Nagy Annamária Suba László és Deleanu Márta

Tordai képzőművészek a Stars Galériában

 Ha Torda beüzen Kolozsvárra – legalábbis képzőművészeti vonatkozásban – annak mindig valami sajátos, valami különleges hangulata van. Nincsen ez másként most sem, amikor Deleanu Márta festő, Nagy Annamária üvegművész és Suba László szobrász mutatkozik be legújabb művészi termésével a Stars Galériában. S bár a három különböző műfaj merőben más technikát igényel, művészi beállítottság szempontjából több közös vonatkozás fedezhető fel a kiállítók alkotásaiban. A legszembeötlőbb talán egyfajta sajátos elmélyülés, általánosítás, a színekkel, formákkal, fényekkel írott „gondolati líra” irányába való elmozdulás. A konkrétumtól a többlépcsős elvonatkoztatás nyomán született, de emocionálisan is megalapozott szín-jelbeszéd magával ragadó őszinteségében tör felszínre mindhárom művésznél. Minden fölösleges sallangtól megtisztultan élvezhetjük az elemi formákban rejlő erőt és szépséget, az egyszerűség nagyszerűségét. A szinte önmaguktól előtörő formációkat, a látszólagos spontaneitásukban megkapó, de valójában komoly műgonddal előkészített és kivitelezett festményeket, művészi üvegkompozíciókat, szobrokat.

 A világjáró Deleanu Márta nem egyszer kápráztatott már el franciásan könnyed, elegánsan tálalt úti élményeivel vagy éppenséggel közismert utcáink, tereink fel nem fedezett szépségeivel, hogy aztán eme konkrét megnyilatkozásokat a múlt reminiszcenciáiból fakadó, érzelmi megalapozottságú, sajátos, jobbára figuratív kompozíciói kövessék. Amit viszont most látunk, az látszólag egyszerűbb, s mégis jóval komplexebb az eddigieknél. Hiszen a színek és formák olyan rejtett lehetőségeit villantja föl a művész, ami az egyszerű látványnál, az elsődleges jelentésnél sokkal mélyebbre vezet, sokkal összetettebb gondolatsor elindítására képes. Olyan szimbolikus jelentéstartalommal ruházza föl a látványában is megkapó alkotást, ami megsokszorozza annak katartikus hatását. Mert mi más, ha nem egy abszurdba fogalmazott, de a valóságban gyökerező lírai vallomás például a brácsafejű próbababákkal megjelenített, könnyed leplekből kivillanó női testek látványa az almával. Lenge fátylak libbennek az enyhe szélben, s szinte hallani véljük a hattyúnyakú három grácia sejtelmes suttogását. De Márta eme szürrealisztikus álmokon is túllépve megy tovább, s szinte párosával lépi meg a művészi elvonatkoztatás lépcsőfokait, hogy elérjen abba a tartományba, ahol már fél szavakból is szót ért művész és műértő. A tömény szintetizálás, a geometrikus alakzatok, a művészi jel- és színbeszéd, a sejtések és sejtetések birodalmába. Amelynek ura maga a művész, aki fokról fokra mélyed el az absztrahálás adta lehetőségekben, nyit meg újabb és újabb utakat, csap át a geometrikus szigorból a színek rapszodikusan csapongó zuhatagába, olykor egyenesen kozmogóniai mélységeket is felvillantva, vagy elégszik meg egy könnyed, egyenesen monokrómba fogalmazott sóhajjal. A színek egyébként önmagukban is beszédesek, releváns szerepet játszanak a kitűnő kolorista, Deleanu Márta alkotásaiban. És releváns szerepet játszanak azok a formaritmusok, amelyeknek ismétlődéséből alakulnak ki a sajátos tematikai egységek.  

S ha a festőnek megengedett ez a gondolatvilágba tett, látványosan érzelmes utazás, miért ne tehetné meg ugyanezt az üvegművész? Teheti, és Nagy Annamária meg is teszi, csak hogy őt sokkal inkább köti az anyag. A létező legcsodálatosabbak egyike, az üveg. Amely a lehetőségek, a művészi fantázia kibontakoztatásának megannyi útját-módját nyitja meg előtte, ugyanakkor korlátokat is szab. De Nagy Annamária talán éppen ebben látja a nagy kihívást. Helytállni a rengeteg megpróbáltatást, fizikai erőt, kitartást, anyagismeretet, technikai tudást igénylő, kemény és szeszélyes műfajban. Mert a csillogó, fényt áteresztő, de fényt is gerjesztő nemes anyag amilyen ígéretes és vonzó, annyira rapszodikus, annyira bizonytalan is. Törékeny, mint maga a lét. Százszorosan is meg kell gondolnia tehát cselekedeteit annak, aki, úgymond, üvegre lép. S miközben a művész akciótervet sző, előkészíti az alkotási folyamatot, és azt véghez is viszi, olyan látszatot kell keltenie, mintha mindez egyetlen kézlegyintésre történt volna. Az alaposan kitervelt, érzelmi-gondolati megalapozottságú üvegkompozíciók nem nélkülözhetik a spontaneitás látszatát. Nagy Annamária alkotásai pedig éppen ebben remekelnek. Az egymásba olvadó formáknak, színeknek, változatos felületeknek a kimeríthetetlen, mintegy önmagukat alakító összhatásában. Amely a legkülönbözőbb alakváltozatokat, térkonstrukciókat eredményezi. De persze a kiszámíthatatlanság, a szerencsés véletlen is belejátszhat egy-egy műalkotás létrejöttébe. S talán éppen ez adja meg a sava-borsát ennek a férfiasan nehéz, de nőiesen szeszélyes műfajnak.

Nagy Annamária az üvegtörmelékek összeolvasztása, rogyasztása, ragasztása révén valósítja meg művészi elképzeléseit. Az alapul szolgáló, művészileg modellált, cizellált vagy éppenséggel szándékosan megmunkálatlan felület hatását keltő mértani alakzatváltozatok teremtik meg azt a biztos talajt, amelyen aztán a művész sajátos rátétekkel hangsúlyozza a díszítő funkciót kiegészítő, nemesítő tematikát, egyéni művészi üzenetét. S ha van ennek a szerkesztési eljárásnak egy különleges vonzata, az éppen ebben a gondosan kitervelt, még a véletlent is beszámító akciótervben rejlik. Amelyet a művész a nehéz műfajjal feleselő könnyed eleganciával manipulál. S megszületnek azok az autonóm műalkotások, amelyeket a művész három, a fogság, a fészek és a csíra témakörébe csoportosított. Az üvegből kivillanó szögesdrót, a rácsok párhuzama egyértelműsíti a dekoratív hatáson túlmutató mögöttes tartalmat, amit aztán a biztonságot nyújtó fészek melege egészít ki. Úgy is mint védelmet nyújtó otthon, de talán úgy is, mint lakóját olykor elengedni képtelen, szabad mozgásában korlátozó akadály. Hogy aztán a mindenkori létet, az újjáéledést, magát az életet szimbolizáló csíra biztosítsa a derűsen optimista hangvételt. S persze üvegszobrai, a Hajók, a Vitorlások, melyekkel a világtengerekre evez. Mindezt pedig sajátos színbeszéddel is hangsúlyozza a művész.

S ami színbeszédet illeti, az a szobrász Suba Lászlótól sem idegen. Aminthogy az érzelmi-gondolati szférát is megcélzó fogalmazásmód sem. De persze a szobrásznak lételeme a tér, s a művész ezzel már kemény évtizedek óta messzemenően számol. Hiszen itt látható kisszobrai akár majdani térszobrok prototípusai is lehetnének. Persze ha meglenne rá a társadalmi igény, s ha a szobrásztól a közönség, vagy inkább a fizetőképes szervek nem csupán személyiségeket ábrázoló vagy történelmi eseményekre utaló térszobrokat rendelnének, amint azt a Barabás Miklós Céh elnöke, a Munkácsy-díjas kolléga, Kolozsi Tibor többször is megjegyezte. Az absztrahálás, lényegre törő, tömbszerű fogalmazásmód nem új keletű Suba Lászlónál. Olyan, gazdag művészi múlttal rendelkező szobrászról van ugyanis szó, aki régóta kialakította saját, egyéni világát. Amely a geometriai alakzatokban rejlő egyszerűség és tömörség erejével képes híveket szerezni magának. A formák sajátos egymásra találása, egymást megtámasztó-kiegészítő, vagy éppenséggel egymásból eredeztethető volta sajátos harmóniákat szül. Harmóniákat, amelyeket a színek jelenléte és a többféle alapanyag, fa és fém még inkább kiugraszt. Jól illusztrálja ezt a genezist, a formák születését sejtető vagy a röpülést szimbolizáló szobor. Szent Ferenc a madarakkal pedig Suba László biblikus és mitológiai témák iránti fogékonyságának eredeti bizonyítéka. Aminthogy a művész keramikus erényeit megcsillantó sorozatai, az Énekek éneke és a Szonettek is hasonló ihletettségről árulkodnak. Enyhén színezett, olykor finoman aranyba hajló részletek, sajátos motívumkincs valamint a pozitív-negatív formák párhuzamba állítása jellemzi ezeket az alkotásokat. A dekoratív faalapra helyezett fémplakettek pedig újabb kibontakozási lehetőséget jelentenek a szobrász számára.

Három művész, három műfaj, három művészi világ. Méltó Torda jól megalapozott művészi hírnevéhez.

 NÉMETH JÚLIA

Elhangzott 2015. május 29-én, Kolozsváron, a Stars Galériában, a kiállítás megnyitóján.