Öt kolozsvári festő

– kiállítás a budapesti Belvedere Szalon és Aukciósházban –
(2005. október 1. – 2005 november 18.)

A magyar művészettörténetből hiányoznak a nem magyarok – vagyis: a velünk élt szerb, német, román nemzetiségű, tehát az idegen művészek. Kiss Gy. Csaba jogos tételét (Bartók Rádió, 2005. IX. 17. 918) magunk felé ki is tágíthatjuk, így: a magyar művészettörténetből hiányoznak a magyarok, sok magyar művész. Ennek igazságtartalmát hangsúlyossá teszi az a tény, hogy 20. századi művészettörténetünkből rendre kimaradnak a trianoni békeszerződés, majd a 4 éves újra Magyarországhoz tartozás után 1944-ben véglegesen nemzetiségi sorba kényszerített magyar művészetek. A második világháború alatti néhány évben való Magyarországhoz visszatértüket, akkori művészetüket nem regisztrálta még a magyar művészettörténet. Szerte a nagyvilágban, a külföldön élt/élő művészeket egy-egy közös vagy egyéni kiállítás erejéig mégcsak számba se vették. De ők együtt: a külföldön élő magyar művészek nem részei, általában nem alanyai a magyar művészettörténetnek. Úgy kellene pedig, ahogyan a Magyarországról elszármazott fotóművészeket nagyfokú odafigyeléssel tartják a magyar fotóművészet szerves részének. Ahogyan nálunk nagyobb és gazdagabb kultúrájú nemzetek – franciák, lengyelek, mások – soha nem is mondtak le az országukból elkerült művészekről: ismerik, ismerhetik, saját kultúrájukat gazdagítókként tartják számon őket. Egy 1956-ban menekült magyar művész a férje révén francia állampolgárságot nyert s amikor afrikai munkájuk után Svájcba költöztek, akkor a franciák örömmel ajánlották neki, hogy térjen haza, vagyis Franciaországba.
A határon túlra került magyar művészek a kitaszítottságot, elszakítottságot érezhettek sokáig s nem az egy kultúrához tartozásnak legalább melengető érzését. Átélhettek viszont egyfajta köztes állapotot: a többségi művészetek erős hangsúlyaiban a kisebbségit megőrizni, megtartani parancsát. Fülep Lajos magyar és magyarországi művészet fogalompárjának okszerű használata, tartalmasítása súlyosan időszerű vált ez esetben, több mint fél évszázados megfogalmazása óta.
Hogy mi köze mindennek az öt kolozsvári festő – Fülöp Antal Andor, Incze János Dés, Miklóssy Gábor, Mohi Sándor, Szolnay Sándor – bemutatójához, az ő lezárult életműveikhez?
Sok, munkásságuk lényege szerint nagyon sok. Igaz ugyan, hogy műveikből került romániai, erdélyi és külföldi, hellyel-közzel magyarországi múzeumok gyűjteményeibe is, de a 20. századi intézményfejlődés magyar színházak, opera, könyvkiadók, iskolák stb. mellett máig nem teremtette meg az erdélyi/romániai magyar képzőművészeti múzeum intézményét. Azt, amelyet Szolnay Sándor 1943-ban fogalmazott meg legelőször célként: „az erdélyi képzőművészetet magába foglaló múzeum szervezése” (E. Szabó Ilona).
E kiállítás tükrében az erdélyi képzőművészet közös jellemvonásaiból néhányat elsősorolva: sokoldalúság, bensőségesség, emberközelség, gazdag gondolatiság, egyfajta tradíciókhoz ragaszkodó értékőrzés, kényszerűen vállalt kiegyensúlyozó szerep Budapest és Bukarest között, rejtett, eltakart jelképiség (a kiállításban ilyen Miklóssy Gábor Shakespeare-színpada, amelyen az állatok farsangján, vicsorgó állatpofák kavalkádjában jelenik meg a Megéneklünk Románia hősi mozgalomnak bájait a színpadon fitogtató figurája, Elena Ceauşescu).
Papp Gábor Erdélyi képeslap című (1963) elemzését ideje lenne megszívlelnünk: „Ezeknek a művészeknek az alkotásaiban itt-ott fellelhetők még annak az ősi látásmódnak a nyomai, amelyre egykor egész szellemi kultúránk fölépült s amely egyszer majd emberré válásunknak egy magasabb fokán talán szellemi megújhodásunknak ismét alapját fogja képezni”.
A Belvedere Szalon és Aukciósház öt kolozsvári festő több mint 60 festményét bemutató katalógussal kísért kiállítását (2005. okt. 1. – nov. 18.) látva mindebben még reménykedhetünk.

Sümegi György
Budapest

Az Erdélyi Művészet huszonkettedik száma