódai különösen a Trianon utáni esztendőkben sokasodtak meg – Lyka Károly szavaival „derűre-borúra”. A célok sokfélesége jutott kifejezésre a társulási szándékban. Egyesületekbe, társaságokba léptek műfaji alapon az arcképfestők, tájképfestők, rézkarcolók, újságrajzolók. Voltak, akik „nemi” alapon tömörültek csoportba, mások példaképeik neve alatt, zászlajukra tűzve Benczúr Gyula, Munkácsy Mihály vagy Szinyei Merse Pál nevét. A művészeti társaságok, egyesületek gyengébbjeit az idő zilálta szét, mások a második világégés forgatagában vagy pár évvel később, a könyörtelenül végrehajtott feloszlató rendeletek nyomán szűntek meg. A rendszerváltás után itthon sorra alakultak meg a művészeti társaságok, egyesületek.

A Barabás Miklós Céh 1929-ben alakult – Kós Károly és Szolnay Sándor vezetésével s Bánffy Miklós támogatásával –, az erdélyi magyar képzőművészek érdekvédelmi szervezeteként.

1994 januárjában 47 művész és elméleti szakember részvételével alakult újjá.

Az erdélyi képzőművészek jelentős hányada magyar identitásának megtartását tartja fontosnak művészetében, s ezért egy sajátos képzőművészetet teremtett, vagy őrzött meg. Ebből azután utak nyíltak az autonóm képi struktúrák kialakítása felé, melyeknél a képalkotás által teremtett világ adja a képet – s a kép önmagával azonos. Így válik a képiség kérdése hasonlóvá a társadalmi identitás kérdéséhez.

A Barabás Miklós Céh művésztagjait nem a közös szemlélet, művészi program, esztétikai elgondolás, mozgalom fűzi egybe. Életre hívtak egy közösséget, ahol festők, grafikusok, szobrászok, iparművészek, fotográfusok találják meg helyüket. Úgy gondolom, meggyőződésük az, hogy a mai összekuszálódott térben és időben, az intrikák szorításában, a pusztuló szellemi és metafizikai értékek kiüresedésében fel lehet mutatni egy tenyérnyi színes világot, önmaguk képbe, betűbe, anyagba oltott néma üzenetét.

A Céh fiatal alkotói újszerű módon jelenítik meg a világ dolgait, és egyben rá is kérdeznek. A „helyi” – erdélyi ízek nem valamely ideológia mentén, hanem spontánul, szinte észrevétlenül kerülnek a színek, vonalak, formák közé.

Baász Orsolya dinamikus, erős, életteli művészetet produkál. Eddigi pályaképe azt mutatja, hogy következetesen halad újabb és újabb figyelemreméltó eredményeket, műveket felmutatva a maga alkotói világában. Képi világa erőteljesen szubjektív – az anyagokkal, technikával, hagyományokkal és újításokkal folytonos kísérletezés terepe. Rátalált egy olyan közegre, a szellemi létezés olyan erőterére, amelybe bekapcsolhatja egyéni érzékenységét, már-már médiumszerű fogékonyságát, a látvány transzcendentáló képességét. A színek tudatos redukciójával tudja figyelmünket a „cselekményre”,- szenvedélyekre, kapcsolatokra, érzelmi állapotokra irányítani. Vergődő, forrongó életérzések ezek – rajzi, formai dinamikába öltöztetve. Gyötrő lelki harcát testbeszéddel, pózokkal fejezi ki – felbontja a figurát és expresszív rajzi köntösben jeleníti meg az elevenen boncolás minden gyötrelmét.

Lini D. Enikő festményei perspektívában, szín-, forma- és gondolatvilágukban egyaránt különleges mélységeket sejtetnek. A klasszikus festészeti hagyományt műveli, de úgy, hogy a néző „megéli” a láthatóvá válás tapasztalatát. A képeknek történésük van, érzelmek és érzetek dramaturgiája vezérli e történéseket, s a mozgás érzékeltetésével egy dinamikus összhangzat keletkezik. Az alkotások egymáshoz kapcsolódva új vizuális formát nyernek. Megtalálta azt a megjelenési formát, amely az ösztönös, őszinte gesztusok és a bizonytalanul tapogatózó, de mégis határozott mozgások – a figurák közötti kapcsolatteremtés érzékeltetésére alkalmas. A néhol konkrét, néhol jelzésszerű alakok és környezetük a rendezetlen káoszt kiegyensúlyozzák. Lini D. Enikő az expresszionizmus világához nyúl. A mozgásban megragadható pillanat, a felszín mögött rejtőző lényeg megfogalmazása izgatja.

Mira Marincas fotómontázs technikával készített munkáit sajátos látásmód jellemzi: különös egyvelegét adja a valóságnak. Fotóin a természet és ismert, jellegzetes épületek jelennek meg, megváltozott kompozícióban. Az ember teremtette, de az otthagyott, bár nem embertelen, kifosztott világot láttatja velünk.

Fotói egyszerre átmenetiek és véglegesek, virtuálisak, ugyanakkor a gondolat legközvetlenebb vizuális sűrítményei. Az elemek létrejöttét, felfokozott térhódítását, egymással való küzdelmét sejtetik – vizuálisan megjelenő teremtésről szólnak. Mai aktuális kérdésekre válaszokat fogalmaz meg. A természet féltése, a városi lét, az elzártság, az emberi kapcsolatok eldurvulása, a magán-mitológiák ott vannak az alkotásokban.

 Máthé László szemléletmódjára legjellemzőbb vonás a jó értelemben vett historizáló szimbolizmus. Jelképei a múlt hétköznapjaiból jönnek, azokat alakítja át egyfajta személyes szimbólummá. Festményein a realizmus napjainkra vonatkoztató aktualitását kutatja. Talán számára leginkább az élmények személyes megélésének lehetősége, a festészet eszközeivel történő interpretálhatósága a fontos. Képeivel az összetartozást, a magányt, a múlt és jelen között lehetséges párbeszédet jeleníti meg. Merész témáit rendkívüli színérzékkel és festői felkészültséggel oldja meg.

 Ha tüzetesen megnézik a fiatal szobrászok alkotásait, Önök is láthatják: nincsenek unalomig ismételt és variációs sémák, érthetetlen megnyilatkozások, stílusok, izmusok. Látok viszont eredeti elképzeléseket – a tradíció és a modernség, a hagyomány és a korszerűség megjelenését. Ezek a művek valami örök időtlenséget árasztanak, amelyben moccan a múlt és helyet kér a jelen. Az emberek és a fák között különös vonzalom létezik ezer és ezer év óta. A fa: sorsunk és jövőnk. A fa: múlt és jövő. A fa holtában tárgy, amely felidéz és megidéz. A fának arca van, még akkor is, ha feldolgozzák, megdolgozzák. Erezetében benne van a sors.

 Berze Imre szobrászművész nyelvezete minimalista, lényegre törő. Az állandó és változó, a jelenségek variabilitásában rejlő végtelen lehetőségek keresése izgatja. Az egyszerű, mindenki számára ugyanazt mondó téri formák lehetőségeit veszi alapul és keresi e formákban lévő „belső életet” – s megkockáztatom – a mozdulatlanságban a mozgást.

A helyi formai hagyaték felhasználásával a tradicionális architektúrából és a hagyományos ácstechnikák formaképzéséből ihletődik. Berze Imre műveiben az emberi kéz alkotói gesztusa válik tapinthatóvá.

 Éltes Barna szobrászművész fával dolgozik. Már a kezdet kezdetén felfigyelt a fának, mint egyszerre természetes és mesterséges, élet és halál, tér és sík határán lévő tárgynak visszafogott szépségeire. A felület megkarcolásával misztikus belső fényt tud felszabadítani az anyag mélyéből.

A különböző fafajták eredeti színei adják a meleg, természet közeli végeredményt.

Én kollázsoknak is nevezném ezeket az alkotásokat, hisz a kollázs a szabad asszociációk művészete. Éltes Barna észrevette, hogy a fa stabilizálni tudja az időt, a mozdulatot, a szellem és a lélek gyökerei itt találkoznak. Barna jól ismeri a fák természetrajzát: érzi domborított és mélyített mondatait. Mindenkor az anyag természetéből merít, tehát magával az anyaggal való dialógusban születik meg munkáinak absztrakt, mégis archaikus formavilága.

 Korunk gyermekei vagyunk, az emberi természet nem időtlen esszencia, vagyis a történelmi szituációkban változik szüntelenül. A filozófusok azok, akik gondolataik által képesek átugorni az időt, s vélhetjük a művészek is megtehetik ezt képeik, alkotásaik által. Az itt szereplő munkák egy része az emberi természettel, más része az időtlenséggel foglalkozik, sőt nem is éppen véletlenül, mert a kettő többnyire összeér. A látszólag heterogén összkép mögött tulajdonképpen két, a modern művészetben alapvető vonulat különítődik el. Beszéljünk bármelyik bemutatott műről, a kortárs képzőművészet ábrázoló, avagy non-figuratív hagyományait felvállaló, magáénak valló alkotásról a huszadik századi európai képzőművészet meghatározó döntéseihez jutunk el. És nemcsak a stiláris, formai kérdések tekintetében. Hiszen szellemisége, tartalmi jellege szempontjából is két pólus fogja át a bemutatott műveket: az emberi természet profanitása és a világunkat „felülíró” transzcendens szakralitás.

 A markáns sokféleséget mutatja föl a jelen kiállítása. Az európaiság kihasználásának lehetőssége mindnyájuk számára elérhető nemcsak itt és most. Az életutak, törekvések különfélék, de ami közös bennük: az identitásért folytatott harc és az egyetemes kultúra iránti ragaszkodás.

 A kiállított művekre a kifejezési gazdagság, a sokszínűség jellemző. Az ezredvég szélsőséges fellépései, a transzavantgárd és a posztmodern törekvések provokatív megjelenési formái elcsitultak. Úgy látom, hogy az egyéni munka meditatív, befelé forduló világában születnek a munkák, most az individuális szűrőn keresztül teremtődnek a hagyományok. Egy szenzibilisebb, az emberi lelkületre jobban odafigyelő művészetről, egyfajta intimitásról beszélhetünk. Egy-egy mű a szubjektív gondolat és a személyes életérzés speciális hordozója lett.

 Személyes és szent meggyőződésem, hogy a kortárs képzőművészeknek – legyenek akár magyar, székely, francia vagy más nemzetiségűek – ebben az összekuszálódott térben és időben, az intrikák szorításában, a pusztuló szellemi és metafizikai értékek kiüresedésében fel kell mutatniuk egy tenyérnyi színes világot, önmaguk vászonra, papírra dermedt, fába vésett üzenetét. Hogy itt voltunk, itt vagyunk és megpróbáljuk tovább vinni művészi álmainkat. Őszinte hittel és alázattal.

 

Elhangzott 2015. június 16-án, Budapesten, a Műcsarnokban, a kiállítás megnyitóján.

 

SZEPES HÉDI



http://archivum2.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article,PArticleScreen.vm/id/1160...