Érzelmes tényközlés színekben, formákban Szabó Vilmos kiállítása a kolozsvári Művészeti Múzeumban

A Barabás Miklós Céh tagjának, a Zilahon élő és alkotó Szabó Vilmosnak a neve nem ismeretlen a kolozsvári művészetkedvelők előtt, hiszen évi rendszerességgel jelentkezik alkotásaival a megyei tárlatokon, 1977-ben és 1995-ben a Korunk Galériában, 1998-ban pedig a Gy. Szabó Béla Galériában mutatta be pasztelljeit, olajképeit. 2005. augusztus 17-én, a Művészeti Múzeumban megnyílt egyéni kiállítása mégis a reveláció erejével hatott. Ilyen átfogó, mennyiségileg ilyen gazdag és színvonalas anyagot Kolozsváron eddig még nem láthattunk a művésztől.

Az erdélyi művésztársadalom a földrajzi, történelmi és társadalmi meghatározottságok hálójában élte meg a különböző korok felfogásbeli változásainak egymásutánját, a stílusváltásokat, a huszadik századi izmusok viharát, így próbált alkalmazkodni a mindenkori újhoz. Az út, amely e törekvések erőterében ahhoz a művészi felfogáshoz vezetett, amelyet Szabó Vilmos képvisel, minden látszólagos esetlegessége dacára hangsúlyosan determinált. A felvállalt, hangoztatott létező vagy nem létező programszerűségen innen és túl azokból a gyökerekből táplálkozik, amelyeket az erdélyi magyar képzőművészet évszázados történelme felhalmozott, és abból a művészi alkatból és egyéni felismerésből, amely egy letűnőben lévő kor anyagi kultúráját tekinti művészi megnyilvánulása alapjának, annak a biztos pontnak, amelyet az ezredforduló eklektikus művészeti tarkaságában vezérfonalának minősít. A maga módján ez csöndes manifesztum is, lázadás a közelmúlt ideológiai köntösbe bújtatott kulturális kizárólagosságai ellen, de lázadás a fogyasztói társadalom uniformizáló, elszemélytelenítő és kiiktathatatlan kényszere ellen is. A világháló és maroktelefon kora akkora változást jelent, akkora vízválasztót, amelynek révén a manufakturális kultúra véglegesen elveszti társadalom-fenntartó erejét. Minden használati tárgy, eszköz tömegtermékké válik, és akármilyen esztétikai törekvések dacára – ha ilyenek egyáltalán léteznének is – elveszti az egyediség, a megismételhetetlenség varázsát. Az enyészet megkímélte egyedi használati tárgyak, a paraszti, kisipari termelés eszközei, termékei, és környezetük érzelmi tartalommal telítődik, s magas szintű művészi ábrázolásuk nem csupán értékes teljesítmény, de egyben kettős kordokumentum is: a koré, amely ezeket a tárgyakat létrehozta, s amelyeknek ezek a tárgyak gazdasági létalapját képezték, s a koré, amely a képzőművészet eszközeivel élve mindezeket a jövő korokra hagyományozza.

Csak semmi mellébeszélés, csak semmi történet, a látvány mindenekelőtt és mindenekfölött – hangoztatta a felejthetetlen emlékű Mohy mester. Úgy tűnik, eme követelmény szerint alkot Szabó Vilmos is, bár munkásságában a Tóth László-i örökséget – a jelenleg Németországban élő, jeles festőművész tanára volt a főiskolán – az intellektuális kíváncsiságot, a dolgok mélyére hatoló, meditáló képességet is felfedezhetjük. E két alapvető sajátosság mentén születtek itt látható munkái is. A viszonylag korábbi alkotói periódusának termékeit is magába foglaló, az élénkebb színvilágú olajképei, s a művészre sokkal inkább jellemző visszafogottabb színvilágú munkák, amelyek ilyen vonatkozásban már sokkal közelebb állnak a tárlat zömét kitevő, bátran mondhatjuk: uraló pasztellekhez. Sőt még a külön teremben elhelyezett fehér-fekete grafikák is hasonló kritériumrendszernek engedelmeskednek. A domináns tematika – technikától függetlenül – a múltidéző művészi értékmentés. S hogy mi számára az érték? Minden, ami az egyre inkább háttérbe szoruló egykori hétköznapok elengedhetetlen tartozéka volt: egy szénvasaló, egy kolomp, egy teknő, egy kasza, egy vasvilla, egy szúette ablakkeret, egy kézi faragású fejőszék, egy tölcsér, egy kocsikerék, s az elmúlás immár szimbolikus jeleként a mindegyre visszatérő állatkoponya: csontok melyekből olykor egy-egy szembogár mered ránk. Realisztikus szürrealisztikus világ ez, a látványteremtő, de ugyanakkor gondolkodó művész világa, aki mély belső átéléssel tolmácsolja művészi üzenetét. S akinek sikerül ezt az általa megélt érzelmi feszültséget a nézőbe is átültetnie. Az egymást éles szögekben metsző síkok, vagy éppenséggel egymásba hajló felületek, az erőteljesen férfias, határozott vonalvezetés vagy az ugyancsak lendületes, de lágyabban omló formák dinamikája, a szigorúan megszerkesztett, de mégis spontánnak tűnő kompozíciók minden, olykor már egyenesen kíméletlen-kegyetlen „szókimondásuk" ellenére fölöttébb líraiak is. De nem akármilyen líra ez: a művész nem az elmúlás méla báját, hanem megrázóan szomorú valóságát tárja elénk. Nem nosztalgiázik, hanem mély belső átéléssel, megrendüléssel tényeket közöl. De éppen ezzel a sajátos művészi tényközléssel, ezzel a valóságelemekből táplálkozó, sajátos színvilágú formastruktúrákkal, ezzel a látszólag objektív, realitáselemekre épített kompozíciókkal ér el maximális hatást. A befogadó érzelmileg azonos hullámhosszra kerül az alkotóval: az a felfokozott érzelmi állapot, ami a mű születését eredményezte szinte önkéntelenül áttevődik a műélvezőre. S ez csak a valóban értékes művek sajátja. A művész tehát célt ért. A spontánul is precíz szerkesztés, az érzelmi, de ugyanakkor az intellektuson is átszűrt művészi hozzáállás teszi olyannyira vonzóvá ezeket a munkákat. Az a mérhetetlen szenvedélyesség, amellyel a művész újra meg újra beleveti magát a múló valóság szín- és forma-kavalkádjába, s egyfajta ellenállhatatlan, megfékezhetetlen belső kényszertől hajtva újabb és újabb művészi megfogalmazásban tárja elénk mindazt, amit a tünékeny, múló létből a művészi örökkévalóságba való átmentésre érdemesít. Spontánul tudatos, nemes harc ez a beletörődés, az értékvesztés, korunk uniformizáló törekvéseivel szemben. S hogy mennyire sikeres, arra a legjobb bizonyíték ez az egyéni tárlat.

Szabó Vilmos neve korántsem ismeretlen a kolozsvári művészetkedvelők előtt, hiszen munkáival következetesen jelen volt a minden évben megrendezett megyei tárlatokon. A művész valódi érdemei azonban csak egy ilyen átfogóbb anyag megtekintésekor válnak nyilvánvalóvá. Talán fölösleges lenne most aprólékosan elemezni, részeire bontani a munkákat. Hiszen a lényeg nem a részletekben, hanem az egészben, az összhatásban van. Még akkor is, ha ezek a részletek mind tartalmi, mind pedig formai megjelenítésükben nagyon is lényegesek. Engedtessék meg, hogy csupán egyetlen, de általam nagyon lényegesnek tartott visszatérő motívumra hívjam fel a figyelmet: az olykor legváratlanabb helyeken felbukkanó szemekre: mint már említettem, élő szeme van az állatcsontváznak, de mélabúsan tekint ránk az egymásra halmozott tárgyi rengetegből egy lófejből elővillanó szempár, sőt a kocsi nélkül árválkodó keréknek is szeme van. Érdemes elidőznünk a birkakoponyával szignált, használati tárgyakból emelt totemoszlopnál is, amely mintapéldája lehet a rendkívül expresszív, szürrealista fogalmazásmódnak.

Hosszasan időztem a domináns tematika, a múltmentés, Szabó Vilmos szűkebb pátriája jellegzetes tárgyi kultúrájának, etnológiai örökségének a képi feldolgozásánál, művészi átlényegítésénél. Mindehhez még csupán annyit: a művész véletlenül sem tesz engedményeket a manapság erőteljesen virágzó sekélyes, népieskedő divat irányában.

De persze érdeklődési köre nem korlátozódik csupán a tárgyi világ, az átalakulóban lévő paraszti lét dokumentumainak – Banner Zoltán szavaival élve – „kvázi csendéletekben" való megjelenítésére. Lényeges szerepet játszik munkásságában a tájábrázolás és az évszakok színvariációkban való művészi megfogalmazása. Pasztelljeitől olykor a szecessziós beütések sem idegenek. Olajképeire viszont inkább a konstruktivista, expresszionista fogalmazásmód a jellemző, s a figuratívtól a nonfiguratívig terjedő megjelenítés. Olykor akár fejtörést is okozhat, hogy egy-egy munkájában egyáltalán fellelhetők-e még a realitás elemek, bár a lényeg korántsem erre, hanem az összhatásra, magára a művészi látványra tevődik. Az ember gyakorta megjelenik alkotásain, különösképpen olajképein, de ha konkrét valójában nem is találkozunk vele, jelenlétét, keze nyomát mindig ott érezzük. Ott van a használati tárgyakkal telezsúfolt régi csűrben, de ott van az egész képfelületet kitöltő pár csizmában, vagy éppenséggel a szögen árválkodó dzsekiben. Ez utóbbi munka, címe is a Dzseki, némiképp eltér a művészre jellemző tumultusos fogalmazásmódtól, de talán éppen levegősségében, letisztult formáinak rendkívüli kifejezőerejében vált ki különleges hatást. Érdekesnek tartom az idő múlását frappánsan érzékeltető, ikonszerű két női portrét, mindkettő egy-egy teknőből sejlik elő, s a zene képi megfogalmazását, a hangok metamorfózisát, kecses női testekben való megjelenítését.

Szabó Vilmos színvilága is sajátosan visszafogott, sötét színeivel, a barnák, szürkék, okkerek dominanciájával esetenként kifejezetten komor. De nem ritka a lilába hajló sejtelmesség, vagy az erőteljesebb kék, zöld foltok jelenléte. Tájképei viszont gyakorta könnyedebb, élénkebb megjelenítésben kerülnek a néző elé, akárcsak olajképeinek zöme.

A színek igazodnak a tematikához, s talán a művész pillanatnyi lelkiállapotához is.

Németh Júlia

http://archivum.szabadsag.ro/indexr.php?datum=20050827#E14E57