Muhy Sándor - Az élet szép

Pillekönnyedségű pillepalackúton Csodaországba

Muhi Sándor kiállítása a Barabás Miklós Galériában

 

NÉMETH JÚLIA

Picasso azt állította magáról, hogy 19 évesen már úgy rajzolt, mint Raffaello, de egy élet sem volt elég ahhoz, hogy megtanuljon úgy rajzolni, mint egy gyerek. Ez persze Muhi Sándornak sem sikerült, végtére is Picassón túltenni nem éppen egyszerű dolog. Gyakorló nagyapaként viszont rengeteg ötlettel gazdagodott és azzal a szellemiséggel, azzal a sajátos gyermeki szemléletmóddal, ami valamikor mindannyiunk sajátja volt, de a gyermekkorral együtt többé-kevésbé elszállt.

Amikor először szembesültem legújabb munkáival úgy tűnt, mintha számára az élet egy nagy játszótér lenne, mintha annak minden szegletét igyekezne belakni, s az időnek minden percét kihasználni és élvezni. Mert az idő születésünk óta fogy, az évtizedek szaporodásával pedig egyre inkább. De persze meg is lehet állítani. Optimizmussal, bizakodással, unokáktól ellesett és átvállalt korlátlan képzelőerővel, visszaálmodott csodavilággal.  Erre tesz most kísérletet Muhi Sándor.

Hogy 19 évesen hogyan rajzolt és milyennek találta az életet, nem tudom, akkor ugyanis még nem ismertük egymást. Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy most, 70 évesen, nem csekély hetvenkedéssel kiáltja a világba szóban és képben, hogy Az élet szép! S itt kiállított munkái láttán igazat is kell adnunk neki. Hiszen teli de s teli van felfedezni valóval. Még meg nem tapasztalt, vagy már rég elfeledett örömforrásokkal.  Eddig meg nem élt, ki nem használt helyzetekkel, lehetőségekkel, a mindennapok ünnepnappá lényegítésével. S tele van csodalényekkel, virágfüzéres tündér röptű leánykákkal, királyi fenséggé előléptetett nagytatával és egyéb koronás főkkel, elefántokkal, mosolygó cicákkal, virágokkal, pillangókkal, toronyházzal és tornyosuló antennákkal, szemüvegén keresztül gondterhelten fürkésző, vagy önfeledten kacagó Nappal, a királylánnyá válás gyönyörével, meseasztallal, meseszékkel, mesebiciklivel, mesekocsival, mesés tésztát gyúró anyukával, Mikulással, születéssel, házassággal és elmúlással, s persze az elmaradhatatlan pillepalackkal. Ami Muhi Sándor három évvel ezelőtt elkezdődött, legújabb alkotói periódusának akár emblémájául is szolgálhatna.

A közönséget jócskán felrázó és meg is osztó Kortárs Közhelyekkel indult ez a mondhatni deheroizáló, olykor fájdalmasan lényegre tapintó, máskor enyhén karikírozó, vagy éppenséggel szatirikus sorozat, amelyet aztán a pillepalack józsefattilás kalandja követett, hogy mára végképp letisztuljon, és Csodaországba röpítse a korhatár nélküli nézőt. Persze pillekönnyedségű pillepalackúton.

Hiszen a művésznél éppen mindennapjaink eme elmaradhatatlan kísérője, a hasznos küldetése befejeztével kellemetlenül haszontalanná váló pillepalack teremti meg a kapcsolatot való és virtuális világ között. Vezet el Csodaországba.

Muhi Sándor úgy rajzol, és úgy illeszti egymáshoz sajátos kompozíciója alkotóelemeit, hogy azokat a hatévestől a nyolcvanhat évesig mindenki örömmel vételezheti. Kedvesen megkapó, egyszerű, nyíltan célratörő munkái különleges ráérzésről, a gyermeki lélek alapos ismeretéről és nem mindennapi rajzkészségről árulkodnak. Bevallása szerint a mának alkot, a pillanatnak, amit maximálisan igyekszik kihasználni. Mert megváltozott körülöttünk a világ és ez életkortól függetlenül mindenkit érint. Nem dughatjuk fejünket a homokba, nem tehetjük meg nem történtté a változásokat, legyenek azok pozitív vagy éppenséggel negatív előjelűek. Élnünk kell a technika kínálta előnyökkel, az új életformát és életritmust követelő lehetőségekkel.

A számítógép minden érdemével, de olykor uniformizáló negatívumaival is bevonult az életünkbe. Olyannyira, hogy már élni sem tudunk nélküle. S ez alól a képzőművészet sem kivétel. Hiszen nem csupán új utakat nyitott meg, hanem új műfaj születéséhez is vezetett. S a kortárs képzőművészet egésze manapság már szinte elképzelhetetlen nélküle.

A hagyományos műfajokat illetően azonban vitatkoznék Muhi Sándorral, aki katalógusa bevezetőjében úgy véli: a kompozíciók, arcképek, csendéletek, tájképek kora rég lejárt. De gondolom ezt csak saját magára, pillanatnyi alkotói habitusára vonatkoztatja. Mert való igaz: alaposan megváltozott körülöttünk a világ. Ugyanakkor viszont az is igaz: egyértelműen hozzáállás, művészi beállítottság kérdése, hogy akár egy tájból  ihletődött alkotás is megkaphassa a kortársi minősítést. Aminek persze semmi köze sincs ahhoz, hogy napjainkban készült, attól ugyanis még nem válna a szó valódi értelmében vett kortárs munkává. Az időtálló tanácsok kora lehet, hogy lejárt, az időtálló munkáké azonban nem. Mellettük persze korlátlan mennyiségben virulhatnak és virulniuk is kell  a mának, a pillanatnak, a tartalmas pillanatnak szóló, látványosan figyelemfelkeltő, az érzéki és értelmi szférát is aktivizáló kortárs munkáknak. Hiszen mi mást, ha nem ezt a kategóriát célozta meg a korral haladni képes Muhi Sándor is, aki minden évben újabb és újabb meglepetéssel szolgál.

Elhangzott 2015. szeptember 4-én, a Barabás Miklós Galériában, a kiállítás megnyitóján.