Palkó Csaba - Palkó Ernő kiállítása a kolozsvári Művészeti Múzeumban

Tájak, tárgyak, sziluettek síkban és térben

Palkó Csaba és Palkó Ernő kiállítása a kolozsvári Művészeti Múzeumban

 

A másságban rejlő egység – összegezhetném a látottakat. A két testvér, a festő, grafikus Palkó Csaba és a keramikus Palkó Ernő közös kiállításának hangulatát. Mert a műfaji és szemléletbeli különbségek dacára ez a látványos seregszemle fölöttébb egységesnek tűnik. A klasszikusabb hangvételű, realizmus közeli festmények sikeresen egészítik ki a posztmodern, absztraktba hajló fél-figurális kerámiákat, hogy aztán a monotípiák szintjén, a folyamatábrázolás geometriai alakváltozataiban jussanak közös nevezőre.

A transzcendens, a metafizikus és a tiszta ész birodalma felé irányuló művészet már a múlt század elején megteremtette a maga újszerű, jelekre és szimbólumokra épített világát. Az absztraktban polgárjogot nyert művészi megnyilatkozás változó intenzitással ugyan, de mind a mai napig hódít a művészvilágban. Ez alól a kerámia sem kivétel. Az a képzőművészeti ág, amely talán legtöbbet változott az utóbbi évtizedek folyamán, hiszen a funkcionalitás berkeiből kitörve, és a funkcióváltást tudatosan vállalva hirdeti az autonóm műtárgy, a dekoratív szerepen is túlmutató, önálló műalkotás létjogosultságát.

Palkó Ernő sajátos jelekkel, szimbólumokkal teli kerámiái azonban nem sorolhatók egyértelműen az absztrakt kategóriájába, hiszen annak határait átlépve a figuralitásnak is teret engednek. Nevezhetném ezt akár „szégyenlős” figuralitásnak is, hiszen egyfajta, jól átgondolt általánosítás, a lényegi jegyekre összpontosítás eredményeként keletkezett formavariációkról van szó.

Két évvel ezelőtti, nagyszabású egyéni tárlata után ez a mostani is a meglepetés erejével hat. A művész ugyanis úgy hű önmagához, évtizedek alatt kialakított, kikristályosodott, egyedi kerámia nyelvezetéhez, hogy ezen belül képes újítani. Ismerősek ugyan bio- és antropomorf alakzatai, tengeri képződményeket, ősrégi edénymaradványokat idéző, karakteres formavariációi vagy éppenséggel konkrét arcvonásokat felvillantó kerámiaszobrai, domborításai, de ugyanakkor az újszerűség varázsával is hatnak. Mert Palkó Ernő nem ismétli önmagát. Nem kenyere az effajta lazítás.

S talán az sem véletlen, hogy legújabb művészi termésében az antropomorf alakzatok kerültek túlsúlyba. Az ember, a maga kimeríthetetlen változatosságában. Az egymásba hajló alakzatok, markánsan is kecses sziluettek, a súlypontos tömörségek és beszédes üregek, az alakulás és átalakulás agyagba merevített-megörökített mozzanatai.

Földszínek, barnálló, bronzosan nemes részletek, türkizes fények, fehérlő felületrészek, vöröslő felvillanások, kékes, szürkés domborulatok-homorulatok, s az elmaradhatatlan hullámvonalak párhuzamában fogant alakzatok érzékeltetik a mozgó világot, az univerzumot uraló dinamikát, az örökös zsongást. Érzékeltetik ugyanakkor a művészből áradó örömteli alkotókedvet is. Az elmélyülést, a tiszta ész diadalát, de a játék, a komoly játék élvezetét is. S mindazt az érzelmi hátteret, ami nélkül elképzelhetetlen igazi művészet.

Mintha egyfajta animisztikus tárgyalkotási elképzelés konkretizálódna Palkó Ernő alkotásaiban. A művész lelket lehel az amorf anyagba, láthatóvá-tapinthatóvá teszi fantáziája szüleményeit, vágyait, emócióit, kétségeit és bizonyosságait. Hogy aztán következetes tűzimádóként kössön életre szóló szövetséget a magas izzással és várja csillapíthatatlan izgalommal a legnagyobb úr, a tűz szeszélyeinek mesterkedéseit, a képlékeny formák szilárddá lényegülését. A meglepetést, amit az égetőkemencéből, vagy raku esetében a földkupacból kikerülő, tűzben edzett munka okoz.

Ezeket a sikeres meglepetéseket osztotta most meg velünk a művész, kiteljesítve húsz évvel ezelőtt elhunyt öccsének festményeivel, grafikáival.

Ami mindkettejükben közös az a természetimádat. A környező világ, a tájelemek s összetevőik iránti érdeklődés, magát az embert is beleértve. De ameddig a keramikus az elvontabb, absztrakt felé hajló megközelítés híve festőhöz a hagyományosabb, realista megjelenítés áll közelebb.

A Kolozsvárról Pécsre áttelepült, 1999-ben, mindössze 34 évesen, tragikus körülmények közt elhunyt művész mintha az előre behatárolt időkorlátok ismeretében alkotott volna oly lázas sietséggel. A mélyen érző, érzékelő alkotó vallásosságig fokozódó szó-szín forgatagai láttán a nagyon is valószerű táj-képek sajátos rezonanciát kapnak.

Palkó Csaba méteres vásznain a következetesen igényes, valósághű művészi átlényegítés mellett azonban azt a modern korszellemet is felfedeztem, ami ecsetjét a nagyvonalú, foltszerű, megjelenítés és sajátos, nem konvencionális kompozíciós fogások felé irányította. Egy-egy előtérbe helyezett, színében is élesen elütő részlet, fatörzs, házrész kiugrasztásával a művész valósággal felrázza a szemlélőt. Akit első pillantásra a munkák egészéből áradó tökéletes harmónia kerít bűvkörébe. Az a már szinte pazarló színgazdagság, a meleg színek laza foltokban szétterülő áradata, amely mintegy védőpajzsként veszi körül az éppen csak felsejlő, vagy a maga konkrétumában megjelenített tájat. Van valami nagy nyugalmat, megbékélést sejtető varázsa ennek a divatokon felüli, divatos piktúrának. Hogy a zöldek egymással vetekedő, egymást kiegészítő árnyalatgazdagsága, a fák árasztotta bioáramok művészi átlényegítése, vagy maga a tematika teszi-e mindezt, nehéz lenne eldönteni. A legvalószínűbb, hogy mindhárom együttes hatásáról van szó. A Lélekfák, A magányos fa, a Káli medence, a Kolozsvár és Pécs környéki tájak, de még a zordabb Tirol is békés arcát fordítja felénk.

S akkor még nem szóltam a művész grafikai erényeiről: a nem mindennapi rajzkészségét, technikai tudását, lélekábrázoló képességét igazoló Kós Károly portréegyüttesről, arról a pszichológiai vetületű sorozatról, amely a legkülönfélébb technikai megoldások felsorakoztatásával érzékelteti a kultúrhérosz megannyi arculatát, és korántsem utolsó sorban a már említett, egész falat betöltő, folyamat ábrázoló kortárs művészeti bravúrról, a mértani alakzatok metamorfózisának monotípiába fogalmazásáról.

A kiállítás megrendezésével Palkó Ernő méltó emléket állított korán elhunyt testvérének, Palkó Csabának, a sokoldalú, különleges tehetséggel megáldott képzőművésznek. Kettejük közös kiállítása előkelő helyet foglal el a Lucian Nastasa-Kovács igazgató vezette kolozsvári Művészeti Múzeum rendkívül gazdag és változatos repertoárjában.      

Németh Júlia

Elhangzott 2019 március 21-én a tárlat megnyitóján. (Szerkesztett változat)

https://digitalstand.hu/olvaso/102336#6

Képek a megnyitóról:

https://www.facebook.com/horvath.laszlo.1485/media_set?set=a.10156892443107221&type=3