Tûzpróba Vdovkina Anastassia és Egri András kiállítása

Mûvészeink közül viszonylag kevesen horgonyoztak le a zománcmûvességnél. S talán nem is véletlenül, hiszen az ötvösmûvészetnek eme patinás és hajdanán olyannyira népszerû ága az évszázadok, évezredek folyamán, feltehetôen, éppen a mûfaj megkövetelte bonyolult technika miatt vált egyre kegyvesztettebbé tájainkon. Vdovkina Anastassia és Egri András újabb kolozsvári jelentkezése azonban nem csupán az érdekesség, a ritkán látott mûvészi megnyilvánulási forma, a kuriózum erejével hat. A fiatal mûvészházaspár tûzzománc munkái ugyanis technikai tudásról, mûvészi igényességrôl és a mûfaj határait feszegetô, korlátokat nem ismerô fantáziáról árulkodnak. Mindketten mûvészcsaládba születtek, ennek minden elônyével, de átlagon felüli követelményeivel, hogy ne mondjam, nehézségeivel is. Hiszen az ugyancsak gazdag otthoni útravaló egy részét adott pillanatban szükségszerûen félre kellett tenniük ahhoz, hogy rátalálhassanak saját egyéniségükre, önálló mûvészi nyelvezetükre, egyedi mûvészi világukra. Márpedig eme sajátos lehetôségekkel kecsegtetô, de ugyanakkor bizonyos el nem hanyagolható kötöttségekkel is rendelkezô mûfaj esetében ez nem volt különösebben egyszerû. De sikerült. A hét elején, a fôtéri Kisgalériában megnyílt kiállításuk változatos és gazdag anyaga a legjobb bizonyíték erre.

Két határozott mûvészi egyéniségrôl lévén szó, ketten két különbözô irányból közelítenek a tûzzománc adta lehetôségek kiaknázása felé. Vdovkina Anastassia a keleti precizitás, az évszázados hagyományok talajából kinôtt egyéni kifejezési formákkal próbálkozik és nyújtja fölöttébb változatos önmagát. A mûfajt meghazudtoló, különleges könnyedséggel játszik az anyaggal, sziporkázó ötleteivel valósággal elkápráztat, s mintha minden sikerülne neki, amibe belekezd. Legelsô jelentkezésekor inkább kézügyességét, technikai tudását értékeltem, hiszen jobbára vallásos tematikájú munkákkal lépett közönség elé, amelyek részben a keleti ikonográfia szigorú szabályainak figyelembe vételével készültek. Hogy késôbb hatalmába kerítse egy másik formavilág is: a távolkeleti primitív népek különleges hangulatot árasztó éppen egyszerûségében nagyszerû, ôsi motívumkincse, sajátos szimbólumrendszere. Egri András a minden kötöttségektôl mentes tökéletes mûvészi szabadság oldaláról közelít a mûfajhoz, amelynek, hogy úgy mondjam, vérbeli lírikusa. Munkái eszmei-hangulati síkon mozognak, sokkal kevesebb bennük a konkrétum, de annál több a sajátos színvariációkban megjelenített érzelem, a nézô képzelôerejét sem korlátozó látvány. Ha eltekintünk a címektôl, nyugodtan tovább gondolhatjuk az elsôdleges élményt, eljátszadozhatunk a mûvész felkínálta lehetôségekkel. Érdemes.

Kétségtelenül elmondható, hogy az Anastassia Vdovkina, Egri András mûvészházaspár tûzzománc kiállításai eseményszámba mennek Kolozsvár képzômûvészeti életében. Még akkor is, ha ez a mostani mintegy évnyire követi elôzô, közös bemutatkozásukat. Az azóta eltelt idôszak alkalom a mûélvezô közönség számára annak mérlegelésére: elsô jelentkezésük átütô közönségsikere vajon a mûfaj egzotikumának, Vdovkina sajátosan keleties munkáinak, Egri szecessziós- nosztalgikus hangulatú florális kompozícióinak vagy a két mûvész tehetségének tudható-e be. Érdekes oknyomozásra csábítja ez a kritikust is, hiszen két fiatal tehetség kibontakozásának állomásait figyelheti meg. S bár az elôzô kiállítás már önmagában is meggyôzött, hogy nem csupán ígéret, de a mûvészi beteljesülés is ott bujkál a kiállított munkákban, a fejlôdés irányait csupán a mostani tárlat sejteti. A mûfaj sajátosságai jó alkalommal szolgálnak egy lehetséges vizsgálódás szempontjainak kijelölésére.

A tûzzománc nehéz mûfaj. Mert ha a vonal az alkotás pillanatában aránylag jól kijelölhetô, a szín csupán az égetés után válik véglegessé. És nem csak az alkalmazott alapanyagoktól, keverésüktôl, de az égetés folyamatától is függ. A mûvész tehát nem egy az egyben ura eszközeinek, mint például a táblafestészetben, hanem számos, sokszor elôre nem látott tényezô foglya. Két lehetôség közül választhat: felveszi a harcot az anyaggal és kikényszeríti saját elképzeléseit, vagy kockáztat, enged a szerencsének, és hagyja hogy színharsonáival besegítsen munkájába. Mindkét lehetôségnek megvannak viszont a kemény korlátai. Elôbbi az alkalmazott anyagok viselkedésének alapos ismeretét igényli, amely kísérletek hosszú sorát jelentheti, utóbbi a "nem sikerült, eldobom" módszerének komoly anyagi következményeivel járhat. A munkafolyamatban tehát, úgy tûnik, kénytelen-kelletlen e két szempont egyensúlyát kell kijelölni. És ez a mûvész beállítottságától, temperamentumától függ. Ebbôl a szempontból Vdovkinánál mintha az elsô, Egrinél a második felfogás kerülne elôtérbe.

Vdovkina fiatal korát meghazudtoló anyagismerettel, rajztechnikával rendelkezik. Olyan finom hatások megjelenítésére képes, amelyre a mûfajban ritkán adódik példa. A megszólalásig élethû ábrázolások jól kontrasztálnak határozott vonalú, színgazdag, önmagukban is érdekes, nonfigaratívba hajló környezetükkel. Munkáinak két jól megkülönböztethetô vonulata van. Egyikhez a már ismert, az északi halásznépek antropomorf és zoomorf, kultikus szimbolikájából ihletôdött alkotások, másikhoz a most újonnan felfedezett, sajátos hangulatú, inkább tájélményeket feldolgozó mûvek tartoznak. Az elsô sorozatban a vonal és az árnyalatok finomságával megkomponált, a fehér és a szürke megannyi variációját felvonultató halász-vadász témájú munkáinak sora elevenedik meg. A dekoratív hatást a témával harmonizáló hangulatos és változatos fakeretekkel fokozza. Munkáinak második vonulata nagyobb felületû, a síkból olykor kiemelkedô, sajátosan figuratív alkotásokat ölel fel. Színviláguk változatos, de színharmóniái gondos kiegyensúlyozottságra törekszenek. Faluképei, talán itteni környezetének hatására, már nem hordozzák oly hangsúlyosan szülôföldje jegyeit, nem látni rajtuk hagymakupolás templomokat, faházakat. Elôzô kiállításától eltérôen, a mostaniból már hiányoznak a bizáncias, a szenképfestészetbôl merített, vagy azzal rokonítható ábrázolások. Az érzelemgazdag nosztalgiát, amely a múltkori tárlat jónéhány munkáját jellemezte, most egy kontemplatív dekorativitás váltotta föl.

Valami hasonló tendencia figyelhetô meg Egri munkáin is, bár nála mintha az érzelmi skála ugyancsak hangsúlyos jelenléte dominálná az alkotásokat. Az elôzô kiállításáról ismert, határozott körvonalú, a szecesszió levegôjét idézô, florális motívumai, növényábrázolásai teljes mértékben eltûntek, hogy helyüket felváltsák a gondolati-érzelmi szféra sajátos színjátékai. Amelyek immár a mûvészi elvonatkoztatás egy magasabb szintjén biztosítanak szabadkezet a mûvésznek, nyitják meg elôtte a majdhogynem korlátlan lehetôségek kapuját. És Egri teljes mértékben él is ezzel a mûvészi szabadsággal. A merész, harsogó vörösek és sárgák, kékek és zöldek köré csoportosuló látványvilág egyedi színharmóniákat teremt. Az itt-ott jelentkezô figurativitás, emberalakok, szemek, jelzésszerûek csupán, inkább a hangulatteremtés, mintsem a mondanivaló kellékei. Új irányulás ez Egri Andrásnál, amely eddig még kiaknázatlan távlatokat is nyithat. Bár a mûfaj kínálta dekorativitás, a kifejezettebben kontúros "rajzos" megjelenítés sem idegen a mûvésztôl. Erre utal az Ôsmadár címû munkája. És itt jegyezném meg, hogy a két, merôben más beállítottságú, de azonos mûfajban tevékenykedô mûvész mintha egymásra is jótékony hatást gyakorolna. Vdovkina felszabadultabbá, könnyedebbé vált, Egri munkái viszont mélységgel telítôdtek.

Németh Júlia

http://archivum.szabadsag.ro/archivum/2002/02/2feb-23t.htm