A zene mint ürügy Tosa Szilágyi Katalin kiállítása a kolozsvári Művészeti Múzeumban

Zene a képzőművészetben. Van-e létjogosultsága az efféle párosításnak? Szigorúan vett logikai értelemben nincs. Tulajdonítsuk tehát ezt a párosítást a jelenkor ama gyakorlatának, amely a műkritikában és a művészeti megnyilvánulásokban bizarr képzettársítások, hasonlatok alkalmazásával sokkoló hatásokra alapoz.

Csakhogy a zene és a látványművészetek ilyen vagy olyan összekapcsolása szinte egyidős az emberi kultúrtörténettel. Vajon mi munkál ezeknek a törekvéseknek a hátterében?

Az összekapcsolhatóság ellen szóló logikai érvek elsősorban arra a nyilvánvaló tényre alapoznak, hogy a képzőművészet nem zene, a zene nem képzőművészet. Hogy vulgárisabban fogalmazzak, a kép nem muzsikálható el, a muzsika nem ábrázolható. Merőben más a két művészeti ág hatásmechanizmusa: a mód ahogyan a zene a hallgatóban, a képzőművészeti alkotás a szemlélőben a karizmatikus hatást kifejti.

Karizmatikus hatás? – kérdez rá utolsó mondatomra a vájt fülű logikai elemző. De hát ebben van a dolog nyitja! A képzőművészet és a zene keltette karizmatikus hatás – pontosan a fogalom magas szintű elvonatkoztatása folytán – nagyon is rokonítható. Azt mondhatnánk a műélvezet extázisában megnyilvánuló lélektani hatásról, hogy tulajdonképpen egy és ugyanaz.

A zeneszerszámokat, kottákat ábrázoló műalkotás abban jelenthet többet egy színharmóniákra épülő absztrakt konstrukciónál, de akár egy tájképnél vagy csendéletnél, hogy a zeneélvező tudatalattijában azokat a korábbi élményeket, lenyomatokat mozgósítja, amelyeket benne, valamikor a zene élvezete keltett. Ha soha nem látott, soha nem hallott zene eszközeit vonultatjuk fel képben előtte, ilyenszerű kapcsolat nyilvánvalóan nem jöhet létre.

Ugyancsak nehéz a kész műből kiolvasni a művészi szándékot. Erre törekedni talán nem is szabad. A szemlélő legfeljebb azokról az érzelmekről, azokról a gondolatokról írhat, amelyeket benne a látvány kelt. Tosa Szilágyi Katalin munkáit szemlélve úgy tűnik: a művésznek nem csupán az említett, áttételes hatás kiváltása volt a célja. Vagy ha igen, ez messze eltörpül a mellett az olvasat mellett, amely magában a képzőművészet jelrendszerében fogalmazható meg. A zeneszerszámok mívessége, az az évszázados törekvés, amely a zongorát, hegedűt, harsonát nem csupán hangszerré , de egyúttal műtárggyá is nemesítette olyan alapvető sajátosság, amit a festő látványépítésében messzemenően kiaknáz. S ebben a vonatkozásban a zene csupán ürügy. De kitűnő ürügy ugyanakkor ahhoz is, hogy a valóságból táplálkozó, szinte kiaknázhatatlanul gazdag, konkrét formavariációkon túl, olyan képzettársításokra is lehetőséget teremtsen, amelyek immár csak összefüggés rendszerükben rokoníthatók valamelyest a zenével. Ezt az összefüggés rendszert pedig a konkrét hangszerek mellett a művészi fantázia szüleményei teljesítik ki: a Tosa Szilágyi Katalin képzeletében megjelenő, és vizualizált művészi formakonstrukciók, amelyek az alkotó pillanatnyi hangulatának megfelelő közegben kelnek életre. Ezek a kvázi hangszerek teremtik meg aztán a festő számára azt a különbejáratú utat, amelynek elágazásai végtelenek. Aminthogy a művészi fantáziának és a művészi szabadságnak sem szabhat korlátokat senki és semmi. Így aztán bepillantást nyerhetünk egy olyan rendkívül sajátos magánmitológiába, amelynek alapját a különböző korok konkrét vagy éppenséggel a művész által kreált zeneszerszámai keltette szimbólumok képezik. Egyéni jelek, de archaikusnak, misztikusnak tűnő utalások is tarkítják ezt a sajátosan individualizált rendszert. Mintha egyfajta rituális szertartás részeseivé avatna a festő, amelynek egyedi hangszerelésű, vizualizált hangzásvilágát különleges eszközeivel maga teremtette meg. A személyes élmény varázsa, egyfajta szubjektív létállapot áll valamennyi alkotása középpontjában legyen szó akár figuratív, akár a figurativitást csupán jelzésszerűen, vagy teljes mértékben mellőző alkotásokról.

Az érzelmek húrjain játszik Tosa Szilágyi Katalin. Hol felfokozott, hol pedig visszafogott intenzitással. Olyan sajátos zeneszerszámokon, amelyek éles körvonalakkal, vagy sejtelmesen egymásba olvadó, alig-alig kivehető formáikkal jelzik annak a bizonyos „belső zenének" az akkordjait. Élénk vörösbe, kékbe, de leggyakrabban hűvös földszínekbe, olívba, szürkés, barnás, zöldes árnyalatokba menekítve a művész pillanatnyi érzelmi állapotát. Sejtelmesen visszafogott, s egyszersmind fölöttébb hatásos módja ez a annak az ars poeticának, annak a világképnek az érvényesítésére, amely a transzavantgárd, az új realizmus és a lírai absztrakt között ingázva a hangszerek jelrendszerének sajátos alkalmazásával teremt egyedi művészi világot. Magánmitológiát. S ahogyan a művészi szabadság, s a művészi képzelőerő határtalan, azonképpen tűnik határtalannak a Tosa Szilágyi Katalin teremtette képi világ is. Amelyben – a művész szóhasználatával élve – velencei üvegből szemlélhetünk egy enyhén fűszerezett zeneszerszámot, csupán teliholdnak szóló hangszeren muzsikálhatunk, vagy éppenséggel az egzakt tudományokból vett analógiával entropifóniumon játszhatunk. Közben pedig a művész androgin emberkék duóját, vagy a végítélet harsonáinak „színjátékait" is megszólaltatja. Élesen, kifejezőn, látványosan. Sőt, talán még a látvány mőgé is bekukkantva. Teszi pedig mindezt a technikák sajátos vegyítésével, gyakorta az erőteljes anyagszerűséget hangsúlyozva, vagy éppenséggel légies könnyedséggel, finom eleganciával.

Lírai Adagiokban csodáljuk rajzkészségét, az emberi test sajátosan kecses, olykor zeneszerszámokban is felvillanó alakváltozatait, s a formáknak életet adó, hozzájuk igazodó eredeti színvilágot. Vagy esetenként éppenséggel ennek a fordítottját. A színek dominanciáját. De szólhatnánk Tosa Szilágyi Katalin kompozíciós készségéről is. A hatalmas tereket sejtető munkákról (A szűz álma, Ádám, Hegy, Otthon). A földkerekségbe belevesző, valósággal porszemnyinek tűnő emberről. A világmindenség örökkévalóságáról. Mert erről is szól ez a piktúra.

Doktori disszertációja megvédése alkalmából a kolozsvári Művészeti Múzeumban rendezett nagyszabású kiállításán a művész különleges technikai tudását, sokoldalúságát, kombinációs készségét, anyagismeretét, előtanulmányainak a festészetbe való sikeres beépítését – a nagyváradi Művészeti Líceum kerámia szakát Jakobovits Márta irányításával végezte el a kolozsvári Képzőművészeti Egyetemen pedig Simon Györgyi volt a mestere –, művészi fantáziáját, kitűnő színérzékét csodálhatjuk meg. S azt a találékonyságot, amellyel szobrászművész férjével együtt a kiállítást megrendezte: a térben és síkban egyaránt megformált, megfestett, képzeletbeli hangszereken „felcsendülő" éteri muzsikát.

Németh Júlia

http://archivum.szabadsag.ro/main.php?datum=20060909