Köszönhette ezt alkati sajátosságainak, tehetségének, határozottságának, magabiztosságának, elszántságának, szemérmes puritanizmussal vegyes büszkeségének, de ugyanakkor a környezetnek is, amelyben felnőtt. Annak a civilizáció ártalmait nem ismerő, érintetlen őstermészetnek, amelyet az apai honfoglalás, honteremtés és az anyai melegség varázsolt bensőséges családi otthonná. A Varjúvár és környéke, a hegyi tisztások, kaszálók, ahol a Kós-testvérek ismerkedtek a kétkezi munka nehezével-örömével, és a kúriát övező erdőségek, az embert nemigen kényeztető, köves, meredek partokkal szegélyezett, egyenetlen, vízmosásos kalotaszegi táj, a sztánai »társasmagány« formálta, alakította a majdani szobrászt.

A művész mélységes életigenlése, a természettel való tökéletes azonosulása is a sztánai gyökerekben keresendő. Az édesapa megteremtette, a tájhoz és építészeti hagyományokhoz igazodó otthon és a sztánai erdő párosa, valamint a kétkezi munka becsülete-szeretete természetes módon sodorta a fiatal Kós Andrást a képzőművészetek legnehezebbike, a szobrászat felé. Bár szerinte merő véletlen, hogy éppen ezt a pályát választotta.

– Én kicsi korom óta asztalos akartam lenni – bizonygatta látható élvezettel beszélgetéseink alkalmával többször is. S azt is, hogy édesapja sem talált ebben semmi kivetnivalót, sőt az asztalosságot nagyon komoly, szép mesterségnek tartotta.

Osztálytársai a kolozsvári Református Kollégiumból tanári, orvosi, papi pályára készültek, de ő maturandus korában is kitartott elhatározása mellett, amiért is osztályfőnöke némi csodálkozással nyugtázta meglehetősen különösnek számító elhatározását. Amely valójában egyenes következménye volt a szülői útravalónak, az életről és annak értelméről vallott nézeteiknek, életvitelüknek, rendkívül sokrétű, mindennapi tevékenységüknek, a henyélést, a dologkerülést mélységesen megvető életfelfogásuknak. A családban a legnagyobb becse a jól végzett munkának volt, a kétkezi munkát is beleértve. Ezt látta, ebbe született bele Kós András is, ennek a jegyében cselekedett, alkotott és alkot mind a mai napig. Úgy is mondhatnám: génjeiben hordozza a munka becsületét-tiszteletét, és annak a rendkívüli örökségnek a megbecsülését, amelyet az előtte járók teremtettek. Ami pedig a fák iránti különleges vonzalmát illeti szintén természetes, hiszen valósággal beleszületett az erdőbe. Az 1910-ben, az őstermészet kellős közepébe eredetileg nyaralónak épült Varjúvár, végül is négy gyermek szülőházává vált.

Másodszülöttként, 1914-ben itt látta meg a napvilágot Kós András is, távol minden emberi településtől. Itt élt együtt a fákkal, csodálta természetadta szépségüket, fedezte fel napról napra azt a rendkívüli változatosságot, amit az erdő jelent, ismerte meg az élő és a kidöntött fa legrejtettebb titkait is, amelyek csak nagyon keveseknek, csak az értőknek tárulnak fel. De nem csak a nyersanyagot látta bennük. Bevallása szerint mondhatni társaként szerette ezt a megejtő szépségek forrásául szolgáló, s ugyanakkor embert, állatot gyámolító, soha meg nem alkuvó, inkább meghaló, kidőlő, semmint gerincét meghajlító csodálatos növényt.

Írni, olvasni édesanyjától tanult. Pontosabban elemista korában, testvéreihez hasonlóan, »magántanuló volt a sztánai erdőben«. Év végén a hunyadi református iskola igazgató-tanítója ellenőrizte ismereteit, és kiállította számára a pecsétes bizonyítványt. A négy elemi elvégzése után egy évet még várnia kellett, mert nem volt annyi idős, hogy felvehessék a hunyadi gimnáziumba. Ez az esztendő azonban távolról sem volt a henyélés éve a kilencéves fiúcska számára. Édesapja éppen istállófiú nélkül maradt, így aztán másodszülött fiával láttatta el a nem könnyű feladatot. Minden nap reggel hatkor kellett kelnie, megetette a jószágot, kitakarította az istállót, besegített a házi munkába, vizet hordott, fát hasogatott, eltakarította a havat, kihordta a trágyát a földekre.

Élvezte a »betűvetést«, testvéreivel együtt kívülről fújta az Atila Királt meg a Kalendárium fülbemászó verseit. Sőt, első gimnazista bátyjával együtt saját könyvét is megszerkesztette Kis mesék, apró versek címen. Az apjától összelopkodott linóleumdarabkák és bicskája segíségével »metszeteket« készített hozzá, és többszínnyomású eljárással ki is nyomtatta. Maga fűzte, kötötte is művét, ahogyan azt édesanyjától látta, aki apja Sztánán kiadott könyveinek könyvkötői részét egymaga végezte.

Édesanyja gondoskodásának köszönhetően a kis kötet átvészelte a háborús időket és ma is a művész tulajdonában van.

Gyermekkorának egyik nagy élménye volt ismeretsége Gál Potyó Istvánnal, a híres zsoboki asztalosmesterrel, aki az édesapja tervezte Szentimrei-ház bútorait készítette náluk. A tíz év körüli fiú, munkája végeztével be-besettenkedett az asztalosműhelybe, ismerkedett a különleges szerszámokkal, a fa csodálatos alakváltozásaival, amelynek során a részeire bontott nyersfából új minőség, bútor születik. Potyó bácsi asztalosműhelybeli varázslatai, a tervrajzon látott bútordarab megelevenedésének csodája jelentette azt a maradandó élményt, amely kollégiumi éveiben sem halványult el, s amelyhez kitartó következetességgel ragaszkodott. Érettségi után édesapja mégis az építészeti pálya felé akarta irányítani, de fia nem egyezett bele. – Akkor csinálj, amit akarsz – mondta az apja. Az érettségizett fiatalember ismeretség hiányában azonban nem talált megfelelő asztalosmesterre Kolozsváron, így hát hazament, s bánatában – mint mondotta – jó nagyokat kaszált Sztánán. Mígnem az utolsó pillanatban édesapja megkérdezte nem szeretne-e rajztanár lenni. Ezt a kompromisszumot már vállalta, s így került 1932-ben Papp Sándor kolozsvári, korcsolyapavilon-beli iskolájába, anélkül, hogy egyáltalán tudta volna: a művészetet tanítani is szokták. A felvételi pedig sorsdöntőnek bizonyult. Történt ugyanis, hogy gyorsan lerajzolta a modellként behozott gipszfejet, kérésre pedig egyik-másik kollegája munkájában is segített. Mígnem valaki a helyére küldte, majd kis idő múlva a vállára tette a kezét és azt mondta magyarul: te szobrász leszel.

És ezzel Romul Ladea, a román szobrászat nagy klasszikusa, mert ő volt az a bizonyos valaki, megpecsételte Kós András sorsát.

Attól a pillanattól kezdve, ahogy beléptem Ladea osztályába, és ott szétnéztem, én már többet semmi egyéb nem akartam lenni. A véletlen műve, hogy szobrász lettem, de ez aztán kitartott egy életen át – bizonygatta a művész és bizonyítja életműve.”