„Mostan színes tintákról álmodom” Emlékkockák a Barabás Miklós Galéria történetéből

Sipos Lszl Kakas III HORVTH LSZL FELVTELEI

Sipos László: Kakas III. HORVÁTH LÁSZLÓ FELVÉTELEI

Nyolc kolozsvári festő- és grafikusművész, Andrásy Zoltán, Bordy Margit, Gally A. Katalin, Horváth Gyöngyvér, Kolozsi Simona, Sipos László, Soó Zöld Margit és Székely Géza alkotásaiból nyílt kiállítás a Kolozsvári Magyar Napok alkalmából a Barabás Miklós Céh Farkas utca 27. szám alatti székházában.
 

 

 

„Mostan színes tintákról álmodom” – írta 1910-ben a magyar nyelv szerelmese és bravúros használója, a képzőművészet és a keleti kultúrák iránt is különleges érdeklődést mutató Kosztolányi Dezső, aki álmait szavakba öntve festette meg a magyar líra egyik legszínpompásabb versét. A verset, amit nem véletlenül választottam a jelenlegi tárlat mottójául. Idézem: „Legszebb a sárga. Sok-sok levelet/ e tintával írnék egy kisleánynak,/ egy kisleánynak, akit szeretek./ Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,/ s egy kacskaringós, kedves madarat./ És akarok még sok másszínű tintát,/ bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,/és kellene még sok száz és ezer/ és kellene még aztán millió:/tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,/ szemérmetes, szerelmes, rikító,/ és kellene szomorú-viola/ és téglabarna és kék is, de halvány,/ akár a színes kapuablak árnya/ augusztusi délkor a kapualján./ És akarok még égő-pirosat,/ vérszínűt, mint a mérges alkonyat,/ és akkor írnék, mindig-mindig írnék./ Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:/ arany-imát írnék az én anyámnak,/ arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal./ És el nem unnám, egyre-egyre írnék/ egy vén toronyba, szünes-szüntelen./ Oly boldog lennék, Istenem, de boldog./ Kiszínezném vele az életem./

Hogy miért kezdtem rendhagyó módon verssel ezt tárlatmegnyitót? Mert hasonlóságot véltem felfedezni egy költői és egy festői álom között.

Ha a kíméletlen kór négy évvel ezelőtt nem ragadja el, Jakobovits Miklós, a Barabás Miklós Céh felejthetetlen elnöke 2016. augusztus 9-én lett volna 80 éves. Jakobovits Miklós, az örök álmodozó, akinek festővásznon megelevenedett színes álmai immár nagyvilág-szerte hirdetik alkotójuk merészen egyedi nagyszerűségét, művészet-megújító törekvéseit. A festőét, aki művészetszervezőként is beírta nevét a művészettörténetbe. A Céh tiszteletbeli elnökeivel, Abodi Nagy Béla festőművésszel és Kós András szobrászművésszel valamint első elnökével, Kancsura Istvánnal együtt megálmodta és kolozsvári művésztársainak segítségével tető alá hozta a Barabás Miklós Céh székházát, amelyben 2005-ös felavatása óta működik a galéria. Néhány éve pedig teljes gőzzel üzemel Sepsiszentgyörgyön az ugyancsak általa kezdeményezett Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) is.

Amint azt már többször is említettük a székház léte Andrásy Zoltán (1910-2006) festő- és grafikusművész nagylelkű gesztusának köszönhető, aki az itt lévő, egyházi tulajdonú, romos ház hosszú távú használatáért cserébe felajánlotta lakását a református egyháznak. Az idős művész álma is teljesült. Már nagy betegen, de még megérte a székházavatót. Másfél hónap után megbékélten, és abban a tudatban távozott, hogy tanítványai, a fiatalok, megvalósítják elképzeléseit.

A kiállítást beharangozó előzetesben emlékkockákat ígértünk a Barabás Miklós Galéria történetéből. Igazodnunk kellett azonban a kiállítóhelyiség korlátos méreteihez, így most mindössze azoknak az itt egyéni kiállítással szereplő kolozsvári festőknek és grafikusoknak az alkotásaiból válogattunk, akik legrégebbi kiállítóink közé tartoznak, hogy aztán a többiekkel is folytassuk majd az emlékezést.

A legelső kiállítás Andrásy Zoltán nevéhez fűződik, akinek a székházavatón megnyílt festészeti tárlata egyben hattyúdala is volt. Azóta számtalanszor rendeztünk már kiállítást a hagyatékában fellelhető, általunk restaurált és bekeretezett festményeiből, grafikáiból. Most öt munkával adózunk a művész emlékének. Közülük is kiemelkedik az akvarell technika bravúrjának tekinthető Folyóparti fák és Kagylók című munka. Visszafogott, sajátosan andrásys hangulatot áraszt az Ősz és mozgalmasan dinamikus a cirkusz világát idéző akvarell, Önarcképe pedig összetetten mély lélekrajznak beillő, apró kis műremek.  

Ami pedig a Munkácsy-díjas Soó Zöld Margitot illeti, akinek nemrég zárult nagyszabású és rendkívüli érdeklődést kiváltott, művészeti múzeumbeli kiállítása, székházunkat és galériáját, mondhatni második otthonának tekintette. Mindannyiunk számára emlékezetesek maradnak születésnapi tárlatai, amelyekkel a legforróbb nyárban meg-meglepte önmagát és híveit, rajongóit, akik oly nagy számban jelentkeztek mindig, hogy a tágas udvart is megtöltötték. A festőből grafikussá vált művész most mindkét énjét felvillantva, kiállításon eddig nem szerepelt alkotásait mutatja be. Mi pedig fekete-fehéren és színekben is ízelítőt kapunk abból, amit Szárhegy jelentett a művész számára. Variációk egy témára szénben, akvarellben, olajban. Mintegy bizonyítandó a művész igényes sokoldalúságát és a különböző technikák megengedte formai lehetőségek sajátos kiaknázásának módozatait.

Sejtelmesen, könnyeden, légiesen libben a térben, száll az öröklétbe Gally A. Katalin halkan suttogó színekben megjelenített, de erőteljes érzelmi viszonyulást és művészi élvezetet kiváltó Lélekmadara, s ugyancsak a pasztell lehetőségeit aknázza ki Bordy Margit is, mélyzengésű, a földi létben gyökerező, de azon túlmutató, kozmikus távlatokat is felvillantó szín- és formaegyüttese, az Aranyfény ösvény. Sajátos, a szín- és formabeli ellentétek kiaknázására és végső soron összecsengésükre épített, figyelemfelkeltő kompozíció.

Kék, „akár a színes kapuablak árnya augusztusi délkor” idézhetném ismét Kosztolányit Horváth Gyöngyvér Századok ritmusa című harmonikus lüktetésű formavariációkra épített stílusegyvelege láttán, hogy aztán az alkotó egy ötletesen művészi Torz tükröződésbe oltsa színéhségét, éljen a kollográfiája nyújtotta formai és fakturális lehetőségekkel.

Székely Géza fekete-fehéren őszinte kitárulkozása, markánsan határozott vonalainak kötése és nyitása egy energiagócokkal telített, dinamikus, feszültséggel teli világba enged bepillantást. Egy világba, amely a művészé. S amelynek keményvonalasan érzelmes kibontakozását követhetjük nyomon „fényszomjas” vallomásában, és Alter-Egojában.

Kolozsi Simona a minimálisra redukált, végletekig leegyszerűsített, töménységükkel már szinte tüntető formák világában találja meg azt az érzelmi gazdagságot, amelynek hőfokát a narancssárga perzselő akkordjai jelzik. Az Együtt-lét öröme valósággal sugárzik munkájából.

S végezetül Sipos László Kakasa. Végezetül, pedig méretei és színgazdagsága folytán elsőként talán éppen erre a munkára figyel föl a tárlatlátogató. Az első benyomás azonban lehet csalóka is. De nem Siposnál. Mert minél többet nézzük ezt az egyszerűnek tűnő, akár még játékosnak is minősíthető kompozíciót, annál inkább előbukkannak azok a rejtett üzenetek, az a keresztény szimbolikára épített sugallat, amely a könnyed játék mögött ugyancsak komor valóságot sejtett, hiszen a szeg, a harapófogó, a kalapács a keresztre feszítés szimbólumai. A művész bevallása szerint egy négy munkából álló sorozat harmadik darabja ez, a „háromszor szólal meg a kakas, mielőtt elárultok” analógiájára épített, sajátosan erdélyi zöngéjű, látványos munka.  

Németh Júlia

Elhangzott 2016. augusztus 16-án a Barabás Miklós Galériában, a kiállítás megnyitóján.


http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/127574