Palotás Dezső emlékére



„Meggyőződésem, hogy csak elhatározás kérdése, ki hogyan fejezi ki magát; inkább ikonográfiai téren vagy inkább a nyelvet választja” – vallotta Martos Gábornak adott interjújában Palotás Dezső.


Tehette, hiszen számára mindkét út nyitva állt. Jobban mondva nyitva állhatott volna, ha a művészi kibontakozás mindössze tehetségfüggő lenne. Nincs ez így napjainkban sem, de még kevésbé volt a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben, a kemény diktatúra idején, akkor, amikor a pályakezdő grafikus a képek és a szóképek nyelvén egyaránt megszólalt. Markánsan, erőteljesen, figyelemkelkeltő tökéllyel és sajátos zöngével. Nem lehetett nem észrevenni különleges formaérzékről árulkodó grafikáit és hasonló erényekkel felvértezett költői, szépprózai vagy éppenséggel kritikai megnyilatkozásait. Egy tőről fakadt mindahány. Abból a sajátos éleslátásból, amellyel lélektani, filozófiai mélységekig ásva valósággal kivesézte a tényeket, hogy aztán egy könnyednek tetsző kézlegyintéssel papírra vesse a súlyos mondanivalót. Parádés játékmester módjára alkotta meg jellegzetes típusait, keverte az érzelmeket, a stílusokat, mutatott fügét olykor a klasszikus kifejezésmódoknak: azok tökéletes ismeretében, de a maga sajátos modorában.

Mondhatni semmi, még önmaga sem volt sérthetetlen számára. Markánsan groteszk figurái, ironikus hanghordozása, az állandó újító szándék, a sztereotípiák könyörtelen elutasítása olyan sajátos, kettős nyelvi-grafikai életművet eredményezett, amelyet korai halála tört derékba. S persze az a hazai meg nem értés, amelynek következtében 1990 januárja már Magyarországon találja.

1976-ban végzett a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola Grafika Szakán, de már 1975-ös Korunk galériabeli kiállításával felhívta magára a figyelmet. Sajátos stílusa, rajzkészsége, markánsan kifejező, gunyoros, mögöttes tartalmakat sejtető képi beszéde már diákkorában a szakma, az értők elismerésével találkozott. Hogy aztán mégis a nyelvi bravúrok kínálta lehetőségeket részesítse előnybe. Tagadhatatlan írói adottsága, költői nyelvezetének kifejezőereje, plaszticitása mellett, talán a kor, a kemény diktatúra évei is belejátszottak a választásba. Meg aztán az akkor kibontakozó rendkívüli gárda: Egyed Péterék, Balla Zsófiáék, Szőcs Gézáék, Bogdán Lászlóék és a Gaál Gábor körből kinövő többiek, a harmadik Forrásnemzedék, amelyhez ő is tartozott. „Mindenki nekifogott írni, és ez hozott össze bennünket” – nyilatkozta Martos Gábornak.


Ha élne, most hatvanéves lenne. De 12 éve nincs már közöttünk. 1999. március 7-én halt meg, 4 nappal 48. születésnapja előtt. Életműve: két verses- és két novelláskötet, újságokban, folyóiratokban megjelent esszék, kritikai írások, grafikák, illusztrációk.

Képzőművészként, tudtommal, mindössze egyetlen egyéni tárlata volt, a már említett Korunk galériabeli. A mostani kiállítás a grafikusművész emlékét kegyelettel őrző család adományaként jöhetett létre és kapott helyet a Barabás Miklós Céh támogatásával a szervezet Farkas utca 27. szám alatti székházának galériájában. A munkák szakszerű restaurálást igényeltek, minek nyomán a 11 alkotás, zömében színes linometszet, ismét eredeti állapotában hirdetheti alkotója egyedi világlátását, művészi felfogását. A napot, holdat, csillagot szélforgóként hordozó öreg parasztocskák, de akár azt is mondhatnám három királyok, az utcai lámpafényt óhajtók, és homályba menekülő, a fény elől szemét elfedő társuk vagy az esővíz-vacsorájukat – talán éppenséggel az utolsót – „fogyasztó” hármak egy nagyméretű triptichon alkotóelemei. De ott a hálóba fogott muzsikus, sőt a behálózott zeneélvező, a talán éppen tiltott muzsikát hallgató, s ezért hálóba zárt pillangó is, vagy éppenséggel a kifelé fordított páncéljába burkolózó, annak védelmébe menekült lény. Alkotójuk zöldet, kéket, barnát, feketét, sárgát kedvelő változatában. Fekete-fehér metszetei szintúgy figyelemfelkeltők: a játékosság, a groteszk irányába mutató, ökonomikus fogalmazásmódjukkal ható, plasztikusan kifejező, tömör, a hiányzó részeknek is releváns szerepet tulajdonító megjelenítések ezek. A metszetek mellett egy gouache kép is helyet kapott a kiállításon, amely a művész nem mindennapi színérzékéről tanúskodik.

Az emlékkiállítás július elsejéig tekinthető meg minden hétfőn 11–13 és szerdán 16–18 óra között a Farkas utca 27. szám alatti Barabás Miklós Galériában.

NÉMETH JÚLIA


http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article,PArticleScreen.vm/id/59258