BMC Maros

Remekelt a BMC Maros megyei csoportja

Bővül az értékek skálája

Kerek évfordulók láncolatára is felfűzhetnők a Barabás Miklós Céh idei rendezvényeit, ünnepinek is tekinthetnők az égisze alatt zajló 2019-es eseményeket, hiszen 90 esztendeje alakult meg az erdélyi magyar képzőművészek érdekvédelmi szervezete, majd 1944-es kényszerű megszűnte után, negyedszázada történt meg az újraalakulása. Ha a BMC Maros megyei csoportjára szűkítjük a kört, akkor is jogos lehet a jubileumi jelző, ez az alakulat ugyanis öt éve, 2014-ben állított ki először a marosvásárhelyi Bernády Házban. Hagyományteremtő szándékkal természetesen, és úgy tűnik, gyökeret is eresztett a hagyomány, hatodszor mutatkoznak be az itteni céhtagok, rangos, színvonalas kiállítást kínálva a közönségnek, amely immár tudja: ha május, akkor összetartó, lelkes közösségként megmérettetésre jelentkezik a nagy magyar festőről elnevezett jeles társaság. Az persze nem magától adódó valami, hogy évről évre újabb tárlattal rukkolnak elő a Maros megyei béemcések. Jelentős mértékben köszönhető a tömörülés vezetését s a szervezési munkát felvállaló Kákonyi Csillának és férjének, Bálint Zsigmond fotóművésznek, illetőleg a kiállítást készséggel fogadó Dr. Bernády György Közművelődési Alapítványnak, meg mindazoknak a művészeknek, akik nem csak munkáikkal, de tevőlegesen is hozzájárulnak a rendezéshez. Az idén ebben Nagy Dalma illetve a fiatalabb segítői, Veres Gábor Hunor, Makkai István, Kolumbán Árpád jártak az élen. A siker, a nívós, látványos, elegáns tárlat öröme pedig mindenkié, résztvevőké, nézőké egyaránt.

Ünnepi alkalomhoz méltó, de nem ünnepélyeskedő rendezvény született, ezt mindenki tapasztalhatta, aki ott volt a május 16-i baráti, családi, közvetlen hangulatú megnyitón, amelynek alaphangulatát már kezdetben megadta a legifjabbak, a Művészeti Líceum végzős diáklányai – Pethő Rebeka, Bíró Zsuzsanna, Molnár Johanna – alkotta trió muzsikája. Az a harmónia, amit ők zenéjükkel, játékukkal teremtettek meg, a vizuális művészek válogatott anyagát is jól érzékelhetőn jellemzi, áthatja. Pedig erős, markáns egyéniségek, különböző műfajokat, irányzatokat, törekvéseket, nemzedékeket képviselő alkotók művei kerültek egyazon térbe, de a hozzáértő, jól átgondolt rendezés lehetővé tette, hogy minden mű érvényre juttassa a maga kisugárzását, sőt a három terem fel is erősített bizonyos tematikai, hangulati, értelmezési hangsúlyokat, ami szintén az összbenyomás előnyére vált. Generációkat említettünk, talán még egyszer sem volt ennyire tág ilyen szempontból a paletta. Jelen volt a megnyitón az a kiváló szobrászunk, aki egy évvel korábban született, mint maga a Barabás Miklós Céh, az 1928-as születésű Kolozsvári Puskás Sándor. Nem hiányzott az idén 90. esztendejét ünneplő Kedei Zoltán. Velük örültek az eseménynek a fiatalos lendülettel alkotó nyolcvanasok, Hunyadi László, Bálint Károly, Szotyori Anna, Sz. Kovács Géza, Bálint Zsigmond, a hetvenesek, Kákonyi Csilla, Major Gizella, Barabás Éva, Kiss Levente, Baróthi Ádám, Nagy Dalma, Hunyadi Mária, a még fiatalabbak, Bocskay Vince, Csíky Szabó Ágnes, Miholcsa József, Sajgó Ilona, Bandi Kati, Gyarmathy János, Gergely Erika, Puskai Sarolta, Nagy Attila, Sánta Csaba. És folytatható a sor a pályájuk első felét taposókkal, Kolumbán Árpáddal, Kolumbán Kántor Zitával, Molnár Krisztinával, Kuti Botonddal, Makkai Istvánnal, Veres Gábor Hunorral, Csóka Szilárd Zsolttal, akik életkorban nagyjából azzal a nemzedékkel azonosíthatók, amely annak idején az Erdélyi Helikon írói csoportosulás biztatására, Kós Károly és Szolnay Sándor irányításával létrehozta a napjainkban mind nagyobb megbecsülésnek örvendő Céhet. Nem ideológiák, nem rokon stílusok és áramlatok, nem egyazon elképzelések biztosítják a BMC egységét, hanem az a szándék, ami elejétől kezdve jellemezte ezt az alakulatot: értéket, minőséget teremteni, alkotásaikkal a humánum legbecsesebb céljait szolgálni. Ehhez, amint a mostani kiállítás is tanúsítja, a művészet legsajátosabb, legváltozatosabb útjain lehet eljutni. Van, aki inkább a szellemet, a fantáziát, más a lelki szenzorokat, az érzelmeket próbálja megcélozni. Egyeseket a dráma készteti alkotómunkára, mások a líra húrjait pengetnék. Ihlető lehet az, ami fennkölt, magasztos, de az is, ami igazán köznapi. És ugyanúgy képes hatni a nézőkre a népművészeti forrás, mint valamely mába ágyazódó ősi mítosz, esetleg egy jelenkori abszurditás.

A több mint félszáz kiállított mű között minden néző más-más kincsre bukkanhat, akkor is, ha elsősorban a már jól ismert és nagyra tartott festőink mesterjegyeit, vagy kitűnő szobrászaink plasztikai bravúrjait, netán az ötletekben kifogyhatatlan textilművésznők színpompás világát keresi, de akkor is, ha az érdekli, merre nyitnak, mire kíváncsiak, mit akarnak üzenni a mai fiatalok. Csupán a címekből is képzeletdús, csodálatos történetek kerekedhetnének ki. Például így: „Miután fölszáll a köd (Barabás Éva), felsejlik egy Földrész a végtelenben (Kákonyi Csilla) és akár A megvilágosodás allegóriája (Csíky Szabó Ágnes), Égi jel (Barabás Éva) világítja meg A hagyomány tekervényes ösvényeit (Bandi Kati). Sejtelmeket (Nagy Dalma) sugall a Rejtőző (Kuti Botond), szakadozik Az emlékezés pókhálója (Kedei Zoltán), Boszorkánytáncot (Kákonyi Csilla) járunk, mint a Négy évszak (Baróthi Ádám) Az idő fogságában (Gyarmathy János). Aztán halkan, akárha belülről, megszólal a Lélekharang (Kolumbán Kántor Zita), és érezzük, hogy elárasztanak a Reflexiók (Major Gizella).” Persze kikerekedhetnek másfajta sztorik is. És előfordulhat, hogy a közönség egy része a líránál fogékonyabb a földibb, konkrétabb dolgokra. Sokan időznek el a tárlaton például Kiss Levente kinetikus munkájánál, elámulva a villanyáram táplálta Lopakodó „örökmozgó”, csúszó, forgó, kerekes-karikás szerkezetén. Vagy nem tudnak ellenállni a csábításnak, és titokban végigsimítják Bocskay Vince hasonfekvő hölgyének kihívóan felmagasló hátsó idomait. Vagy kipróbálják, mivel képes meglepni Makkai István féminstallációja, a Hódolat René Magritte-nak. Ha az ember megemeli az asztalkán elhelyezett cigarettás dobozkát, azonnal riasztócsengő hangja hozza rá a frászt. Akkor már békésebb, ha Veres Gábor Hunor Parkőr botjához fordul, és azzal próbálkozik. Annak idején, amikor még fontos volt a parkok, terek tisztasága, voltak olyan alkalmazottak és önkéntesek, akik hegyes végű pálcával szurkálták fel, és gyűjtötték össze a lapikat, papírfecniket. A szobrász ezt emelte most mívesen megmunkált fém botjával, hulladékaival művészi rangra.

Mindezeken túl is van még bőven felfedezni való a vásárhelyi, szovátai, segesvári, szászrégeni, sárpataki képzőművészek tárlatán. Élménygazdagító látogatást ígér.

Nagy Miklós Kund   


Fotó: Bálint Zsigmond