Incitato XXIV - A ló és a négy elem

A VI. Brassói Magyar Napok keretrendezvényeként nyilt meg szeptember 15-én a Reménység Háza kiállítótermében az Európa szerte egyedülálló Incitató Művésztelep kiállítása. A tárlatot Toró Tamás Brassói Magyar Napok főszervezője nyitotta meg, majd Házy B. Eszter az ACSJKE elnöke és Vetró B. Sebestyén András művészeti referens vették át a szót. A tárlat anyagát Dobolyi Annamária művészettörténész, a Kézdivásárhelyi Incze László Múzeum munkatársa méltatta, végül pedig a tábor főszervezője, Tóth Ildikó köszöntötte a jelenlevőket. A kiállítás szeptember 30-ig látogatható.

            Az idei téma különleges és összetett. A ló és a négy elem. Külön-külön ábrázolva gyakran találkozhatunk ezekkel a témákkal a képzőművészetben, de így együtt egymás mellé, párhuzamba állítva ritkán vagy egyáltalán nem. A művészeti ágakban a négy őselem szimbólumokként jelenik meg. A tűz a szenvedély, az életerő, a megtisztulás, ugyanakkor a bűnhődés jelképe, teremtő és démoni egyszerre. A víz hasonlóképpen kettős polaritású: megsemmisítő és alkotó erő, elválasztó és egyesítő princípium. A levegő a tűzzel együtt az aktív, szellemi, maszkulin pólusként a földi és égi kapcsolat megteremtője, kozmikus kapcsolatok hordozója. A föld a levegő ellentétpárjaként pedig a női princípium, az egyetemes anya, a termékenység archetípusa, a levegő mint szellemi léthordozóval szemben az anyagi lét megtestesítője. A 24. Incitato tábor résztvevői egy „ötödik elemmel”, a ló alakjával gazdagították, értelmezték újra a témát. És, ahogyan Bartha Zonga múzeumpedagógus is fogalmazott tárlat kézdivásárhelyi megnyitóján: a lóéval, amely ősidők óta megjelenik a képzőművészetben, és amelyet gyakran pontosan a fénnyel, a tűzzel, a vízzel, az anyaistenség, a föld gondolatával, illetve szárnyasan, a levegővel hoztak összefüggésbe. Alakjában tehát egyszerre koncentrálódik a négy ősmatéria, belőle magából épül fel a mindenség, jön lendületbe a körforgás.

            A négy sokszor a formai megjelenítésben is kifejezésre jut, több képen látható négyes osztás. A nonfiguratív kompozíciók esetében is általában színekkel utalnak a négy elemre. A művészet történetében az ábrázolásokon a négy elemnek sajátos színei és jelképei voltak. A föld színe a fehér, jelképe szoptató anya, elefánt és rög. A víz színe a bíbor, jelképe a hal vagy a hullám. A levegő színe a kék (jácint), jelképe általában felhő, madarak vagy sas. A tűz színe a karmazsin, jelképe a sárkány és a láng. Az alkotók között van olyan, aki szabályos mértani alakzatok negyedelése által egy alkotáson belül megjeleníti mind a négy elemet. A körrel vagy gömbbel való összekapcsolás a teljességet szimbolizálja, azaz a négy elem egymástól elválaszthatatlan egységét. Ugyanakkor a gömb forma a földünkre is utal, amely alapvetően ezen négy elem egyensúlyára épül.

            A ló-ember, ember-elemek kapcsolata, egymásra hatása, egyensúlya Vetró András gipsz alkotásán, vitruviusi emberalakban összpontosul. Nála is a négyes az örök körforgás végtelenségének száma, akárcsak Orth István plakátszerű kompozicióján. Az elemek összefonódását - amelynek megjelenítői a lovak - érzékeljük Ábrahám Imola A négy elem, Vincze László Négy ló című pasztelljén és Tomos Tünde Quartett című akvarelljén. Sárosi Csaba monotípiáján a négy elem egy ősi szimbólumban, piramisban helyezkedik el, az elemek arányos elhelyezésével utalva ezek összefonódására, összetartozására. A négy elem Zavacki Walter Levente körplasztikáján Avatár, avagy isteni alakban testesül meg. Dimény András Genézis című munkáján elemi erők működnek, elválaszthatatlan élő és élettelen, alacsonyabb és magasabb rendű létformák.

Erőss Sándor az ősi elemeket a ló éltető elemeihez, szerveihez kapcsolja, a test egyes szervei, érzékelései, energiacsatornái egy-egy őselemnek vannak alárendelve. Forró Ágnes meseillusztrációszerű térábrázolásban helyezi el lovát. Miholcsa József hármas sorozatával keretbe helyezve, a ló lecsupaszítva, áldozatként jelenik meg. Simó Enikő ménese és Vetró B. Sebestyén András hangulatjelentései a kiemelkedést, az egyediséget, a különbözőséget, a másságot hordozzák magukon.

            Ábrahám Jakab tűz és víz lovai kettősségre és konfrontációra épülnek, mindkettő képes megsemmisíteni a másikat, mindkettő éltető és pusztító, de ugyanakkor a tűz nem tudna létezni, ha nem volna benne ellenpólusa, a víz princípiuma. A ló és a legstabilabb elem, a föld őselem kapcsolata, az égi és földi közötti mozgás jelenik meg Koszta Ervin Dübörgés, Gonda Zoltán Útban a földre és Kristó Róbert Táplálék című munkáin. Ez utóbbi finom szénrajza a befogadást és a termékenységet szimbolizálja. Xantus Géza színpárok használata nélkül ábrázolja a föld és tűz kettősét.

            Aztán van, hogy a ló kizárólag egy-egy princípiumhoz kapcsolódik, hasonul vele vagy felerősíti azt. Bajkó Attila Pegazusának antropomorf figurája, a tusrajzának finom vonalai, Deák M. Ria Szelek szárnyán című vegyes technikájú munkája és Palásti Erzsébet Szélvész című akrilja a levegőhöz kapcsolja a ló figuráját. Nagy Lajos fotóján is a ló a legmozgékonyabb alkotóelemmel társul, égi viaskodás formájában.

            A ló és tűz-elem társítása sem ritka a tárlaton. A tűz, mint a szenvedély, befogadás, ösztönösség szimbóluma jelenik meg Vetró Zsuzsa lágy hangvételű pasztelljén, Deák Barna Vulkánusz lova erőteljes, nagyon expresszív alkotásán és Csutak Levente Katrosa tűze című rajzán. Ez utóbbi mondanivalójában nagyon ütős, benne van az elmúlt 24 év táborainak éltető tüze, benne van a múlt kialvó parázsa és a jövő lángra lobbanó ereje. És a szikra ébrentartását, a tábor folytonosságát igazolja a négy kézdivásárhelyi diák, művészpalánta jelenléte a táborban és a kiállításon, név szerint: Németh Orsolya, Bimbó Botond, Gábor Balázs és Máthé Balázs. Az ők jelenlétük is jelzi azt, hogy a családias hangulatban zajló művésztábornak van folytonossága. És ezzel kapcsolatban elmondhatjuk azt is, hogy az Incitato művésztábor egyik éltető eleme éppen a családiasság, pedig a képzőművészet alapvetően magányos műfaj. A legtöbb alkotó leginkább elvonulva, csendes magányban, gyakran önmagával, érzéseivel és gondolataival viaskodva hozza létre művét, és ez a magány legfeljebb a kiállítások alkalmával oldódik, amikor az elvégzett munka és akarat, mint most is, visszatalál a közösséghez. Az alkotói magány feloldásának egy másik lehetősége a közös munka során született inspirációk, tapasztalatok, szellemi, érzelmi, gondolati rezdülések összefonódása, ahogyan egy művésztábori együttlét során kialakulnak a munkát követő beszélgetések, az alkotói ihletet serkentő – incitáló - borozgatások közben. És talán ez utóbbi jellemző az Incitato művésztábor alkotóira. Régi, összeforrott csapat, melynek tagjai az idén, 24dik alkalommal is, képesek a témában való megújulásra, nagyon sokan közülük technikában is újat hozva.

            Az alkotók mellett azonban egy kiállítás létrejöttéhez szükség van a művészetet értékelő és szerető szervezőkre, támogatókra, és természetesen a festményekben, grafikákban gyönyörködő, érdeklődő, értő-befogadó közönségre, és ebből, reméljük, soha nem lesz hiány.

 

 Dobolyi Annamária


***

Ki e megpróbáltatásokkal teli ösvényen jár,
Megtisztítja Tűz, Víz, Lég és Föld.
Ha legyőzi a halál rettenetét,
Felemelkedik a földről az égbe.”
(Mozart, Schikaneder: Varázsfuvola, II. felv. 27. jel.)


A Székely Nemzeti Múzeum múzeumpedagógusaként állandó kiállításközelben vagyok, szemem előtt születnek ötletek, alakulnak a tárlatok. Minduntalan felvetődik bennem a kérdés, melyek azok a témák, amelyek kimozdítják a közönséget, közösséget a nyugvópontról, hogyan lehet a hagyományosat izgalmasan bemutatni, hogyan lehet értelmesen, érdekesen reagálni egy kor, egy korosztály feszítő problémáira. Nemrég Somogyi Győző Kossuth- és Munkácsy díjas képzőművész Száz magyar lovasát úgy mutattuk be, hogy lóháton vezettük be a művészt. Ez is egy út lehet. De találtam olyat, témába vágót is, ahol maga a témafelvetés volt reakcióra késztető.

A magyarországi MAOE (Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete) 2013-ban tematikus kiállítássorozatot szervezett Négy elem címmel. A témaválasztás szorító aktualitását mi sem érzékelteti jobban, mint hogy a pályázati felhívásra közel ötszáz képzőművész jelentkezett és állíthatta ki munkáit budapesti és szentendrei kiállítóterekben. A tárlatot méltató P. Szabó Ernő az Új Művészet című folyóiratban magyarázatot is talál arra, hogyan gerjeszthetett a kiírás ekkora figyelmet: a négy őselem, a föld, a tűz, a víz és a levegő „egymással való kapcsolata mindig is meghatározta az életet.” A közöttük formálódó kapcsolatrendszerek a mostanihoz hasonló válságidőszakokban pedig „természetes módon kerülnek a figyelem középpontjába, keltik fel a művészek érdeklődését.”  

A négy őselem képzőművészetben való megjelenítésével alapvető létkérdésekhez jutunk vissza, a természeti törvényekre való rákérdezést és az ezekhez való visszatérést kíséreljük meg. Fontos, szinte rituálészerű gesztus ez, hiszen a megbomlott, atomjaira szakadt egyensúlyt kíséreljük meg felidézni, a teljességet próbáljuk újrarendezni. Ha lineárisan képzeljük el a világ működését, a káosz, vagy apokalipszis felé tartó létmenetben a kapaszkodó előtti lélegzetvétel momentuma lehet egy effajta kiállítás. Ahogyan P. Szabó találóan összefoglalja: „Válságleküzdés és harmóniakeresés egyben.”

A témaválaszatással tehát ebben a kataklizmatikus korban visszaidézhetjük a különböző kultúrák teremtésmítoszait, kozmogóniáit, ahol a világot gyakran kizárólag e négy elemből tartották felépíthetőnek és lebonthatónak. Úgy a brahmanizmus, mint az ókori görög materializmus, vagy akár zsidó-keresztény hagyomány is foglalkozott e négyesség poláris elrendeződésével, és gyakorta minden élet alapfeltételének gondolta el. Az élet tehát tűz és víz, föld és levegő elegye, egyik elem sem kihagyható, vagy behelyettesíthető, egyik elhagyása nélkül nélkül pedig nem működik, sőt meg sem születik az egész. Empedoklész görög filozófus (Kr. e. 490 – 430) szerint a gömb alakú kozmosz e „gyökerekből”, azaz földből, víből, tűzből és levegőből áll, melyeket két erő, a Szeretet és a Viszály mozgat. Az előbbi homogén tömeggé elegyíti, az utóbbi szétbontja az elemeket. Szeretettel a Mindenség Eggyé, Gyűlölettel a Mindenség sokká lesz. Bár filozófiai és fizikai értelemben is igen régen megcáfolták elképzelését, az alapvető, nyers erők, szubsztanciák ilyesfajta mozgatása a szeretet és a gyűlölet tevékeny elvével, újszerű, talán lírai, de ma is aktuális gondolatokhoz, illetve látványhoz juttathatja el a lét problémáira érzékeny kultúrembert.

Ha a művészeti ágakban szimbólumokká szublimálódó őselemekről beszélünk, érdemes e jelképek értelmezési terét röviden összefoglalni. A tűz a szenvedély, az életerő, a megtisztulás, ugyanakkor a bűnhődés jelképe, teremtő és démoni egyszerre. A víz hasonlóképpen kettős polaritású: megsemmisítő és alkotó erő, elválasztó és egyesítő princípium. A levegő a tűzzel együtt az aktív, szellemi, maszkulin pólusként a földi és égi kapcsolat megteremtője, kozmikus kapcsolatok hordozója. A föld a levegő ellentétpárjaként pedig női princípium, az egyetemes anya, a termékenység archetípusa, a levegő mint szellemi léthordozóval szemben az anyagi lét megtestesítője.
 
A 24. Incitato tábor résztvevői egy „ötödik elemmel”, a ló alakjával gazdagították, értelmezték újra a témát. A lóéval, amely ősidők óta megjelenik a képzőművészetben, és amelyet gyakran pontosan a fénnyel, tűzzel, a vízzel, az anyaistenség, föld gondolatával, illetve szárnyasan, a levegővel hoztak összefüggésbe. Alakjában tehát egyszerre koncentrálódik a négy ősmatéria, belőle magából épül föl a mindenség, jön lendületbe a körforgás, ahogyan Orth István Föltűzvízlég, illetve Légvíztűzföld című olajfestményein, vagy Vincze László tusrajzain látjuk. A ló az empedoklészi szeretet és gyűlölet megtestesülése, amely összehoz és szétválaszt. Ezt az elemi összefonódást, melynek mozgó komponense a lófigura, érzékeljük T. Ábrahám Imola A négy elem című pasztelljén, vagy Tomos Tünde Quartett című akvarelljén, de Miholcsa József Elemek és Áldozat című plasztikáin is.

Vetró András munkáin a lovak az elemek szimbólumaiként keresik a fókuszpontot, és meg is találják, mintegy összegződnek a vitruvius-i emberalakon. De akár, mintegy az elemi piramis csúcsán, fölérendelt szerepet is kaphat a ló és ember falakat rengető kettőse, mint például Sárosi Csaba monotípiáján. Dimény András Elementáris című, vegyes technikájú alkotásán alapvetésként feltételezi az elemek hálózatában a lovat, mely gondolatot a Genezis című munkájában meg is erősíti.

De mi van akkor, ha se nem alapvető feltétel, se nem az elemek mozgatója a ló, hanem ő maga a négy elem? Gábor Balázs ceruzarajzai éppen ezt a felcserélhetőséget, a részletben benne rejlő egész már-már fogalmi megjelenítődését aknázzák ki, ahol a címek is szójátékok: A ló négy eleme, Az elem négy lova. Németh Orsolya is „fogalomátvitellel” játszik. A ló, mint toldalék, univerzális magasságokba lendíti a témát: a pasztell munkákon Loholót és A két búsulót látjuk. Hasonló szójátékból indul ki Bimbó Botond is: a Vízálló és Fújdogáló. Vetró B. Zsuzsa pasztell- és Ábrahám Jakab hidegtű munkáin az elemek összefeszülnek, Ég és föld, Tűz és víz lovakká letisztuló kontrasztpárjai jelennek meg, míg Xantus Géza Föld, tűz és Víz, levegő kettősébe vetíti a lovakat. Palásti Erzsébet Égi és földi szerelem című akrilfestményén a szerelem feszítő és feloldó kontraszttáncában lüktet az elemi energia. Simó Enikő vegyes technikájú alkotásain az Egész bomlik meg, amint a földi az égihez viszonyul: a homogén ménes egyensúlya kibillen, amint vágyakozásával az elérhetetlen égi ménessel kerül ellentétpárba. Van, hogy a ló kizárólag egy-egy princípiumhoz kapcsolódik, hasonul vele vagy felerősíti azt. Bajkó Attila Pegazusának antropomorf figurája, a tusrajz finom vonalai, Deák M. Ria Röptetők és Szelek szárnyán című pasztell, vegyes technikájú munkái és Palásti Erzsébet Szélvész című akrilja a levegőhöz, Deák Barna Lángoló párosa, a Vulkánosz lovai a tűzhöz, Csutak Levente Versenyben című akvarellje a vízhez kapcsolják a ló figuráját.

Forró Ágnes meseszerű színvilágban szintetizálja az elemeket pasztelljein, kiemelve a ló mindenütt jelenvalóságát, mintegy panteisztikus voltát. A ló végül napkoronát viselve lesz úrrá az elemek világán, felelvenítve mindent, amit a magyar kultúrából és mondavilágból a fehér lóról tudunk. Kristó Róbert is mítikus világba lendít szénrajzain, a fent és a lent pólusában Táplálékát kereső ló elemi világába kerülünk az alma és a vízben tükröződő égitest jelképein keresztül. Koszta Ervin Tüneménye is a szellemi, légi világba küld, Zavaczki Walter Levente Avatar című szobrán nemcsak felsejlik a ló, hanem az isteni testesül meg alakjában, a szellemi kap anyagi, fából vésett keretet. Vetró B. S. András Falabellák című digitális printje megmutatja a keretet, a paradigmát, majd kis méretű sorozatában a címszereplőapró termetű lovakról kapunk Hangulatjelentéseket. Erőss Sándor Éltető elemek, vegyes technikájú munkájában a ló maga a rendszeralkotó, az elemi csatornákon közvetítődik a létfontosságú anyag, Máthé Balázs munkáin a lóban testesül meg és válik láthatóvá az elemek esszenciája.

Végezetül visszatérünk a kiindulóponthoz, a Varázsfuvolában elhangzotthoz: a lovak és elemek összjátékában az örök emberi vágy, a teljesség, a végtelen felé sóvárgás is képpé lesz. Gonda Zoltán Útban a földre című olajfestménye, Nagy Lajos fotója és Csutak Levente tusrajza is az égi és földi közötti mozgást idézi, láttatja, eleveníti fel. Mert mi volna katartikusabb, mint fellebbenteni a fátylat az elgondolhatatlan végtelen felé?

Banner Zoltán 1998-ban így méltatta e rendkívüli képzőművészeti eseményt, melynek ma az eredményét látjuk: “… a tábor két nagyon fontos dologról szól, s mindkettő a művészet alapfeladataihoz tartozik. Az egyik a művészi forma, mely örökké változik, a másik pedig szól a lélek és képzelet üzenetváltásairól a végtelen felé, ami viszont örök.” A klasszikus formák mellett vannak itt megjelenítésmódjai a digitális korszaknak is, ám legyünk nyitottak, fejtsük meg, lássuk be, mind az örök végtelen felé mutatnak: tűzön, vízen, levegőn, földön át. Lóval, lovon, lóban...