Bordi András eseményei

                                        BORDI ANDRÁS    1905 - 2005

         A huszadik század egyik legeredetibb, legmodernebb vízfestő művészére és egyik legeredményesebb, legkiválóbb művésznevelőjére emlékezünk születésének 100-ik évfordulóján.

        Nem azoknak szánjuk e sorokat, akik személyesen ismerték emberi és alkotói egyéniségét, esetleg otthonukban Bordi-kép függ a falon, s nem is tanítványainak, akik közül még sokan élnek, dolgoznak, s ma is tenyerükben érzik az Ő kézmozdulatát, melegségét és határozottságát, amellyel felvillantott egy formát vagy rendet teremtett egy széteső kompozíció elemei között. Számukra ez a száz év, amelyet a címbeli évszámokkal jeleztünk, nem a távolodás, hanem a felismerés ideje és alkalma: mit is jelentett Marosvásárhelynek az Ő hűsége?

         Akiknek viszont Bordi András már csak legenda, művészettörténeti címszó, esetleg képtári meglepetés – azok számára szeretnénk ezzel a jubileumi kiadvánnyal (elsősorban persze a reprodukciók által, hiszen szavakkal amúgyis lehetetlen) tapintható (látható) közelségbe (vissza)hozni azt a szellemi örökséget, amelyet reánk hagyott, s amelyhez éppen a Város kínálkozik a leghívebb keretnek. Azaz Marosvásárhely, amelyet gyermek- és ifjúkora idején ékesítenek fel, ékesíti fel Bernády György, Közép-Európa egyik legműveltebb, legtudatosabb városfejlesztő polgármestere a szecessziós építészet ékköveivel, s noha abból az álomból, hogy a Székelyföld fővárosaként töltse be társadalom- és kultúraszervező szerepét a történelem idejekorán felébreszti (1920, Trianon), az urbanizáció felgyorsult folyamata, az Ébredés mindenképpen a Bolyaiak élet- és munkaelvét valló, a semmiből új világot teremteni képes és szándékozó alkotóembereket igényelt és vonzott a Városba.

         Nagybetűvel írom, hiszen a környező tájegység falvaiból, kisvárosaiból kiemelkedő szellemi emberek, értelmiségek számára, akik aztán letelepedvén valóban együtt nőttek Marosvásárhellyel, mindenképpen a legközelebbi, némiképpen az egyetlen város, központ, fórum, lehetőség, reménység, és megvalósulás színtereit , zálogát, biztosítékát jelentette.

          Ezt jelentette Bordi András számára is, aki, bár elszegődhetett volna akár londoni királyi arcképfestőnek, de legalábbis a budapesti Képzőművészeti Főiskola tanárának – még ide, Marosvásárhelyre is csupán Bernády és megrendelői, a városi polgárság hosszas unszolására költözött fel Héderfájáról, a szülőföld nagy szabadtéri műterméből, amely az Ő számára több művészi izgalmat kínált, mint másoknak Párizs tüze és sziporkája.

           Honnan származott ez az optikai „elferdülés”, amely tulajdonképpen egy romlatlan lelki-tudati egészség megnyilvánulása volt?

          Onnan, ahonnan Gyárfás Jenő, Nagy István, Márton Ferenc, Karácsony János és Zsögödi Nagy Imre, tehát a 19-20. század fordulóján, de főleg első évtizedeiben felvirágzó székely festőiskola első, alapító nemzedékének az ars politikája, meggyőződése fakadt: hogy tudniillik az eddig felfedezetlen, pedig svájci látványosságú, de annál áthumanizáltabb, színesebb, fényekben gazdagabb székely hegyvidéki táj s e táj népének ősi etikai-etnikai, jellembéli szépségét az európai művészettörténet számára megörökíteni legalább olyan horderejű kötelesség, mint a szerencsésebb helyzetű nagy nyugati országok művészei számára a képzőművészeti kifejezés eszközeinek az állandó megújítása.

          Ennek az íratlan programnak a megvalósításába kapcsolódnak be aztán a húszas-harmincas években a második nemzedék tagjai, Bordi András és a mostanság ugyancsak századik születésnapjukat töltő Incze István, Bene József, a valamivel fiatalabb Barabás István, majd az egyre modernebb, avantgárd-közelibb tanítványok, a székely festőiskola harmadik nemzedéke.

          Én mindennek jöttem mondhatta volna Adyval, hiszen 1940-ben egyszerre nevezik ki a Kultúrpalota gondnokává, a Képtár őrévé és a Városi Festőiskola vezetőjévé. Emellett derekasan kivette a részét a Barabás Miklós Céh utolsó éveinek szervezeti feladataiból (1941-től a Céh alelnöke), megszervezi és vezeti a képzőművészek szakszervezetét (1948-ig), majd a Romániai Képzőművészek Szövetsége helyi és országos vezetőtanácsának tagja évekig, számos időszakos választmány és bizottság tagja, elnöke, s noha újra felkínálkozik a húsz évvel azelőtti kiút, lehetőség és elégtétel- ezúttal 1950-ben a frissiben megalakult kolozsvári Művészeti Főiskolára hívják meg tanárnak- immár Bernády sugallata nélkül is tudja, hogy itt nagyobb szükség van rá, és marad.

           A művészet és művelődés háza – az Ő vára, amelyet pótfalak beállításával, a világítás korszerűsítésével, a műtárgy-állomány gondos kiegészítésével előbb a vizuális kultúra minél szélesebb körű bevételére tesz alkalmassá a közönség számára,  majd életét kockáztató elszántsággal véd meg a háborús pusztítástól. Munkácsy Mihály, Paál László, Wagner Sándor, Rudnay Gyula, Fényes Adolf, Mednyánszki László, Kernstok Károly, Lotz károly, Vaszary János, Medgyessy Ferenc, a nagybányaiak: Réti István, Iványi Grünwald Béla, Ferenczy Károly, aztán Nagy István, a klasszikus román festészet és a marosvásárhelyiek: Dózsa Géza és Vida Árpád művei révén az akkori erdélyi művelődés legértékesebb művészeti gyűjteményének a sorsa forgott kockán, amikor 1943-tól kezdődően egyik parancs a másik után érkezett a képtár leszerelésére és elszállítására. Az utolsó éjszakán, amikor már Balavásáron dörögtek az ágyúk, katonai teherautó állt meg a Kultúrpalota előtt. A képtár ládáiért jöttek. Bordi arra hivatkozott, hogy bombabiztos pincében befalazva várják a háború végét. A különítményt vezető Vida tábornok végül is Bordira hárítva minden felelősséget, csak öccse, Vida Árpád családi tulajdonban lévő életműrészét vitte magával, az erdélyi művészet pótolhatatlan veszteségére, mert a vonatot, amely a mintegy másfélszáz Vida képet vitte, bombatámadás érte s minden a lángok martalékává lett. Ez a sors várt volna a képtár teljes anyagára.

           Néhány nap múlva lövedék robbant a Palota mellett, a Városháza tornya tövében. Az összes ablak betört. Csak a Tükörterem (Nagy Sándor és Thoroczkay-Wigand Ede alkotása) színes műkincs ablakai maradtak épen, amelyeket Bordi szintén ládákba csomagolva a Palota pincéjében helyezett el.

           Hosszú ideig a Palotában működött az 1949-ben Zenei és Képzőművészeti Középiskolává fejlesztett Városi Főiskola is, s az átalakításig Bordi egyedül (és anyagi javadalmazás nélkül) végezte mind az oktatói, mind a személyzeti teendőket. De nyugdíjba vonulásáig (1971) a művészeti oktatás egyetlen változata sem volt elképzelhető az Ő tanári tekintélye nélkül. Ami az Ő számára kötelező volt mesterénél, Gulyás Károlynál, azt követelte még magasabb szinten saját növendékeitől is: a mindenfajta művész pálya és feladat nélkülözhetetlen alapjául szolgáló rajzolni tudást. Ma már a középnemzedékhez tartozó sőt, idősebb kiváló művészek is hálásan emlékeznek erre a kíméletlen rajziskolára; s hogy az ország hasonló profilú középiskolái közül a marosvásárhelyi líceum végzettjei jutottak be évtizedeken át a legnagyobb arányban főiskolákba, abban hajdani tanítványai, a későbbi tanárok tevékenységén át kétségtelenül az Ő vetése érett be terméssé.

 Alkotótevékenysége az európai művészettörténet legmozgalmasabb időszakára esik, amikor évtizedek alatt több száz-, sőt több ezer éves tabuk, falak, kánonok, piedesztálok, dőltek halomra, s az emberi életformában bekövetkezett változások a permanens forradalom állapotában tartottál/tartják a művészeteket. Vannak és voltak tisztító és vannak/voltak romboló forradalmak és mindkettő hullámgyűrűi előbb utóbb bennünket is elértek. Bordi Andrást nem e forradalmak iránti értetlensége, nem a konzervatív elutasítás vagy az önbizalom hiánya tartotta távol az irányzatok és divatok küzdőterétől, hanem az őrzők bátorsága. Mekkora természetességgel és milyen óvó szeretettel mutatott körbe az Ő szellemi birtokán arról az erkölcsi magaslatról, ahonnan már semmi sem látszik! És milyen fájdalmas, hogy egy eltűnő, ma már szinte teljesen elsüllyedt pompát, szertartást celebrált, hiszen életművének legmélyebb rétege ma már kétszeresen muzeális érték: nem csak festészete, hanem az a paraszti, népi életforma és kultúra, tehát a forrás is, amelyből el a festészet az ízeit, energiáját, értelmét merítette!

  Bordi életművéről, jelentőségéről szólva, írva, örökké akvarellisztikáját járjuk körbe, emeljük az érdeklődés homlokterébe, persze joggal, hiszen, mint jeleztük, a huszadik századot tekintve pártatlan félreértékelését élt át keze alatt ez az ősi műfaj. De igaztalanok lennénk, ha nem emlékeznénk arra, hogy azokban az években, amikor olajtechnikában és nagyobb méretű alkotásaiban is magasra állította a mércét önmaga számára. Tartalmi elemeik, tematikájuk és előadásmódjuk bizonysága szerint ezeket a képeket is „falutársai” és vásárhelyi „polgártársai” okulására s az elhalványuló közösségi ünnepek felidézésére szánta. Olajképeinek rangjára mi sem jellemzőbb, mint a két Bolyai örök vitájáról alkotott kompozíciója. A kopottas, polgári-patriarchális, biedermeier környezet kissé fülledt légköre élesen kiemeli a két megszállott tudós, apa és fia heves kézmozdulatokkal kísért, romantikus hevületű szembenállását. A jelenetre talán éppen Bolyai Farkasnak egyik Gausshoz írott levele ihlette, amelyben így jellemzi János zsenijét: „ mint az ördög ugrik elémbe magyarázatom közben.” E tájak, a Maros-Küküllő- és Nyárádmente festői mondanivalójának első felismerője számára nyilván nem lehetett közömbös „ a semmiből új világot teremtettem” igéje, az a hagyomány, amely azóta is Marosvásárhely minden alkotó szellemét ugyanarra kötelezi, még ha nem is tud mindenki számot adni az örökség gyarapításáról.

  A művészettörténeti értékelésnél pontosabban, hitelesebben, érvényesebben mér el az idő.

 Bordi András utolsó ecsetvonásán, az Idő műtermében, az örökkévalóság időszámítása szerint még meg sem száradt a festék a halála óta eltelt másfél évtizedben.

 De az máris bizonyos, hogy ha egyszer művelődéstörténészek, társadalomtudósok, látleletszakértők megkísérik rekonstruálni a Város, a marosvásárhelyi művészeti központ születését és virágkorát, Ő lesz a koronatanú.

  És az is biztos, hogy csak kevesek számára adatik meg még életükben az a boldogító rekompenzáció, hogy megművelt, fogékonnyá tett, meghódított egy művészettől addig érintetlen tájegységet: a Maros-mentét, s cserébe egy kis világegyetemet kapott (lásd utolsó évtizedek csodálatos tájkép sorozatát), amelyben szabadon gazdálkodhatott az emlékezet és a képzelet színeivel.

 S milyen jó nekünk Bordi András vendégének lenni benne, hiszen ezen a Végtelenné tágított szülőföldön ismeretlen az árnyék.

Banner Zoltán

      Bordi András centenáriumi kiállításának katalógusába írt előszó