Új, más világot teremtett

Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a kisgrafika megnevezés az alkotás mére-teire utal, de korántsem ez a legfontosabb jellemzője. A műfajt leginkább a tartalom határozza meg, amely jóval zártabb, nem annyira szétsugárzó, mint a nagyközönségnek szánt általános témavilág. A kisgrafikák ugyanis legtöbbször célszemélyekhez, céleseményekhez és céltárgyakhoz kapcsolódnak, létrehozójuk 16 tekintettel van a leendő tulajdonos foglalkozására, érdeklődési körére, életének és munkásságának egyéb vonatkozásaira vagy az események és tárgyak jellegére.
A kisgrafikák két nagy csoportra oszthatók. Az egyiket az alkalmi grafikák alkotják (országos vagy helyi ünnepségekre, megemlékezésekre, családi eseményekre stb. szánt alkotások) a másikat pedig az ex librisek. A nyomtatott könyvek elődeit, a kéziratos kódexeket egykoron akkora becs-ben tartották, hogy kezdetben mint értékes vagyontárgyakat leláncolták, majd később a tulajdonos nevével, rangjával és címerével is ellátták. Ezt vagy a kódex szalagdíszére festették, vagy a kötéstáblába nyomták. Ezek az úgynevezett super ex librisek tekinthetők a mai ex librisek ősének. A Gutenberg galaxis kialaku-lásával, a könyvnyomtatás megjelenésével egy időben a könyv tulajdonosa vagy a könyvet birtokló intézmény igyekezett valamiképpen saját tulajdonjogát a könyv belső tábláján is feltüntetni, legtöbbször a rá jellemző névvel, szöveggel vagy rajzzal. Így születtek meg a szó szerint „könyveiből” jelentésű ex librisek, amelyek a maguk sokszorosítható formáiban végigkísérték nem csupán a könyvek, hanem a képzőművészet világát. Ezeknek a kisgrafikáknak a története 1470-ből származtatja a mai értelemben vett első ex librist, a német Johannes Igler és Georg Mair fametszeteit, ezt követően pedig a műfaj lépést tartott a sokszorosító grafikai eljárások fejlődésével. 1552-ben jelent meg az első rézmetszetű ex libris, majd rézkarcok, litográfiák, acélmetszetek, linómetszetek, különböző fotómechanikai eljárások hosszú sora követte egészen a napjainkra jellemző számítógépes-digitális technikák változa-tosságáig. Az ex librist a képzőművészet nagyjai, függetlenül a századoktól, soha nem kis testvérnek, hanem önálló művészeti műfajnak tekintették, majd minden grafikus és festő megpróbálkozott vele. Dürer, Cranach, Holbein, vagy napjainkhoz közelebb a Der Blaue Reiter köré csoportosult német expresszio-nisták, Rottluff, Nolde, Pechstein és mások. De szép számmal akadnak ex librisei Monetnek, Picassónak, Maseerelnek, sőt az irodalmár Cocteaunak is. Következésképpen az ex libriseket nem hagyták érintetlenül a képzőművészet forradalmi változásai, forrongásai, minden korszak, minden útkeresés felruházta a maga sajátos jegyeivel.

Az első erdélyi magyar ex libris feltételezhetően Hollandiában készült a tizenhetedik század utolsó negyedében, ezt követően pedig a kisebb számban használt, főleg címeres, heraldikus könyvjegyeket tartják figyelemre méltóknak. A huszadik század elején az iparművészet önállósodása hozta el az erdélyi ex libris készítésének és forgalmának a fellendülését, majd az 1920-as évek közepétől leginkább a szecesszió stílusjegyeit hordozó könyvjegyek terjedtek el, különösképpen az Erdélyi Szépmíves Céh kötetein. A teljesség igénye nélkül Bánffy Miklós, Debreczeni László, Kós Károly, Tóth István, Gy. Szabó Béla, Mattis-Teutsch János a kor kiváló erdélyi ex libris készítői. A rákövetkezővilágháborús évek, majd a békekötés utáni rendszerváltás a maga szocialista-realista műveltségeszményével nem kedvezett az ex libris művelésének, csupán az 1960-as és 70-es évek valamivel nyitottabb romániai társadalma hozta vissza 17 a műfajt olyan kiváló grafikusok munkája nyomán, mint Deák Ferenc, Feszt László, Paulovics László és mások.Időközben azonban az ex librisek kivonultak a könyvborítókról és nem csupán világszerte, hanem mifelénk is önálló életet kezdtek élni. Megjelentek a kisgrafikáknak azok a gyűjtői, akik immár könyvek nélkül is értéknek tekin-tették az ilyen jellegű alkotásokat, helyi és országos egyesületek jöttek létre, amelyek két évente kongresszusokat tartó nemzetközi szövetségbe tömörültek. A gyűjtőmunkával együtt járó csere-bere jelentősen növelte az ex librisek piacát és fokozta az erdélyi művészek alkotókedvét is.
A kökösi származású, marosvásárhelyi művészeti középiskolát és kolozsvári képzőművészeti főiskolát elvégző, kiváló rajztudású és az európai áramlatokra nyitott Plugor Sándor (1940–1999), a Sepsiszentgyörgyi Művészeti Líceum névadója az igen sajátos hangulatú, nagy átütő erejű irodalmi illusztrációinak és a helyi fogantatást fel nem adó, egyetemes megfogalmazásokban gazdag rajzai-nak, grafikáinak természetes kísérőjeként jutott el ex librishez és amint a kiállí-tás is bizonyítja, a műfajban is egyedit és maradandót alkotott.
Az alkotóereje teljében elhunyt Plugor Sándor a képzőművészet szülőeszközével, a vonallal, képes olyan sokatmondó, az ex libris címzettjére is mindig tömören és ötletesen utaló, expresszív hatásokat elérni, amelyek több évtizeddel a művek keletkezése után is valódi műélvezetet jelentenek a tárlatnézőnek, egyben kötelezik arra is: nézzen egy kissé utána a könyvjegyeken található neveknek. És ha így tesz, akkor nagy meglepetésben lesz része: a Plugor ex librisek nyomán felbukkan előtte a rendszerváltás előtti Erdélynek az a szellemi-művelődési elitje, mely akkor is romániai magyar kultúrtörténetet írt, amikor leginkább szerették volna présben tartani.
Plugor Sándor, életében többször is kiállított Csíkszeredában. Utoljára, éppen húsz esztendővel ezelőtt olyan nagyméretű, Krisztus portrékat hozott el, amelye-ken a kínszenvedés jajszavain túl ott parázslott a fel nem adás, a megváltás, a túl-élés ígérete. A plugori kusza vonalak halmaza maga a varázslat – írtam akkor –, annak a művésznek az igézete, aki egyetlen fehér papírlapon, egyetlen fekete tusnyommal képes olyan új világot teremteni, amely akár az egyén, akár egy kisebb-nagyobb közösség jelképévé magasztosulhat. Plugor Sándor kisgrafikái is ugyanebből a forrásból fogantatnak. És akkor is velünk maradnak, ha az e-könyvekre már nem lesz amit ragasztani. (2015, Pál Aukciós Ház és Galéria)
Plugor Sándor (Kökös, 1940 – Sepsiszentgyörgy, 1999) erdélyi magyar grafikus, festő. Rajzait, grafikáit, festményeit számos közgyűjtemény őrzi, többek között a Magyar Nemzeti Galéria, a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Sepsiszent-györgyi Képtár. Életművét özvegye, Miklóssy Mária gondozza.