Fény és derű

Fekete Zsolt képei nem szorulnak bemutatásra. Nem igénylik a szavak erejét. Évtizedek óta jelen van Marosvásárhely, Erdély képzőművészeti életében. Képei eljutottak a határon túli országokba és azok kiállítótermeibe, megbecsülést hozva alkotójuknak.
Az unitárius egyház tanácstermében látható 22 alkotás – legyenek azok olajfestmények, akvarellek vagy lavirozott tusrajzok – csak egy kis színfoltja annak a nagy mennyiségű képanyagnak, mely szétszóródva, a nagyvilágban hirdeti a festő Fekete Zsolt üzenetét.
A több éves, évtizedes barátság, baráti vonzalom, a képei iránti őszinte szeretet késztet a mostani megszólalásra. Nincs szándékomban az itt látható kiállított képek bemutatása, sem szakmai kiértékelése.
Ez alkalommal csak egyetlen kérdést szeretnék feltenni, amely vonatkozik úgy általában minden munkájára, és azt pár gondolattal körüljárni. Így hangzana: Mitől és miért világosak, derűsek Fekete Zsolt képei?
A kérdés roppant egyszerűnek tűnik, és mondhatnám, naivan hat. Viszont a megválaszolása kevésbé egyszerű. Sokkal igényesebb megközelítést kíván.
Vissza kell menni a gyökerekig.
Fekete Zsolt életét is a világháború utáni galád, élet-értékpusztító kommunista rendszer árnyékolta be. Családjával együtt – úgy a saját, mint a felesége vonalán – bőven részesült a vörös vonallal kontúrozott: sötét évek elnyomásában. Részletesen nem szeretnék erre kitérni. Csak egy konkrét esetet említenék: református lelkész édesapjának hat és fél éves bebörtönzése. Tovább sorolhatnám a háttérbeszorításokkal, a mellékvágányra tereléssel, az érvényesülés útjának elvágásával, lezárásával stb. stb. Ezek mind olyan tényezők voltak életében, amelyek csak bánatot, sebeket, fájdalmakat okozhattak.
És a drámaian sötét, megterhelt körülmények ellenére mégis megszülettek az optimistán világos tónusú képei. Világosság és optimizmus jellemzi a festő palettáját.
Ellentmondásosság? Talán. De nem merem gyorsan levonni a következtetéseket.
Szubjektivitásom éppen ebben látja Fekete Zsolt képességét és tehetségét. Vagyis, hogy sikerült színeiben, tónusaiban világosnak maradnia.
Vagy talán félelemről lenne szó? Fél felmutatni a lelkén ejtett lidérces sebeket, kimondani a fájdalmakat?
Nem hinném. Máshol kellene keresni. Az isteni gondviselésre gondolok, amiben hisz a művész. Vallásos ember. Ezt a nevelést kapta már a szülői háznál.
És még valami: tudja, hogy a fájdalmat nem lehet enyhíteni a sebek állandó feltárásával, a sebekre gyógyír kell. Tudatosan, ösztönösen ezt teszi. Gyógyítani akar képeivel. Sikeresen.
Örömet, napfényt, világosságot akar eljuttatni a sokat szenvedett emberekhez.
Transzcendentális gondolatokkal, érzésekkel teremt kapcsolatot föld és ég, test és lélek között.
Az emberi dolgok tiszta csengésében hangszereli a szépet.
Megszállottként száguld az örök titok felé: a fény után.
Képeivel hirdeti a hit melletti kemény kiállást, sárba taposott jelképeink magasba emelését.
Állítják, hogy Fekete Zsolt tájképfestő. Én ezeket nem tekintem tájképeknek. Egyszerűen csak képeknek. Igaz viszont, hogy vásznain megjelennek a fák, emberek, hegyek, mezők, felhők, házak, templomok, várak, kastélyok, népművészeti motívumok csokorba kötve, de nem a leíró jelleggel, ürügyként használja ezeket a motívumokat, csak mankóul szolgálnak mondandójának, érzéseinek kifejezéséhez.
Ezek a képek nem spekulatívak, mindenik szívből és színekből felépített költészet. Tisztaságot árasztó alkotások.
Lélekvirágok.
Vászonra festett szárnyaló gondolatok.
Csúcsokat mérő álmok.
Vadonban bujkáló szépségek.
A káprázatos Maros-, Nyárád-, Küküllő völgy szerelmese és elkötelezett művésze reménnyel tekint a robbanó tájba, s a látvány tűzében megremeg a keze.
Csendre int.
Csendben, tisztelettel áll meg a természet mindig megbocsájtó küszöbén és fehérre álmodja a napbarnított földet.
Nem tud hazudni. Már otthonról feltöltődött a nyárádmenti táj hangulatával, meghitt embereivel, a természet szeretetével.
Azt festi csak, amit érez, szárnycsattogtatás nélkül.
A tények épülnek be képeibe. Tört színei a mérhetetlen idő szimfóniája.
Néha az az érzésem, képeit nézve, hogy elszakad a földtől és lebeg a pusztuló rend halmazán.
A lélek és a forma összecsengésével űzi el a stresszeket, a pánikus helyzeteket.
A megpróbáltatások, a szertelenségek, az elrejtett dolgok, hamis eszmék labirintusában az emberi értékek helyét keresi.
Munkáin nem találom a rettenetet, a kavargó sötéteket, csak fényt, tisztaságot, benső melegséget.
A kék égen úszó fehér felhőit, levegős tájait befedi valami áttetsző fátyol, és sejtelmesen tárulnak elénk a természet csodás árnyalatai.
Színei visszafogottak s mégis ragyogó akkordokban csendülnek fel a néző előtt.
Önvallomással szeretném befejezni botladozásaimat.
Szándékosan kerültem Fekete Zsolt itt látható munkáit behelyezni valamilyen irányzatba, stílusba. Kihagytam az úgynevezett szakmai buktatókat, ahol megmérettetik a művész, pozitív vagy negatív oldalairól. Konkrétan azt, hogy milyen a rajz, a kompozíció, ecsetkezelés stb.
A lényeg a fontos: mit sugallnak a képek. Jogosan elmondhatom: fényt és derűt.
Örvendjünk neki.
Kedei Zoltán