A 88 éves Kós András szobrászmûvészt köszöntjük

A mûvészet nem tudomány, és nem is elsôsorban az észhez szól. Ha nem jut el a lélekhez, nem igazi mûvészet, hiszen az alkotó sajátmagát, érzelmeit, elképzeléseit, lelkét viszi bele az alkotásba, a lélek pedig hamarabb megérez dolgokat — vallja Kós András. És ez mûvészetének a lényege is: a lélektôl lélekig ható üzenet, amelyben benne foglaltatik az egyénnek és egy egész közösségnek a múltja, a jelene és a jövôje. Kós András szobrai úgy korszerûek, hogy idôtlenek, és úgy egyediek, hogy egyben általánosak is. Magukon hordozzák, mintegy szublimálják annak a közösségnek a legfontosabb jegyeit, jellemzôit, sajátosságait, amelybôl vétettek. Korokon, divatokon, irányzatokon felülemelkedve hirdetik az értékteremtô mûvészet öröklétét.

Az identitászavarban szenvedô, évtizedek óta vajúdó, maguknak utat, utakat keresô és olykor sikerrel be is robbanó mûvészeti irányzatok, kitûnni, feltûnni vágyó mûvészi próbálkozások sûrûjében Kós András egy pillanatra sem tévelyedett el. Köszönhette ezt alkati sajátosságainak, tehetségének, határozottságának, magabiztosságának, elszántságának, szemérmes puritanizmussal vegyes büszkeségének, de ugyanakkor a környezetnek is, amelyben felnôtt. Annak a civilizáció ártalmait nem ismerô, érintetlen ôstermészetnek, amelyet az apai honfoglalás, honteremtés és az anyai melegség varázsolt bensôséges családi otthonná. A Varjúvár és környéke, a hegyi tisztások, kaszálók, ahol a Kós-testvérek ismerkedtek a kétkezi munka nehezével-örömével és a kúriát övezô erdôségek, az embert nemigen kényeztetô, köves, meredek partokkal szegélyezett, egyenetlen, vízmosásos kalotaszegi táj, a sztánai "társasmagány" formálta, alakította a majdani szobrászt. (...)

Kós András hordozója mindannak a rendkívüli gazdagságnak, amelybe beleszületett, (...) és Kós Andrásnak ebbôl a rendkívüli gazdagságból sikerült egy merôben más, egy merôben egyedi, egy merôben új világot teremtenie. Mûvészi nagyságához méltóan természetesen a kritika is sokat foglalkozott életmûvével, és igyekezett azt besorolni bizonyos kánonokba. Kritikusa válogatja, hogy a romantika vagy a gótika újjáéledését látták-e a sajátos légkört árasztó szobrokban. Kétségtelen, hogy egy mûalkotás és még inkább az egész életmû elemzésénél biztos fogódzót, amolyan kritikusi sétapálcát jelenthet a beskatulyázás, jobban mondva a beskatulyázhatóság és az abból könnyen eredeztethetô következtetések levonása, összegezése. És az is kétségtelen, hogy vannak alkotók, s itt most korántsem a csúcsokra gondolok, akiknél ez a módszer be is válhat. Kós András mûvészi világa azonban minden, csak nem beskatulyázható. Nem a semmibôl teremtette az új világot, amint azt a matematika világhírû elméleti "szobrásza", a geométer Bolyai János tette, aki egyedülálló teljesítményével Kós Andrást is megihlette, s akinek bronzba öntött arcképét a nagyváradi múzeum ôrzi, az az új világ viszont, amit megteremtett, nem tûri el a hasonlítgatásokat. Mert valóban új. Mert egyedi. S mert utánozhatatlan. Nem véletlenül nincsenek Kós-epigonok. A mûvész mintegy harminc esztendeig tanított a képzômûvészeti fôiskolán, szobrásznemzedékek hosszú sorát indította el a pályán, közülük nem egy országos, sôt európai hírû alkotót, akik éppen azt tanulták el mesterüktôl, ami a legfontosabb: az egyéni és kollektív önismeretet igénylô, értéktisztelô és értékteremtô, tökéletes mesterségbeli tudásra épülô egyedi stílusnak, az önálló nyelvezet kialakításának szükségességét, saját egyéniségük érvényesítését. Az új világok teremtését-teremthetôségét. Nem utánozni, hanem alkotni tanított. Nem csupán az azonnal érzékelhetô formai jegyek elsajátítására, hanem az alkotás belsô motivációira fektette a hangsúlyt. És ez a leghasznosabb útravaló, amit egy tanár a tanítványának adhat. Mûvészi ars poeticája, az alkotásról, a mûvészetrôl vallott, megrendíthetetlen pilléreken nyugvó, szilárd elképzelései alkotásaiban öltöttek testet ugyanolyan határozottsággal és következetességgel, ahogyan azokat hosszú évtizedeken keresztül vallja, ahogyan azokhoz hosszú évtizedeken keresztül változatlanul ragaszkodik. És ezek az elvek éppen azért tartósak és megmásíthatatlanok, mert alapjuk a lehetô legszilárdabb. A helyi valóságban gyökereznek, és az európai mûvészi idôtlenségben "végzôdnek". Mert Kós András szobrai idôkön és stílusokon felüliek. Ott van például a Kertész leánya (a nagyobbik), 1958-ban, kôrisfába idôtlenített alakja, arcán azzal a Kós-megmintázta leányalakokra annyira jellemzô, lényük legbensejébôl fakadó derûvel, azzal a mosolyt megelôzô, egyedi jegyekbôl általánossá kiteljesített pillanattal, amelynek megörökítésével gyakran találkozunk a mûvésznél. S amely, mintha az alkotónak a téma iránti különleges érzékenységérôl, talán önmaga elôtt sem bevallott gyöngédségérôl árulkodnék a legkifinomultabb mûvészi eszközökkel. És ott van a kezek tökéletes megformálása és az a rendkívül sajátos mozdulat — ismét a pillanat töredékének kivetítése —, amellyel a kerti munka közben derekát éppen kiegyenesítô leány mintegy megállítja az idôt, élvezi az életet. A mûvészi elképzelésnek behódoló anyag pedig tökéletesen alkalmazkodik a fiatal leánytest idomaihoz. Kós András erôs egyénisége ugyanis elôbb legyôzi, betöri az anyagot, hogy aztán maximálisan felhasználja annak minden elônyét, természetadta lehetôségeit. Így van ez a zömökségében kecses, gyöngéden megformált, de szilárd alapokon álló leányalak esetében is, ahol a fa sajátos erezete a mûvészi hatás alátámasztására, hangsúlyozására szolgál. Nem a mûvész igazodik az anyaghoz, ahogyan az gyakorta történni szokott, hanem a megfelelôen kiválasztott anyagot igazítja saját elképzeléseihez, de ugyanakkor tiszteletben tartja annak sajátosságait is. A technikai tudás, a kiváló anyagismeret ez esetben is meghatározó jellegû.

A szobornak olyannak kell lennie, hogy ha legurul a hegyrôl, akkor se legyen semmi baja. A Kertész leányára, de valamennyi szobrára is illik ez a michelangelói megállapítás. Hiszen a mondanivaló megjelenítési formája a tömeg. A lényeg ennek a hangsúlyozásában, a mû egészében, a nagy összefoglaló formákban rejlik. A tömbök, hasábok, gömbök erôteljes hatást kiváltó látványában. A tömegnek meg kell ôriznie tekintélyét, hogy uralkodhasson a térben. Az elbeszélô jelleget, a történést hiába keresnôk a mûvész munkáiban, akárcsak a mozgást. Csupán mozdulatok vannak, öröktôl fogva és örökké létezôk. És van az a bizonyos, korokat és kultúrákat összekötô, a legbensô lényegbôl fakadó, egészen sajátos, nemcsak az arckifejezést, hanem a gesztusokat, a mozdulatokat, az egész alakot is uraló derû, az a bizonyos mosoly elôtti állapot. És mindent egybevetve: a lét maga. Az élet igenlése, az élet dicsôítése fában, kôben, fémben.

Erôteljes tömbszerûségükkel s ugyanakkor bizonyos részletek finomságával, maximális kidolgozottságával, a kezek önálló beszédének, a sajátos gesztusoknak a megörökítésével a szobrász a nonverbális mûvészi kommunikáció legmagasabb fokára jut el. A robusztusság és a már-már meghatóan gyöngéd kecsesség egyaránt jelen van szobrain. Akárcsak a kalotaszegi táj emberének nehéz munkában edzett, szögletes mozdulatai, s ennek ellentéteként, mintegy lelki finomságából fakadóan, az egyenesen légiesnek ható gesztusok. A két véglet együttes jelenlétébôl adódó különleges hatás, valamint az arcvonások sajátos sûrítésébôl eredô, típuson felüli típus, a már szinte ideának tûnô, mégis rendkívül életes portré meghatározó jellegû Kós András mûvészetére. Minden fölösleges sallangot mellôzô, puritán egyszerûséget sugárzó, egyenesen tiszta, háromdimenziós beszédét olykor a színek segítségével nyomatékosítja.

Ha azt mondanám, hogy Kós András igazi anyaga a fa, már minôsítenék, s ezáltal bizonyos mértékig eltorzítanám a valóságot. Hiszen kô- és fémszobrai mûvészi érték szempontjából legalább olyan jelentôsek. Ennek ellenére úgy tûnik, a fa az, amellyel a mûvész a legbensôségesebb kapcsolatba került. Mintha hozzátartozna mûvészi énjéhez. Mintha általa eggyé válna a természettel, tökéletesen beolvadna abba a világba, amelynek legnemesebbike maga az ember. Legalábbis ezt sugallják Kós András nagyon is valós, Kalotaszeg embert nem kényeztetô, de természeti szépségekben annál gazdagabb talajából fogant faszobrai. S bár az imént a teljes természetbeolvadást említettem, ez korántsem jelenti, hogy a szobrász egyszerûen alkalmazkodott a készen kapott formákhoz, mûvészi elképzeléseit azokhoz igazította. Kós András kemény-konok elszántságának, határozottságának, tántoríthatatlan emberi-mûvészi énjének ismeretében ez egyébként is elképzelhetetlen. S ha a mûvész nem hangsúlyozta volna többször, akkor is egyértelmû lenne, hogy jól kikristályosodott, esetenként grafikailag is megfogalmazott elképzeléseihez kereste meg a megfelelô anyagot. Sohasem én igazodtam a fához, hanem a fát igazítottam ahhoz, amit már elôre kiterveltem — hangsúlyozta többször is. Megküzdött a nyersanyaggal, betörte, ha rakoncátlankodott, de úgy, hogy az javára vált, úgy, hogy tiszteletben tartotta "növényi jogait". Innen az a tökéletes, egyedi és utánozhatatlan harmónia, ami a Kós- szobrokból árad. Innen a tökéletes természetbeolvadás, de innen a természet újjászületése, mûvészi újrateremtése is. Innen a varázslat, a tölgybôl, kôrisbôl, dióból, körtébôl, juharból teremtett új világ, a Kós-galaxis, amelynek központi magja, napja a nôi alakokból szublimált, sajátosan visszafogott, mondhatni, szemérmes ragyogás. A serdülô leányka ábrázolásoktól az áldott állapot bensôséges gyönyörén keresztül az anyaságnak a legszentebb hivatássá nemesített mûvészi átlényegítéséig terjed a skála. Van valami meghatóan egyszerû és természetes ezekben az ôszinteségükben nemes szobrokban. Mintha a természet megbontott ôsi rendjét igyekeznének helyreállítani, újjáteremteni azt a harmóniát, amelynek alapja a nôiesség vállalása, az anyaszerep elsôdlegessége. Leányka-szobrai a mûvészre jellemzô visszafogottságuk ellenére, mérhetetlenül sok melegséget, szemérmes gyöngédséget árasztanak. Ezek a kiforrott, valóságban gyökerezô, de az ideák világáig tágított-légiesített, térbe fogalmazott mûvészi vallomások alkotójuk ars poeticájának hû tükrei.

Németh Júlia

(Részletet közöltünk a szerzô rövidesen megjelenô monográfiájából.)

http://archivum.szabadsag.ro/archivum/2002/11/2nov-16t.htm