Az idő körei

Időképek síkban és térben


Művészpedagógusok kiállítása az Apáczai Galériában

Botr Lszl Memento Botár László: Memento
Az idő időtlen. Legalábbis a költő s a művész számára.


Aki a mában alkot, de mire leteszi a ceruzát vagy az ecsetet, az alkotás viszonylatában az már a múlt, holott ő maga művét nem csupán a jelennek, hanem a jövőnek is szánja. Azazhogy az időtlenségnek. Mert műveivel kapcsolatban minden vérbeli alkotóban ott munkál az öröklét gondolata. „Amit elképzel az ember,/ élt már, vagy élni fog/valahol a világon” – véli Hervay Gizella, hiszen „az időtlen képzelet/ éppúgy épít múltat, mint jövőt,/ mintha a végtelen teremtés/ arcát rajzolná szakadatlan...” Ennek a végtelen teremtésnek a 43 arcával, 43 művésztanárnak a jövőt megcélzó költői múltból ihletődött, érzelemdús képi vallomásával szembesülünk itt, ezen a Reményik Sándor, Hervay Gizella és Sziveri Sándor emlékének szentelt legújabb, Székely Géza rendezte, Az idő körei című EMME-kiállításon.

S hogy mennyire nagy úr az idő, amit a művész időtleníteni szeretne, legalábbis alkotásaival kapcsolatban, arra a legjobb példát talán a Reményik-életmű szolgáltatja,  amely jó félévszázados elhallgattatás után támadt föl, és a hatás ellenhatás törvényének megfelelõen, mintha sokszorosan be akarná pótolni az egykori mellőzöttséget, betiltást.  S ebben Reményik Sándor verseinek gondolatisága, a költõnek a magyarság sorsával kapcsolatos meglátásai és annak lírai visszhangja játsza a fõszerepet. S persze a nagyjából ma is hasonló nemzetiségpolitika, ami a tematikát oly időszerűvé avatja. A költő verseinek közérthetősége pedig csak növeli azok népszerűségét, némely gyakran idézett verssora már szinte szállóigévé vált. 

Az 1982-ben, 48 éves korában elhunyt, tragikus sorsú Hervay Gizellával kapcsolatban talán inkább a kollektív emlékezet számlájára róható fel a tény, hogy nagyságához, markáns költői egyéniségéhez képest viszonylag keveset emlegetjük. Bár összegyűjtött verseinek kötete Balázs Imre József gondozásában 1998-ban 523 oldalas vaskos könyv formájában látott napvilágot a Kriterionnál. Születésének tavalyi, kerek évfordulója alkalmat nyújtott ugyan az emlékezésre, Hervay költészete azonban annyira mai, annyira korszerű és annyira a mienk, hogy mindennapi kenyérként kellene fogyasztanunk. De talán ennek is eljön az ideje. Mert érdekes módon az a bizonyos sokat szidott modern technika, az internet nem hogy gátolná, hanem éppenséggel felvirágoztatja a költészetet. Most egyébként is éppen egyfajta versdömping időszakát éljük.

Jómagam is így ismerkedtem meg behatóbban az 1990-ben, mindössze 36 éves korában elhunyt Sziveri János költészetével. Mert előszeretettel élünk ugyan az összmagyar irodalom fogalmával és hangsúlyozzuk létének szükségszerûségét, aminthogy hangsúlyoznunk is kell, de az elcsatolt részek irodalma még mindig nem zárkózott fel kellõképpen. A Vajdaság pedig, ahol Sziveri János született, a hatvanas évektõl kezdõdõen az önállóság igényével fellépõ, különálló szigetnek, az avantgárd forrásvidékének számított. Annak idején, a mi teljes elzártságunk, kirekesztettségünk korában, úgy tekintettünk, az egykori Jugoszláviára, mint a szellemi szabadság, az ígéret földjére.

 Az Új Sympozion folyóirat pedig nyitottságával, korszerűségével, avantgárd szellemiségével különleges csemegének számított.

Ennek a lapnak volt évekig a főszerkesztője Sziveri Sándor és ennek a lapnak a szellemiségében  születtek meg merőben újszerű, mindennemű kertelés és cifrázás nélküli, lényegre törő, frappánsan eredeti, kíméletlenül szókimondó, szarkazmustól sem mentes versei. Egészen fiatalon valósággal berobbant a vajdasági magyar irodalomba,  elismerésekből és rágalmakból, félreállításokból egyaránt részesült, hogy aztán immár az összmagyar költészet amolyan fenegyerekeként és kiválóságaként végezzen vele időnap előtt a halálos kór.

Három költő, három merőben más költői univerzum, amit az időtlen idő terel egy fedél alá: az az öröklét, ami életművüknek immár megadatott.

S hogy mennyire hatott serkentőleg képzőművészeinkre ez a maga konkrétumában vagy akár érintőlegesen is kimeríthetetlen időutazás, s annak egzisztenciális vonatkozásai, arról árulkodik a művészi kifejezésformák rendkívül gazdag skáláját felvonultató, fölöttébb látványos kiállítás: a különböző műfajok, festészet, grafika, szobrászat, kerámia-, textil- és fotóművészet kavalkádjából kialakult stílusparádé. Hiszen ahogyan az ihletforrásul szolgáló három költő merőben más univerzumát fogja egybe az idő, azonképpen válnak az idő körei is a figuratívtól az absztraktig, s a klasszikustól a posztmodernig terjedő vizuális megjelenítés forrásaivá, kezdve a Gy. Szabó Béla készítette Reményik-portrétól, Kusztos Endre viharvert fáitól vagy éppenséggel Ábrahám Jakab Mondatöredékétől az Orbán István, Drozsnyik István, vagy Balló Andrea-féle elvont időérzetekig vagy éppenséggel Koncz-Münich András kerámiába fogalmazott  játékosan könnyed, s amellett mívesen ötletes Öt részes időfeldogozó készletéig valamint Koncz-Münich Judith mozgalmas, jövőt idéző Közlekedéséig.   

A jelenlegi kiállítás, szokásos változatossága mellett, egyben formabontó is. Már ami a rendezést illeti. Az ajtóval szembeni fő falat ugyanis négy nagyméretű, reprezentatív grafika uralja: Nagy Endre Reményik-verssel kiegészített, jól ismert, míves Korpusz-variációja, Székely Géza Sziveri János avantgárd szellemiségét, tragikus sorsát idéző, erőteljes, élesen kifejező vonalkonstrukciója valamint az EMME-tárlatokon először szereplő Damó István két, akár a kiállítás emblémájának is tekinthető, lehelet könnyed, a fájdalmat szinte érzékiségében visszaadó Hervay Gizella Búcsúlevél és Sziveri János Kiűzetés című verse ihlette pasztellje. S Székely Géza még két immár líraibb hangvételű, könnyedebb vonalvezetésű Hervay és Reményik ihlette monotípiával is jeleskedik.

A tárlat erősségét képezi a csíkszeredai gárda, Botár László, Vorzsák Gyula és Koszti István Miklós szintén újdonságnak számító jelenléte, alkotásaiknak – két olajkép és egy  grafika – , a kortárs képzőművészet szellemiségében fogant formai bravúrja.

Mintha a legismertebb s ilyenformán a legtöbb művészt megihlető költő Reményik Sándor lenne. Neki hódol egyedi vonalvezetésű karakteres tusrajzaival a néhány évvel ezelőtt elhunyt Szabó Vilmos illetve Miklós János, különösen hatásos, egyéni technikával megvalósított alkotásával Horváth Gyöngyvér, látványos, modern hangvételű olajképeivel M. Lovász Noémi, kifejező linóleummetszetével Nagy Tibor, Havasi feszület című színekben gazdag akvarelljével Essig Klára és erőteljes hatást kiváltó, a teret nem csupán méreteivel uraló, de formai megoldásában is figyelemre méltó, gondolatiságában sokat sejtető, Idősíkok a megmaradásban című olajképével Tompos Opra Ágota.

Bordy Margit az öröktől fogva létező, időtlen természet „(élet)rajzát” fogalmazza pasztellbe metafizikus kisugárzású, a realitást mintegy éteri fényben megjelenítő, mélységet, távolságot, közelséget tónusok által sejtetett, sajátosan kifejező térsíkjaival. S ugyancsak pasztellben értekezik az egymásba omló formák eredeti, mozgalmas, a színárnyalatok variációját kiaknázó, sejtelmesen érzékletes Áradatával Gally A. Katalin is.

Forró Ágnes a gyermeki érzelem- és gondolatvilággal tökéletesen azonosulni tudó Hervay Gizella Kobak-meséibe nyújt betekintést úgy, hogy ő maga is azonosul a valóságból táplálkozó, eredeti hangvételű mesékkel. Színesen, játékosan, élvezetesen fogalmaz. És Magyari Annamária is Hervay emlékének szenteli a Visszhangot ötletesen, formában megjelenítő alkotását, amellyel Kozma Rozália nemesen visszafogott, lírai hangvételű munkája harmonizál.

A Feszt László nevéhez fűződő kollográfia reneszánszát vélem felfedezni Ábrahám Imola Időn belül című míves alkotásában. S ugyancsak mívességükkel tüntetnek a debreceniek, Fátyol Zoltán, Éles Bulcsú, Baráth Pál és László Ákos grafikái, valamint a 2000-ben elhunyt marosvásárhelyi Molnár Dénes rézkarca.

Kellemes színfoltja a tárlatnak Gedeon Zoltán monotípiája valamint Czirjék Lajos és Pócsai András olajképei. Németh Attila Levente nagyméretű, sajátos hangvételű grafikája és a digitális művészetnek hódoló Petca Ovidiu látványos alkotásai sikerrel egészítik ki a tárlatot, akárcsak Tudoran Klárának a múló időt nemesen visszafogott színváltozatokkal megjelenítő, ismétlő formaritmusokkal hangsúlyozott, érzékletesen kifejező Átalakulás című falikárpitja és Kocsis Ildikó Emesének az Egybekapcsolódást sejtető, vegyes technikával készült munkája. Acél térkonstrukciójával a Nyugtalan időt állítja meg a szobrász Kovács Géza s a Havasi táj illetve a homoródszentpáli Ősz egy-egy, vissza nem térő pillanatát kapta lencsevégre a  jeles fotóművész, Bálint Zsigmond illetve Hátszegi Csaba.

S végezetül, különleges festői erényeit felcsillantva, mintegy összefoglalóként, Sipos László József Attilát idézi… a líra, logika... , ez festményének címe, a költői gondolat egészében pedig így hangzik: „A líra: logika; de nem tudomány.” Amiről nekem Kós András örökbecsű állítása jut eszembe, miszerint „a művészet nem tudomány, és nem is elsősorban az észhez szól. Ha nem jut el a lélekhez, nem igazi művészet.” Szerintem Sipos olajképe, de az itt kiállított munkák java része is megérintette a lelkünket. Elraktározzuk őket a következő EMME-tárlatig, de azon is túl, hiszen nekünk, sőt az utánunk következőknek is szólnak.

 

Elhangzott 2015. március 26-án, az Apáczai Galériában, a kiállítás megnyitóján.


Damó István: Sziveri János: Kiüzetés

Koncz-Münich András (Székely Bertalan-díjas keramikusművész): Ötrészes időfeldolgozó készlet - HORVÁTH LÁSZLÓ FELVÉTELEI


NÉMETH JÚLIA

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/categ_id/12...