Veresspál útirajzai Kiállítás a Gy. Szabó Béla Galériában

Soha nem kérdeztem Veresspáltól, hogy festônek vagy grafikusnak tartja-e magát, mert munkássága ismeretében fölöslegesnek tünt a válasz. A Cs. Erdôs- és Miklóssy-tanítvány ugyanis elsôsorban képzômûvész. Függetlenül attól, hogy tussal, szénnel, vízfestékkel, pasztellkrétával vagy olajban jeleníti meg mûvészi elképzeléseit, egyaránt azon az évtizedek hosszú során át következetesen alkalmazott, alapos tudást igénylô mûvészi nyelven teszi, amelynek alapjait a kolozsvári fôiskolán sajátította el, és adta tovább nemzedékek hosszú sorának, Miklóssy mester professzori tanársegédjeként is. Nem véletlen hát, ha elsôsorban a figuratív ábrázolásmód híve, bár az utóbbi esztendôkben az absztrakt irányában tett sikeres kiruccanásainak eredményeivel is találkozhattunk. Jelen kiállításán azonban azon a mindenki számára közérthetô, de erôteljes egyéni jegyekkel gazdagított mûvészi nyelven készült alkotásait mutatja be, amelyeket leginkább útirajzoknak nevezhetnénk. Mintegy utalva az elirodalmiasított szó eredeti jelentésére. A munkák szinte naplószerûen követik nyomon az ország-világjáró mûvész útját, élményeit. Közvetlen környezete, a kimeríthetetlen élményforrásul szolgáló kincses város más-más formában, de mindegyre visszatérô kincseinek mûvészi megjelenítésétôl a távolabbi vidékekig terjed a skála. A zsoboki táborozás emlékeit, a kalotaszegi barangolások élményvilágát például a magyarbikali és a magyarvalkói templomok ihlette, különösképpen sikerült alkotások elevenítik fel. A valóságízû, de sajátos mûvészi feldolgozásban jelentkezô patinás építészeti remekek azt a hangulatot is sejtetik, amely a mûvészt hatalmába kerítette az alkotás pillanatában. A munkák zöme pasztell. Alkotójuk bevallása szerint azért is, mert ez az a technika, amely, hogy úgy mondjam, a leghordozhatóbb. Veresspál ugyanis szereti a helyszínen rögzíteni útiélményeit. Ez a frissesség, ez az életesség, ennek az elsôdleges élménynek, a pillanatnyi hatásnak az erôteljes varázsa árad valamennyi, itt bemutatott munkájából. A zömében zöldek és kékek uralta képek — gondolok itt elsôsorban tájábrázolásaira — színvilágukban is ugyanazt a változatosságot mutatják, amely a természet eme két alapvetô színét jellemzi. Aki olvasni tud az árnyalatok nyelvébôl, gazdagnak mondhatja magát, aki pedig alkotni is tud eme nyelvezet felhasználásával, még gazdagabb. Veresspál kékjei és zöldjei sajátosan változatos festôi szókincsének hû tükrei, amelyek a tematika függvényében alakulnak sejtelmes-könnyeden, gyöngéden szerteomló zöldes derengésekbôl, alig zöldekbôl haragos zöldekké, halvány kékekbôl a szürke megannyi árnyalatát is felvonultatva mélykékekké. Az olyan mûvész festôi megnyilatkozásai ezek, aki együtt él, együtt lélegzik a természettel. Aki mind a mai napig nem telt be a bennünket körülölelô föld-ég csodálatával, tanulmányozásával, mûvészi feldolgozásával. Szinte panteisztikus imádattal, megszállottsággal keresi és találja meg mindegyre, a nap minden órájában, percében, pillanatában az örökké változó, más-más arculatát felénk fordító természet nyújtotta ihletforrásokat. S ha egyebet nem is tenne, mint a mindig kék, de mindig más eget jelenítené meg, akkor is megtalálná a számára érdekes témát. Aminthogy ez a mindig más kék elmaradhatatlan tartozéka munkáinak, készüljenek azok a képzômûvészeti szempontból patinás nagybányai tájakon, Szárhegyen és közelében, Kalotaszegen, a Mezôségen, Dobrudzsában, a Székelyföldön, a Hortobágyon vagy a berekfürdôi panzió környékén.

De amennyire jellemzô ennek a két színnek a dominanciája Veresspál festészetében, annyira jelentôs a fény jelenléte is munkáiban, amely kiteljesíti a színek, az árnyalatok játékát. Talán legszembetûnôbb példa erre a Temetô Magyarláposon, a Taplók a letört fenyôn, a Veszélyes napsütés és a Szénacsinálás Tusnádon címû munka. És itt említeném meg a Gomolygó köd Szárhegyen címû pasztellt is, amely sajátos szín- és formajátékával, formaritmusaival tûnik ki. Tájábrázolásainak jellegzetessége a nagy-nagy távlatok sejtetése, felvillantása, amelynek, a képszerkesztés követelményein túl, mintha messzebb mutató, többletjelentést is tulajdonítana. Mindezt az arányok konkrét, vagy éppenséggel mûvészileg felnagyított látványával is hangsúlyozza. Ilyen például a monumentális hegyvonulatok aljában megbúvó fenyôfák majdhogynem pontszerû érzékeltetése.

A már említett, kedvelt helyszínek az idô függvényében is változnak. Az év- és napszakok egyaránt befolyásolják a mûvészt, egyaránt más és más megvilágításban megjelenített munkák forrásaivá válnak.

Néhány mûteremben készült virágcsendélet egészíti ki a tájképek sorát, amelyek közül a Virágok rálátásban már címében is jelöli sajátosságát: a nem konvencionális beállítás érdekességét.

Valami nagy-nagy békesség, megnyugvás árad Veresspál pasztellképeibôl, akvarelljeibôl. Õszinte csodálat, majdhogynem áhítat és festôi alázat is ugyanakkor a nagybetûs Természet, a legtökéletesebb alkotás iránt. Ugyanakkor különleges érdeklôdéssel viseltetik az emberkéz teremtette tárgyi valóság iránt is. A híres építészeti mûremekek mellett, amelyeket mindegyre újabb és újabb változatban örökít meg, ott találjuk a lerobbant, aprócska zsupfedeles csûröket vagy szerény paraszti udvarokat, kopjafás, dûlöngô falusi temetôket is, sôt ez utóbbiaknak mintha még nagyobb szeretettel állítana mûvészi emléket.

S akkor még nem szóltam a fekete-fehéren is színes munkákról, a tus- és szénrajzokról, amelyeknek Veresspál avatott mestere, sôt közülük nem egy akár munkásságának csúcsteljesítménye is lehetne. Tájábrázolásai mellett különösképpen figyelemre méltónak tartom a Madár Ikarus címû tusrajzát, amely mindössze néhány vonallal tökéletesen érzékelteti a röptében pillanatra megtorpant madár sajátos mozdulatait, a helyben röpülés állapotát. A mûvészi hatást fokozza az aprócska madarat körülölelô nagy, sima, fehér felület. Figyelemre méltó Firtos címû szénrajza is. Monumentális tömegével a Firtos hegy uralja a látványt és rendezi maga körül a teret: az elôtér fáit, a felhôs eget és a felhôk közül elôtörô napsugarakat.

A tájfestészet két véglete közül — egyik a látványt ürügyként használó konstruktivista megközelítés, a másik a természethû, dokumentáris felfogás — a mûvész ez utóbbihoz áll közelebb. Veresspál inkább a táj mûvészi feldolgozásával, semmint annak csupán ihletforrásként való felhasználásával, merôben más, merôben új látvány teremtésével foglalkozik. Legalábbis, ami a formát és munkamódszerét illeti. Kolorisztikájában viszont tág teret kap az alkotó fantázia. A színei átlényegített ábrázolások, bennük az erôs zöld és kék árnyalatok, és a hozzájuk kapcsolódó, barnába vörösbe hajló okkerek, ezek sajátos egyensúlya tölti ki a vonalak határolta teret. Színharmóniái nem alkalomszerûek: következetes, hosszas érlelés eredményei. Sajátosak. Egyéni jelleget kölcsönöznek munkáinak. Tus- és szénrajzai iskolapéldái a mûfajnak, jellemzôjük a tömörítés, a lényegre törés.

Veresspál kiállítása ma délelôtt 11 órakor nyílik meg a Fôtér 23. szám alatti Gy. Szabó Béla Galériában.

Németh Júlia

http://archivum.szabadsag.ro/archivum/2002/01/2jan-12t.htm