Örömöt lelek az alkotásban, s ez továbblépésre ösztönöz

Interjú a Munkácsy-díjas Vinczeffy Lászlóval

Vinczeffy Lszl Nyomok Vinczeffy László: Nyomok
Újabb erdélyi képzőművész büszkélkedhet a legnagyobb szakmai elismerést jelentő Munkácsy-díjjal. A Barabás Miklós Céh vezetőségi tagja, a sepsiszentgyörgyi Vinczeffy László 2008. március 15-én vehette át a megtisztelő kitüntetést.


A Kolozsvári Pedagógiai Főiskolától, amelynek rajz szakán 1970-ben végeztél, a Munkácsy-díjig elég hosszú utat kell bejárnia egy képzőművésznek. Ennek a göröngyös, vagy esetleg teljesen sima, akadálymentes útnak a stációiról faggatnálak. De még annak előtte, mikor merült fel benned először, hogy művész, hogy képzőművész leszel?

Kisgyerekkoromtól érdekelt a rajz, noha soha sem volt rajztanárom. Érdekeltek a színes képeslapok, és ezeket próbáltam lemásolni. A családban édesanyámat láttam rajzolni varrottas mintákat. Megrajzolta, majd vászonra átmásolta, hogy később kihímezze. Karácsonyra kaptam második osztályos koromban egy kifestős füzetet és színes ceruzákat. Színes vonat, autó, ház volt az első oldalon, a másodikon ugyanazok kontúrral kirajzolva. Ezeket kellett ugyanúgy kifesteni. Mai napig is érzem a színes ceruzák illatát. Ez nagy érték volt számomra abban a nehéz világban, mivel kitelepítettek voltunk, édesapám éhbérért dolgozott, és édesanyám reggeltől-estig olcsón varrt, hogy legyen miből élelmet vegyen. Ezekkel a színes ceruzákkal sokat rajzoltam, főleg az ábécés könyvemből. Ötödikes voltam, amikor hazakerültünk a szülőfalumba, Atyhába. Itt ismertem meg egy fiatal tanítót, Bakó Lászlót, aki festegetett. Nagy örömmel és figyelemmel nézegettem festményeit. Abban az időben másoltam le Rákóczi Ferencet és Jókai Mórt, amivel családomban és a barátok között nagy sikert arattam. Közben Szovátára költöztünk, ahol minden kezembe akadt színes reprót lemásoltam, azzal a „nagyon jó minőségű” pionír vízfestékkel és egy kopott ecsettel. Ebben az időben határoztam el, hogy festőművész leszek. Ami pedig a sikerhez vezető utamat illeti korántsem volt akadálymentes. A „göröngyös” szót nagyonis eltaláltad.

A család, szüleid támogatták elhatározásodat?

Édesanyám volt az, aki látva szorgalmas rajzolásom, eldöntötte, hogy festőnek taníttat. Szovátán élt Kusztos Endre és egy napon anyám összeszedte rajzaimat és elvitt Endre bácsihoz, hogy mondja meg tehetséges vagyok-e. Biztatást kapott tőle, de azzal a feltétellel, hogy többet ne másoljak, hanem menjek ki a természetbe dolgozni, és majd csak azután tud pontos választ adni. Így aztán festettem a szovátai tájakat, és mikor 10–15 munkával elkészültem újra jelentkeztünk. Örültünk, hogy egy-egy munkámat megdicsérte, és ő ajánlotta, hogy próbálkozzak felvételizni a marosvásárhelyi művészeti iskolába. A gond az volt, hogy édesapám rosszul keresett, de édesanyám elhatározta, hogy kivarrja tanításom árát, és elvisz Vásárhelyre.

Hogyan viszonyult a baráti köröd a döntéshez? Esetleg ők is befolyásoltak abban, hogy művészi pályára lépj?

Egy Dézsi Károly nevezetű diák Szovátáról járt már a művészeti iskolába, akitől egyet-mást megtudtam, hogy milyen az ottani hangulat és élet. Ez tetszett nekem, és még jobban megerősített elhatározásomban.

Kik voltak a mestereid a középiskolában, majd később a főiskolán? Volt-e példaképed? Ha igen, kitartottál-e mellette, vagy később váltottál?

Kilencedik osztályos koromban felvételiztem a Művészetibe. Nem volt könnyű, mivel a többiek már ötödik osztálytól ott tanultak, hozzájuk képest én nem rendelkeztem semmilyen alappal. A felvételim azonban sikerült. Nagy Pál, Incze István, Barabás István, Piskolti Gábor, Izsák Márton, Nagy József és Hunyadi László voltak a tanáraim, a főiskolán pedig Szederjesi András, Balázs Péterné, Jeneiné és Vremir Mircea. Tanáraimat tiszteltem és próbáltam tanulni tőlük, soknak a bátorítása segített, mert rengeteg mindent be kellett hoznom, mind szakmailag, mind elméletileg. Az érettségiig ötféle iskolába jártam, ez nagy káromra volt, új tanárok, új kollégák, akiket nem tudtam megszokni. Nagy Páltól tanultam sok érdekeset és újat, főleg, hogy más művészet is van, nemcsak a szocreál, vagy a posztimpresszionizmus. Az első példaképem Kusztos Endre volt, 1964-ben pedig Páll Lajos első egyéni kiállítása jelentett nagy élményt számomra. Bátor színkezelése és a figurák expresszivitása több évig hatással volt rám, de később a nyugat művészei befolyásoltak. Főleg Van Gogh, akit imádtam és úgy is próbáltam festeni. Ugyanakkor hatott rám Cézanne, Gauguin, Picasso, Modigliani. Az erdélyiek közül pedig Nagy Albert, Nagy Imre és Jakobovits Miklós. Utóbbihoz mély barátság is fűz.

Milyen volt az indulás, az első munkahely, az első kiállítás, az első művészi siker?

A rajztanárképző elvégzése után Zágonba kerültem. A rajztanítást komolyan vettem, és rajzköröseimmel országos és külföldi sikereket értem el. Tanárkodásom mellett, festettem, és a megyei tárlatokon is részt vettem, több rendben sikertelenül, mivel a pártelvtársaknak a művészi ábrázolásom nem felelt meg. Az első kiállításom Zágonban volt, a Mikes Kelemen ünnepségek alkalmából, és egy napig tartott. Sok író és kultúrember látta, akik meghívottakként vettek részt az ünnepségen. Talán az első sikerem is ez volt. Nem tudom. A második kiállításom, a kézdivásárhelyi viszont számomra, a pályakezdő festő számára, igazán felejthetetlennek bizonyult. Ugyancsak népes közönsége volt, és az akkori, székelyruhába beöltözött zágoni dalárda Domokos Dezső bácsi karnagy vezetésével autóbuszt fogadott, és megleptek, elénekelve a Mikes-dalt. Megható volt.

Nagyon sokoldalú művész vagy, két és három dimenzióban egyaránt otthonosan mozogsz. Nem is tudom, minek nevezzelek, festőnek vagy szobrásznak? Talán a leghelyesebb, ha képzőművészt mondok, hiszen egymagadban testesíted meg a kortárs művészetre olyannyira jellemző komplexitást, a különböző műfajok közti átjárhatóságot. Hogyan alakult így a pályád? Talán elismert restaurátori tevékenységed is szerepet játszott ebben?

Magamat festőnek tartom. 1990-től úgy éreztem, hogy képeimet három dimenzióban is meg tudnám valósítani, ezért szobrászkodni kezdtem. Szobraimat megfestettem, így tüntek befejezetteknek. Majd 1994-től rajzolni is kezdtem, mert a grafika is érdekelt. Először fehér-feketével dolgoztam, szénnel, ceruzával, később ezeket a rajzokat színeztem is. Kipróbáltam a papírművészetet, kerámiát készítettem, objekteket, meg installációkat is. Persze mindig ügyeltem arra, hogy a színekhez hű maradjak. A műfajok közti átjárhatóságot a színek segítségével próbáltam és próbálom megoldani, fokozva munkáim művészi mondanivalóját és expresszivitását. A restaurálást múzeumi tevékenységnek veszem. Alkotó embernek tartom magam, akinek nincs megkötve a keze, szabadon gondolkodom és alkotok. Örömöt lelek az alkotásban, s ez továbblépésre ösztönöz.

Szerinted merre tart a kortárs művészet? Mi a véleményed a hagyomány és a korszerűség viszonyáról? És az erdélyiség fogalmáról?

Én a jó hagyományokat tisztelem, tanulok, merítek belőlük, odafigyelek a korszerűre és próbálok lépést tartani vele, de egy bizonyos fokig. A kortárs művészet úgy elágazik, annyi ága-boga van, hogy én már nem tudok mit kezdeni velük. Bevallom, sok mindent elfogadok, de ugyanakkor vannak dolgok, amikkel nem értek egyet. Azt hiszem, konzervatív beállítottságú vagyok.

Erdélyinek és főleg székelyföldinek tartom magam. Nem tudnám megtagadni azt a 62 évet, amit itt átéltem, és leéltem. Két kultúrán nőttem fel, ezért lelkileg szerencsés embernek tartom magam. Felnőttem és magamba szívtam őseim magyar kultúráját, és ezt gazdagítottam a románság kultúrájával. A gyökereim szilárdak, soha nem próbáltam elvágni, elszakítani. Vállaltam minden nehézséget, megaláztatást, gyűlöletet, de sohasem tagadtam meg erdélyiségemet és magyarságomat. Úgy érzem, és meggyőződésem is, hogy itthon meg lehet teremteni olyan magas művészi értéket, ami őszinte, egyéni és ugyanakkor európai.

Milyen irányzat áll hozzád a legközelebb? Befolyásolta-e sajátos művészi világod kialakítását?

Szerintem egy képzőművészt sok irányzat befolyásol, az más kérdés, hogy mit veszünk át ezekből, milyen alapot rakok le, amelyen tovább tudok építkezni, fejlődni a magam stílusának kialakításában. A baj ott kezdődik, ha nincs tovább, és megfeneklek egy izmuson belül, nincs mondanivalóm, nincs egyéniségem, csak rossz utánzás, divat után való rohangálás. Engem is befolyásoltak az izmusok, például a posztimpresszionizmus, expresszionizmus, szürrealizmus, szimbolizmus, de csak az maradt meg belőlük, ami tovább segített az alkotásban. Gondolok itt színekre, vonalakra, formákra. Úgy érzem, hogy segítenek tovább fejlődni, és nem falják fel, nem semmisítik meg egyéniségemet, stílusomat. Művészetemet számtalan kritika érte, amit meghallgattam, de csak azt fogadtam el, ami közel állt a lelkemhez. A magam útját jártam, persze sok kudarc is tövisezte ezt az utat, de a belülről jövő sugallatra, ösztöneimre és a tudatalattimra figyeltem, bízva magamban. Úgy tűnik, a helyes utat választottam.

Mikor érezted úgy, hogy rátaláltál önmagadra, egyéni hangodra?

1966-tól állt be számomra a nagy változás, amikor kísérletezni kezdtem, új technikákat próbáltam ki, ami felfokozta alkotási kedvemet és megtaláltam újabb stílusomat. Újat hoztam létre, anélkül, hogy azt éreztem volna, ehhez semmi közöm, vagy idegen számomra. Ezeket a munkáimat tartom éretteknek, mert érzem rajtuk azt a kisugárzást és gondolatot, ami talán a nézőnek is megnyugtató, vagy éppenséggel nyugtalanító, de semmi esetre sem hagyja közömbösen. Remélem, képeim meditálásra késztetik a műélvezőket.

A Szolnay Sándor és Pro Cultura Hungarica-díj birtokosaként mit jelent számodra ez az újabb elismerés, a Munkácsy-díj?

A Munkácsy-díj számomra a legnagyobb szakmai elismerést jelenti. Mit várhatnék még? Boldog vagyok.

A Barabás Miklós Céh területi alelnökeként hogyan ítéled meg a sepsiszentgyörgyi művészeti életet?

Képzőművészeti élet van, műfajokon belül a legavantgár – dabbtól a hagyományosig minden megtalálható. Vannak, akik sokat dolgoznak és komolyan, vannak kényelmesebbek is. Vannak, akik a világ nagy államaiban megfordulnak és Szentgyörgynek a jó hírét öregbítik. Sajnos, ezekre az emberekre a város kevésbé figyel oda. Magányosan küzdenek, pedig egy páran tanulmányi utakat, ösztöndíjakat érdemelnének meg a várostól. A fiatalok bátorítása és ittmaradása is el van hanyagolva.

És végezetül, melyek a további céljaid, terveid?

A díj után a továbblépés a legnehezebb. Ha dolgozik az ember, akkor megtalálja azt az utat, amelyen haladnia kell. Munka közben jön meg az új ötlet. 2009-ben Szentendrén lesz egyéni kiállításom a Vajda Lajos Stúdió galériájában. Ez számomra nagy kihívás, erre koncentrálok és készülök. Ebben az esztendőben három nagy kiállítást szervezek: a Vajda Stúdió 28 művésze állít ki a szentgyörgyi Gyárfás Jenő Képtárban, ősszel pedig Jakobovits Miklós és Márta, Ferencz S. Apor és Sántha Csaba kiállítását rendezem.

NÉMETH JÚLIA


http://archivum2.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/91...