Létformák hármas határban

Károly Zöld Gyöngyi, Kolozsi Tibor és Gergely Zoltán létformái*

 

A Kolozsvári Magyar Napok keretében Iakob Attila kurátori közreműködésével nyílt meg augusztus 17-én a Művészeti Múzeumban Károly Zöld Gyöngyi textil és vizuális művész valamint Kolozsi Tibor és Gergely Zoltán szobrászművészek Létformák hármas határban című kiállítása. 

Három művész, három öntörvényű, egymástól független, autonóm művészi világ. Világunk világai – mondhatnám. A nagy egészből táplálkozó művészi interpretációk. Arról, hogy vagyunk, arról ahogyan vagyunk és arról, ahogyan lehetnénk.

Létformák hármas határban.

A tárlat egésze egyfajta sajátos kiegyensúlyozottság jegyeit hordozza. Forrása a mindhármuknál közös, székelységből eredeztethető, mélyről jövő és mélyen szántó gyökerekben, de ugyanakkor a világra nyitott, legkorszerűbb kifejezési formákkal operáló művészi beállítottságban is keresendő. Sajátosan hangzó terek és titkokat rejtő síkok árulkodnak az önmagukkal harmóniában lévő művészek világáról. Arról a műveikben visszaköszönő, tökéletes egyensúlyról, amely az isteni remeklés, a nagy egész parányi megnyilvánulásaként ejti most rabul tekintetünket.

A szép példaszerű megnyilatkozásaival állunk szembe, a szabad képzettársítás, a realizmus felettiség eluralkodásával.

A szépség a tökéletes egyensúly – véli Brancusi.

Az egyensúly kereső és zseniálisan rátaláló Román Viktor szerint pedig az egyensúly egy szó csupán, de adott pillanatban életmóddá válik. S hogy ő maga nem csak a mű, hanem önmaga miatt is igyekezett egy bizonyos egyensúlyt elérni.

Ez az elért és megteremtett egyensúly sugárzik az itt bemutatott alkotásokból is. A fények és árnyak kísérte formákból, a térben körüljárható, teret formáló-alakító plasztikákból és a síkba fogalmazott, de nemritkán teret is sejtető textilmunkákból, digitális nyomatokból, Károly Zöld Gyöngyi, Kolozsi Tibor és Gergely Zoltán munkáiból.

A művészi triász doyenje Károly Zöld Gyöngyi, a 45 éves szakmai múlttal rendelkező textil és vizuális művész, a kortárs művészet nemzetközi hírnévnek örvendő, kimagasló képviselője, az újjáalakult BMC alapítótagja és a kezdeti, legnehezebb időkben ügyvezető titkára, jelenleg a szakmai zsűri tagja, országos kiállítások szervezője, kurátora, számos hazai és rangos nemzetközi megmérettetések kitüntetettje. Hogy csak néhányat említsek közülük: a Képzőművészeti Szövetség országos szakmai díja, az EMKE Szolnay Sándor-díja, a Párizsi Iparművészeti Világkiállítás román pavilonjának ezüstérme, a Nemzetközi Kortárs Művészeti Biennále grafikai díja, a szekszárdi Nemzetközi Digitális Triennále fődíja, a salgótarjáni Rajz Biennále és a pancevoi Ex libris Biennále díja, a Román Kulturális Érdemrend Lovagkeresztje. Már ebből a felsorolásból is kiviláglik az a műfaji változatosság, az a mindenkori új felé nyitás, ami Károly Zöld Gyöngyi munkásságára olyannyira jellemző.  S ha azt mondom: mindaz, amihez hozzáfog, kezében – képletesen szólva – arannyá válik nem túlzok, hiszen a független, nemzetközi megítélések eredményeként született elismerések is ezt igazolják.  Olyan totális művész ő, akit marosvásárhelyi líceumi éveiben Nagy Pál, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán pedig Ciupe-Király Sarolta avatott be a rajz illetve a textilművészet titkaiba, hogy aztán a hagyományos textil technikákon is túllépve, nálunk elsőként fedezze fel a számítógépes forradalom teremtette művészi lehetőségeket és átvitelüket a textilbe. De persze korántsem a puszta és szenvtelen formajáték szintjén, ahogy azt manapság sokan teszik. Mert Károly Zöld Gyöngyi lelket lehelt a szenvtelen gépi beszédbe. A korlátlan formai lehetőségek tárházának bizonyuló számítógép, akárcsak a grafikus kezében a ceruza, számára eszköz volt csupán lelkiállapota, érzései, gondolatai konkrét művészi megjelenítésére. Csapongó fantáziája a variációs és kombinációs lehetőségek tömkelegét hozta felszínre. A motívumok rögtönzésszerű, de ugyanakkor tudatos szerkesztést is sejtető, egymásba hajló, egymást megtámasztó-kiegészítő  könnyedsége, nemes eleganciája mellett, az ideák világába emelt, kifinomult utalások látszólag személytelenné is tehetnek egy-egy alkotást. Csakhogy a visszafogottság, az olykor kimértnek tűnő spekuláció nála külszín csupán, ami különösen érzékeny művészi alkatot takar.

Már előző, múzeumbeli kiállításának megnyitóján is felhívtam a figyelmet arra a légies könnyedségre, arra a sejtelmességre, arra a választékos művészi megnyilatkozásra, ami a fehér megannyi változatára épülő kifinomult, olykor halványszürkével, feketével párosított munkáira jellemző. Melyeket itt-ott egy-egy nemesen felsejlő művészi mosoly is bearanyoz: mintegy rég letűnt, de soha meg nem fakuló kor, a barokk és napjaink egymásba hajlásának bizonyítékaként. A fuga művészete ez, a képzőművészet nyelvére lefordítva. Mintha csak minden idők legcsodálatosabb zenéje, a Bach muzsika kelne életre szőtteseinek láttán: a sajátos motívumszövések mesteri fordulatai.

 Digitális nyomatai pedig akár a manapság oly divatos hálózat elmélet művészi vetületeiként is értelmezhetők: a minden mindennel összefügg variációinak grafikai megjelenítései, sajátos konstellációk.     

Közvetlenül a rendszerváltás után mondhatni üstökösként tűnt fel az erdélyi szobrászművészet egén Kolozsi Tibor.1991-ben végzett Kolozsváron, a Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémián Korondi Jenő, Gergely István és Eugen Gocan tanítványaként, Kós András baráti közelségében, s már 1992-ben Bukarest nívódíjjal tüntetik ki, amit az Art Expo-díj és a Barabás Miklós Céh nívódíja követ. Hogy aztán 2011-ben, mindössze 45 évesen elnyerje a legnagyobb szakmai elismerést, a Munkácsy-díjat. 2012-ben pedig a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével ismerje el az anyaország művészi, műemlék restaurátori és közösségépítő szerepét. Mindezek alapján akár azt is mondhatnám: Kolozsi Tibor Fortuna kegyeltje. Ha nem tudnám, hogy eme kegy elnyeréséhez mekkora tehetség és mennyi kitartó, a szó legteljesebb értelmében vett  nehéz munka  párosult.

Ebből kapunk most ízelítőt. Az évtizedek sikeres próbálkozásainak eredményeként született munkákból. A megannyi kiforrott és lezárult alkotási periódus összegzéséből sarjadt, nemes érés terméséből. Kezdetben voltak a magyar őstörténetből ihletődött, aprócska bronzszobrok, majd a nagyméretű, biblikus-mitologikus tematikát feldolgozó rozsdamarta, játékosan groteszk hegesztett vas konstrukciók és a fekete folyami kőből kinőtt prehisztorikus korokat idéző portrésorozat, hogy aztán az emberi történelem évezredeinek homályából előtörő, de időszerű művészi üzenetet közvetítő, bronz arcképcsarnokon valamint a szobrászati nyelvet megújító, hatalmas térszobrain keresztül vezessen az út a formai-gondolati-érzelmi telítettségükben már szinte perzselő plasztikákig.

Balladai tömörség és szaggatottság, részletekbe fogalmazott  művészi üzenet, az arc összetevőinek – homlok, szem, száj – mint totális érzelmi-gondolati információ hordozóknak a szerepeltetése jellemzi legújabb alkotásait. S mondhatni az arccal majdhogynem egyenértékű a kéz beszédes jelenléte. Úgy is, mint a fej, az ész, a gondolkodás és az ezt gyakorlatba ültető manualitás frigyének a szükségszerűségét érzékeltető elem. Különben, ha a portré a szobrászi munka próbakövének tekinthető,  valami hasonló mondható el a kézről is.

A művészi élveboncolás, az analízis és szintézis szobrászi formanyelven megfogalmazott, a lényeget gyakorta egyetlen jellemző részletbe sűrítő Kolozsi-plasztikák – formai tökélyük mellett – mélységes humánumról árulkodnak. Arról az emberszeretetről, ami a művészből a mindennapi életben is árad. Mintha csak az „adni kell magunkból másokért” bretteri gondolat megtestesülését látnánk.

Korántsem véletlen, hogy az 1994-ben újraalakult Barabás Miklós Céh – pályakezdőként – nemcsak soraiba fogadta, hanem a titkári teendők elvégzésével is megbízta. Azóta egy negyed évszázad is eltelt s a művész immár BMC-elnökként, lassan-lassan, ha korban még nem is, de teljesítmény szempontjából mindenképp felzárkózik a nagy öregek táborába.

Fiatalabb pályatársa Gergely Zoltán 1998-ban végzett szintén Kolozsváron, Eugen Gocan és Károly Sándor tanítványaként, s már zsenge pályakezdőként a ravennai XII. Dante Kisplasztikai Biennálé aranyérmével dicsekedhetett. Pályája alakulásában fontos szerepet játszott nagybátyja, a jeles szobrászművész, Gergely István is. Szellemujjának irányítását vélem felfedezni abban a sajátos kettősségben, ami munkásságát jellemzi. A köztéri szobrászat fiatal mestereként számon tartott művész a fadruszi elődök iránti mélységes tisztelettel, klasszikus hangvételben formázza meg történelmünk jeles személyiségeit. Miközben, ízig-vérig kortárs művészként ideatikus szellemiségű, filozofikus mélységeket érintő kisplasztikáiban előszeretettel él az absztrahálás adta lehetőségekkel. A realitásból eredeztethető, de azt saját belső világának attribútumaival kiteljesítő, letisztult gondolat- és formakoncentrátumai az alapanyagok változatos skálájának felvonultatásával teremtenek önálló, karakteres jegyekkel rendelkező művészi univerzumot. Alakítják ki azt a konstruktivista, minimalista stílusjegyek mentén kibontakozó lényeglátást és láttatást, ami a látványon túlmutatva, meditációra sarkall. És valljuk be őszintén: gyönyörködtet. Elegánsan ívelő, letisztult formáival, nemesen magosba szökő, teret formáló alakzataival, az anyagban rejlő lehetőségek maximális kiaknázásával.

A művész teljes szabadságot biztosít a befogadónak. Mondhatni nyitva hagy egy kiskaput, amelyen behatolva a néző akár el is játszadozhat a különböző interpretációs lehetőségekkel, egyetértve vagy éppenséggel vitába szállva az alkotóval.

Hagyomány és avantgárd, klasszikus szemléletmód és posztmodern, a tér, a funkció és a méret függvényében, akárcsak a nagy előd és mentor Gergely Istvánnál, békés együttlétben alkotja a Gergely Zoltán-i művészi univerzumot. 

*Elhangzott 2019. augusztus 17-én, a kolozsvári Művészeti Múzeumban, a kiállítás megnyitóján.

Németh Júlia