A Barabás Miklós Céh képzőművászete kiállítása

A BARABÁS MIKLÓS-CÉH KIÁLLÍTÁSA KOLOZSVÁRT

A KOLOZSVÁRI MŰCSARNOK megnyitása óta a Barabás Miklós-Céh november közepén rendezett kiállítása az első, mely arra vállalkozott, hogy teljes áttekintést adjon a mai erdélyi muvészetről. A három termet levegősen töltötte meg a gondosan kiválasztott 145 műtárgy. A tárlat a mennyiség helyett a minőséget tartotta szem elott s ebben törkedett minél nagyobb változatosságra. A legtöbb művész legfrissebb műveit küldte be. A kiállítást megelőző érdeklődés éppen ennek az újszerűségnek szólt. Mindnyájan feszülten vártuk, mit fog mondani az a muvészi közösség, mely joggal, de egyszersmind felelosséggel tarthatja magát a jelenkori erdélyi muvészet képviselojének. Milyenek lesznek az eszmények, amelyek mellett a kiállítás hitet tesz és hogyan jut kifejezésre ez a hitvallás? E kérdések annál is inkább izgattak, mert az utóbbi idoben Budapesten nem egy olyan jel tunt fel, amely egyes muvészeknek a századeleji zürzavar felé kacsintó visszakanyarodására enged következtetni. Ez a magatartás a jövo szempontjából a becsületes kadémizmusnál sokkal veszedelmesebb, mert a „modernség” látszata mellett voltaképpen maradiságot és napjaink égeto magyar kérdéseinek agyonhallgatását jelenti.

A Barabás Miklós-Céh kiállítása oszinte és eroteljes feleletet adott. Olyan választ, melynek felvillanó fényénél új értelmet kap az oly gyakran feszegetett probléma: van-e sajátos erdélyi muvészet s ha van, miben áll? A magyar ember egyik alapveto tulajdonsága: a szüloföld szeretete tagadhatatlanul az erdélyi lélekben a legmélyebb. Benne e vonást minden más hazai tájnál jellegzetesebben a különleges történelmi és földrajzi erok formálták és fejlesztették ki. Az otthonhoz és a szukebb környezethez tapadó forró ragaszkodást annak az egyedüllétnek és magárautaltságnak az érzése is táplálja, mely az erdélyi életet a multban és jelenben egyaránt meghatározta. Ebbol értheto, hogy Magyarország e keleti medencéjében, a nagy hegyek tövén élo ember egész valójával szilárdan forr egybe a közvetlen természeti és társadalmi környezettel. Kétségtelen, hogy ezáltal a látókör zsugorodik, de a lélek finomul, melegebbé és meghittebbé válik. Talán primitívebb az így nevelodött lélek, de ugyanakkor ízesebb is; zárkózottabb, de aki elott feltárul, csodálattal merülhet el gazdagságában. Ha a nemes értelemben vett transzilvánizmusnak e körvonalai rajzolódnak elénk, magától értetodo lesz, hogy az itt elo magyarságban tá j és muveltség, föld és ember eggyé olvadt. Az elmélyülő természetszeretet, a népi és szociális érdeklodés tehát Erdélyben régi adottságokból és hagyományokból nott ki, az erdélyi lélek lényegéhez tartozik és annak alkotásaiban természetesen és szükségszeruen megnyilvánul. Úgy érzem, nem tévedek, midon azt állítom, hogy a fentvázolt erdélyiség mellett vallott színt az elmult századok itteni muvészete csakúgy, mint a mai. Ez a tiszta, egyszeru kiállás a hagyományok által megszentelt, de egyszersmind ma is legidoszerubb eszmények mellé, adja meg a Barabás Miklós-Céh kiállításának igazi értékét.

Az erdélyiségnek tájr a és emberre vonatkozó értelmezésébol kiindulva, megkísérlem bemutatni, hogy az egyes muvek mennyiben tükrözik vissza a fentebb vázolt vonásokat. Ezek legtisztábban a festményeken nyilatkoznak meg. A kiállításon is a képek tunnek fel eloször. Amint belépünk az elso terembe, színek és tónusok mosolygó zenekara fogad. A világos, ezernyi fényben játszó csillogás mögött valóban a muzsika lágy lüktetése érzik. Erdély a festok számára valóságos paradicsom. A föld hullámos felülete, a levegoég színeket töro, puha párás remegése lenyügöző forma- és tónusélmények kiapadhatatlan forrása. Rajzos és festoi meglátás egyaránt meríthet belole. Muvészeink nem is hagyják kiaknázatlanul s képeiken az erdélyi tá j változó, más-más arca villan elénk.

MELEG, DERUS KÖLTOISÉG sugárzik Szolnay Sándor sorozatán, a szamosparti nyárutó és osz e könnyed színszimfóniáján, melyben a kék, zöld és sárga játssza a vezeto szerepet. Érdekes megfigyelni, hogy e képeken a lendületesen és keveretlen tisztaságukban felrakott színek milyen nagyszeruen simulnak egymásba. Belolük szinte az akvarelltechnika frissesége árad felénk. Az ecsetvonások laza hullámzása csak közelrol hat ötletszeruen, kello távolságból nézve rugalmas, de szilárd rendszerré kristályosodik, mely a tá j tárgyi megjelenítésén túl annak emberi hangulatát is visszaadja. Ez a szellem hevíti Andrásy Zoltán kolozsvári tavaszát is, de a színek lágy keverését itt már maga a muvész végezte. Ezen az úton halad még tovább Abódy-Nagy Béla. Tónusai a színek finom összeszürodéséből kelnek életre. Szolnay napos deruje nála az alkonyat titokzatos fátylába burkolózik. Keményebb, élesebb hangot üt meg Incze István kisméretu, de eroteljes tájképein. Borszék hegyeinek komor, sötét fenyokkel borított gerince szinte fenyegetoen rajzolódik az égre. Ez a nehezebb lépésu eloadásmód tér vissza merész festoiséggel Pirk János „Fahordás” címu képén. A nagybányai erdok varázsa, mint nagy elodjeit, ot is megejt i Színeinek viharzó szenvedélyében a dolgozó élet átforrósodik és megvalósul a tá j és ember eggyéforrása. A morajló szenvedély izgalommá fokozódik Simon Béla képein: színek és formák kergetik egymást. A korábbi festmények eroteljes összefogása meglazult. A muvész új útra lépett, de ennek mibenléte még nem tisztázódott elotte sem. Talán különös, hogy a tájképek között idézem emlékezetbe Nagy Imre erdélyi írókról készített arcképeit. De úgy érzem, hogy e kirobbanó erovel végigszántó vonalak nemcsak az egyéniség és azon keresztül az irodalom kifejezoi. Mögöttük szeszélyes völgyek, kanyargó dombsorok és égnek meredo havasok kísértenek. Az arcok szerkezetében Erdély tájai elevenednek meg. Ember és természet e lenyügözo és szét nem választható egysége legtökéletesebben tesz hitet egy olyan eszmény mellett, melyet szellemi megújulásunk biztos zálogának érzünk.

És most nézzünk szembe az emberekkel. Nagy Imre vonalvezetésének heve súlyos színekben tör ki Gy. Szabó Béla önarcképén. Alig akad magyar muvész, aki Szabó Bélánál jobban elmélyült volna a természet örökké változó fenségébe. Errol tanúskodnak elsorangú fametszetei s utóbb pasztellképei. Most mintha letért volna az általa kitaposott ösvényrol s ugyanazokból a kövekbol más világot akarna magának építeni. Kiállított csendéletei és alföldi tájai sejtetik a vihart, mely az önarcképen már kitört. Önmagukban nézve talán hanyatlást jelentenének az eddigi eredményekhez képest, hiszen kiforratlanok, nyersek és szétfeszítik a pasztell-technika puhább kereteit. Mégis úgy érzem, hogy e képek egy új összefoglalás elohirnökei, melyekben a keresés lázát rövidesen fel fogja váltani a lélek friss önmagára találása. Mély olajzöld tónusú háttérbol emelkedik ki Karácsony János önarcképe. Rajta az elobbivel szemben csendes, kiegyensúlyozott vonások fogadnak. Az elso pillantásra egyszeru és szukszavú kép, csak hosszabb szemlélodés után elevenedik meg igazán. A zöld és kék fokozatosan kibontakozó változatában a székely havasok nyugalma árad szerte. Halvány foltjuk csupán a vászon szélén látszik, mégis úgy érezzük, ok a festmény fohosei. Barna kavargásból villan elo Simon Béla arca. A tekintet élénk tüzében szomjas keresés ragyog. Tole mindenben elüt Mohi Sándor monumentális felépítésu arcmása. Szerény, semleges háttér elott gúlaként magaslik a muvész mellképe. A testet sárgásbarna köpeny fedi. Ezt koronázza az eroteljesen szembeforduló fej. Mindkettot a körvonal vastag acélpántja fogja körül. Az arckép tömegszeru megjelenését fokozzák a merész, biztos lendületu ecsetvonások. A részletek színben és formában egyaránt elmaradnak. A kompozició szoborszeru határozottsággal érvényesül. Ugyanez a formákat keményen alakító készség nyilvánul meg Mohi csendéleteiben. A szilvaszedoket ábrázoló képén viszont térbeliség helyett foltok és vonalak dekoratív együttese bontakozik ki a kék és zöld szín összecsendülésébol. A képszerkesztés e két elve több más muvésznél is visszatér.

A tömeg mozgásából nonek ki András László festményei. E szempontból különösen érdekes a mód, ahogyan a szénagyüjtok szekérsora a meredek erdo zegzúgos talajába beékelodik. E kép szigorú kötöttsége felenged a vásár pezsdülo forgatagának megjelenítésében. Amott a tömeg, emitt a tónus egyensúlya hat elhatározó erovel. Ezzel alapjában rokontörekvések öltenek testet Piskolti Gábor és Incze János muveiben. A felület és vonal dekoratív hatását aknázza ki Vásárhelyi Z. Emil két jellegzetes arcképe. Tisztán ezekbol épít Fülöp Andor. Festményei újabb bizonyságai rendkívül fejlett és mélyen átérzett díszíto hajlamának. Csendéleteinek finom foltelosztása, arcmásain vonalkultúrája leheletszerű festési módja következtében nagyszeruen érvényesül. Alig akad ma magyar muvész, aki Fülöpöt e tekintetben felülmulná. A legkisebb színárnyalatok és legparányibb formák értékeit is kihasználja. A benyomás ennek ellenére is egységes és nagyvonalú. Külön jelentoséggel bír fejlodésében a vörös és zöld színek szerepeltetése. A birsalmát szedo lány e szempontból a jövo fejlodés nagy ígérete.

A kiállítás frisseségét fokozza a kituno vízfestmények egész sora. E könnyed, kedves mufa j termékei itt is, ott is feltunnek és megpihentetik a szemet. Bennük komoly eredmények és törekvések öltenek testet. BordyAndrás vezeto egyénisége mellett rögtön Tollas Júliát kell említenünk. Az arc és test színélményeit üdén, páratlan lendülettel veti papírra. Aktjainak biztos rajza a fénnyel átitatott formák puha, meleg csillogásába ágyazódik. Eloadása mentes minden részletezéstol, a benyomás egysége mégis tökéletes. A világossággal elöntött részletek csillogását mélytüzű árnyékok váltják fel. E vízfestmények hangulata és technikai fölénye tükrözodik Bene József muvein. A „Meseolvasás” bensoséges szépsége és a „Disznópásztor” tájon és emberen keresztülhullámzó színvarázsa egyszerű témák költoi átélésérol tesz tanúságot. A magyar vidék kél életre Debiczky István és Olajos István akvarelljein. A felfogás közvetlensége tölti meg igazi költoiséggel Varga Mátyás temperáit. Két kolozsvári fametszete viszont ritmus- és formaérzékét dicséri.

A KIÁLLÍTÁS SZOBRAI nemcsak felállításukban, hanem szellemükben is jól belesimulnak a festmények közé. Elsosorban az arcképszobrászat három igen kiváló termékét kell kiemelnünk. Kós András noi feje egyike a tárlat legnagyobb meglepetéseinek. Az arc finom kompoziciója a muvészi elvonás mesteri példája. Mögötte nemhogy elhalványodnék, ellenkezoleg lelki mélységet nyer az egyéniség titokzatos szövedéke. Hatásához erosen hozzájárul a nemes fehér márvány fölényes kidolgozása. Kósa-Huba Ferenc eroteljes önarcképe a fiatal muvész állandó fejlodésének egyik jelentos állomása. Az alak megmintázásában is remélhetoleg hasonló biztonságra fog szert tenni. Az érzelem széles skáláját szólaltatja meg Szervátiusz Jeno. Kisfiának arcmása minden fegyelmezettség mellett is a lélek mélyébol fakad. Az enyhe színezés szeretettel öleli körül a gyermek kissé kesernyés vonásait. E bensoséges hang még melegebben csendül fel a „Kismadár” címu terrakotta-szoborban. Az egységes körvonalon belül a formák élénk hullámzását figyelhetjük meg, melyek természetes könnyedséggel illeszkednek bele a gúlaszeru felépítésbe. A csúcsot az anya kedves, fiatal arca koronázza. Az egyik oldalt a ferdén hajló test, a másikat a balkar mozdulata jelzi. Ennek öblét a madárkával játszó gyermek tölti ki. A messzeségbe röppeno, elmélázó tekintetek a szigorú zártságot kitágítják anélkül, hogy a két alak egymáshoztartozása egy pillanatra is kétséges volna. Anyai gyönyörködés halkszavú öröme és a gyermek önfeledt játéka formai és lelki egységbe kapcsolódik. A székely határor zord nagyvonalúsága után jól esik megnyugodni e kis csoportnak az otthon tüzét feléleszto, költoi hangulatában. A muvésztol ez irányban is még sokat várunk.

A hagyományokból táplálkozó friss nekiindulásról beszélnek Fuhrmann Károly ötvösmuvei. Muveltségünk kelet felé fordulása a mai muvészetnek is ösztönzoje lehet. Fuhrmann a honfoglaló magyarság tarsolylemez díszítésének elemeit használja fel, elsosorban a palmettát. A régi motivumot azonban továbbfejleszti s belole egyéni zamatú, rendkívül változatos és ötletes díszítorendszert fejleszt ki. Legkiforrottabb alkotásai a kisebb-nagyobb kerek ezüsttálak. Rajtuk az ékítmények központias vagy sávban kifejlesztett elrendezésben jelennek meg. Igen szép egy nagyobb alakú tál, melynek öblét szinte teljesen kitöltik a palmetták és a közéjük pompásan beillesztett szkíta szarvasok. A kompozició szilárd szerkezete ellenére sem részarányos s belole a formák egyhangú ismétlése helyett finom ritmus csendül ki. A kisebb ékszerek szép sorozata a kezdeményezés fejlodésképessége mellett bizonyít. Fuhrmann törekvései tole függetlenül máshol is tapasztalhatók úgy, hogy ötvösmuvészetünk ez új célkituzéseinek sikerében joggal reménykedhetünk.

A BARABÁS MIKLÓS-CÉH kiállításának áttekintésekor a fiatal erdélyi muvésznemzedék legfrissebb termésének általános hatását és sajátos értékeit akartam megvilágítani. Az egyes alkotások tárgyalásánál is ez a meggondolás vezetett. Nem annyira bírálatot kívántam adni, mint inkább egyetemesebb jellegu szempontokat, melyek érzésem szerint a mai magyar muvészet irányítására és kereteinek kitöltésére hivatottak. Feltunhetett a technikai kérdések gyakori felemlítése. Ezzel csak az óhajtottam hangsúlyozni, hogy napjaink erdélyi muvészei e tekintetben is megállják a helyüket s így az az iskolázásbeli különbség, mely közöttük és a Királyhágón túli muvészek között a multban fennállt, ma már sokat halványodott. Újból és nyomatékosan rá kell mutatnom arra, hogy a bemutatott alkotásokban szüloföldhöz ragaszkodó tárgyválasztással világos eloadásmód, áttekintheto szerkesztés, a lelki tartalomnak túlzástól és torzítástól mentes formábaöntése és könnyed, lendületes díszítoérzék párosul. Mindmegannyi jelei a muvészetünkben felcsendülo örök magyar ízlésnek. Ha ezeket a Barabás Miklós-Céh vállalja és továbbfejleszti, nemzeti és emberi hivatását, mint muvészi közösség is teljesíti.

Van külön erdélyi muvészet? A kiállítás szellemének elemzése alapján azt kell mondanunk, hogy van. De ez nem külsoségekben vagy lelki eltérésekben rejlik. A mai magyar muvészet nagy egészébe napjaink erdélyi termése is beletartozik, onnan ki nem tépheto. A Királyhágón innen muvészet sajátos zamatát érzem abban, hogy ösztönösen rátalált arra az útra, mely a legidoszerubb emberebb emberség és magyarabb magyarság felé vezet. Ez az erdélyiség tehát nem elkülönülés, hanem összefogás, egyetemes magyar hivatás. Szeretnok hinni, hogy ennek becsületes és öntudatos vállalásában követendo példát a jövo számára is éppen az erdélyi muvészek fognak adni.

 

ENTZ GÉZA