Haller József

Orbis pictus

Ha a cím láttán Comenius, a XVII. századi nagy cseh pedagógus, író híres könyve, a látható, festett világot felmutató képes iskolai kiadvány jut azt olvasó eszébe, minden rendben, Haller József festő, grafikus 80. születésnapi kiállításának képeit szemlélve a marosvásárhelyi Bernády Ház galériáiban, e sorok szerzőjében is hamar felvillant az eltelt századok során több mint háromszáz kiadást megért, rendkívüli hatású album. Haller is a teljes világot átölelő művészi univerzumot igyekezett létrehozni immár hat évtizedes pályafutása folyamán. S ha „csak” 93 mű fért is a földszinti és az emeleti termekbe, az bőven elég arra, hogy meggyőzze a nézőt: a művészt mindaz alkotásra serkenti, ami emberi, múlt és jelen olyan magától értetődően kapcsolódik egybe míves képfelületein, hogy mindenki számára egyértelművé teszi, bármennyire törekednénk is „a teljesség felé” a magunk mitológiáját teremtve, az idő megállíthatatlan folyamában többnyire tehetetlenül vergődünk. De azért próbálkozunk, mégsem adjuk fel. Az alkotó semmiképp. Visszatekintő jubileumi tárlata is jól tükrözi: meg-megújulva, de hitvallásához, humanista alapállásához hűen, kitartóan végzi a dolgát. És az se meglepő, ha grafikái, festményei költő nevét, munkáját csendítik meg bennünk. Például a Weöres Sándorét. A magyar líra bravúros zsenijének is volt egy káprázatos Orbis pictus ciklusa. Annak száz négysorosa is átkarolta a világalkotó összességet. Akár tőle is kaphatott volna inspirációt a költészetre fogékony, líraiságra hajló, költői illusztrációkban is remeklő Haller. A bravúr különben az ő művészetének is egyik meghatározó sajátja.
„Míg végzettel bíró férfi-erő vagy:/ a teremtés sétáló palotád./ Míg verőfényt s vihart hordozva nő vagy:/ a mindenség hullámzó nászruhád.”- olvasható a Weöres-ciklus Dramatis personae versének zárósoraiban. Mintha a kiállítás tömör jellemzésére született volna a költemény. A teremtő vagy drámaian hanyatló férfierő, s még inkább a mindenséget képviselő női jelenlét ellenállhatatlanul vonz bűvkörébe a tárlat fekete-fehér vagy színesen változatos képi metaforáival. „Hajszálfinom tusvonalaival a maga témáit a papír elvont fehérségére, mindig csak a legszükségesebb elemekre, mintegy az ábrázolás szellemi vázára szorítkozva transzponálja – írta Haller grafikáiról Jánosházy György, - annak tudatában, hogy agrafika, lényege szerint, az elhagyás művészete, a be nem rajzolt, fehéren hagyott foltokkal többet, fontosabbat sejtethet a művész annál, amit az elhagyott részekkel mondhatna.” Ez is lenyűgöz a kiállításon. Nem kevésbé az expresszív pasztellek teljes felületet betöltő, harmonikus festőiségbe olvadó koloritja. Az utóbbiak a kétezres évektől uralják művészetét, érzékletesen tanúsítva, hogy az örök téma, a mediterrán mítoszok és mondák képzeletizgató világa, a biblia, az egyetemes kultúrkincs kimeríthetetlen ihletforrása, a régmúlt és a bőrünkön, idegeinkben közvetlenül érzékelhető, letapintható jelenvalóság a stiláris megújulást is biztosíthatja, amennyiben a művészben nem csitul az alkotó nyugtalanság, az újkeresés folyamatos vágya. Haller Józsefben ebből nincs hiány. Ezért is maradhat meg nyolcvanon túl is lelkileg fiatalnak.

N.M.K.  


Fotók: Bálint Zsigmond