Ki emlékszik arra, hogy Kolozsvári Feszt Lászlónak — a mûvész 1990-tôl használja a kincses városra utaló elônevet — 1970-ben volt egy, szakmai körökben is nagy érdeklôdést keltô kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában. Feszt László, fôiskolai tanárként, mesterként a grafikában már ekkor csodát mûvelt. Ha csupán egyetlen kollográfiáját (anyagnyomatát) említem, az Ernst Múzeum "Felezôidô" — Romániai magyar mûvészet 1965–75 címû kiállításán újólag szereplô Lélekhajót (1969), már meghatározható a sokszorosított grafikában ugyancsak unikumnak számító lapjainak emelkedettsége. A rajztudás, a mívesség, az anyag — a megmunkálandó nyomólemez — határtalan szeretete, a mûvész variációs képessége, a szépre szomjazó szemet minduntalan fölfedezésre ösztönzô alakító erô, motívumgazdaság tenné, hogy test és szellem együvé tartozása már akkor — harminc év elôtt — költészetként jelent meg a Lélekhajó címû lapon.
Bizonyára mindezek közrejátszottak abban, hogy a kolozsvári grafikai iskola meghatározó személyiségének, aki (ma már nyugodtan összegezhetünk) csaknem ötven éve szolgálta a Ion Andreescu Képzômûvészeti Fôiskola grafikai szakán a mûvészképzést, sikere legyen. Ám nem hagyható figyelmen kívül a személyiség kisugárzása, ami két szóba sûríthetô: a teremtés — boldogság. Teremtés (vagy afelé vezetô út) természetesen a különféle kísérletezés is, amelynek révén a hagyományos sokszorosított grafikai technikák és eljárások (acélmetszet, rézkarc, rézmetszet) vagy annak egyik válfaja, a mezzotinto egyetlen lapon új technikákkal keverednek (dombornyomat, kollográfia). Ami által a különféle színárnyalatok, a foltok lágysága és a vaknyomás kemény kontúrja érdekesebbnél érdekesebb textúrákat eredményeznek.
Feszt László 1964-ben egy amerikai grafikai kiállításon találkozott elôször a kollográfiával. Tudta-e akkor (alighanem csak sejthette), hogy életét-mûvészetét döntôen fogja befolyásolni az anyagnyomat? A kollográfia mint a sík rendezettségét, a grafikai lap felületének összhatását, a motívumok, a fent és a lent sokszor egymással ütközô drámaiságát az alakzatok (a mértani és az organikus alakzatok) és a jelek kozmikus egységét, az ôsi és modern vonalakkal és foltokkal megidézhetô "hitvilágát", a japán ecsetírásból kifejlô ábra és a konstruktivizmusra utaló forma kontrasztját, és még mi mindent egyként tükrözô technika. Technika? Sokkal inkább az önkifejezést, egy szemérmes, visszahúzódó lélek grafikai világának megteremtését segítô magatartásforma.
Mert Feszt László a megpillantott, elemi erejû csoda után egyre inkább megbizonyosodott abban, hogy igaz és jó úton jár. Ahogyan az évtizedek folyamán egyre jobban absztrahálódott — jóllehet, a figuralitást nyomokban még ôrzô — nagy hatású lapjainak világa, lírai absztraktja úgy lett egyre vallomásosabb, kitárulkozóbb, paradox, ezzel a nyílt érzelemmegvallással nyomatainak gondolatisága is észrevehetôbbé vált. Leginkább azáltal, hogy sajátságos filozófia-rendszerében — amelynek fókuszában az áll, hogy egzakt fölismerés ide vagy oda, mindenkinek joga van a szépre —, ebben a kiküzdött magánmitológiában egyre inkább (és egyre határozottabban) kezdtek megmutatkozni az ôt izgató-foglalkoztató kérdések. Nem csupán az, hogy mi végre vagyunk a világon, hanem az is, hogy a József Attila-i "több vagyok a soknál, mert az ôssejtig vagyok minden ôs" mint összetartozás-tudat, mint az egymáshoz tartozó zárt-szabadok (nemcsak személyek, de korok, világnézetek) harcon belüli ôsegysége megjeleníthetô-e a sokszorosított grafika eszközével. És a perspektíva, a három dimenziós tér idôk folyamán való nem egészen teljes megszûnése — amit már Ditrói Ervin is észrevett a mûvészrôl írott tanulmányában — "kismonográfiájában" (Kriterion, 1980) — a képi kifejezôerô intenzitását tekintve pótolható-e a mitológia, valljuk be, igen hatásos jelképeivel?
Ha igen, márpedig határozottan erre az álláspontra kell jutnunk, akkor a formájával (és filozófiai-mitológiai mögöttesével) több grafikai lapon szereplô, akár fômotívumként akár (a nyomólemezre ötvösszerszámmal fölvitt, "belekalapált") díszítômotívumként jelen lévô csigavonal (spirál), szem, madár, kutya, örvény, kereszt, koszorú-korona, labirintus, írás, kör négyszög, rózsa, lépcsô, oltár, kapu stb. nem csupán a képmezô síkját díszíti, nemegyszer — fômotívumként — a szerkezeti feszültséget is növelve, hanem értelmezési körével a látványon túl a grafikai lapokról — tágabban az életrôl — való tudásunkat is gazdagítja. S ez a Kompozíció 10/72-re (aquaforte-mezzotinto) éppúgy érvényes, mint az egyszerûségében is döbbenetes Kereszt (1993) címû kollográfiára. A Kompozíció 10/72 alsó és felsô világa (az álló Feszt-grafikákra jobbára jellemzô ez a szerkezeti megosztottság) barnás fekete színével, fôként a mezzotintó feketéjének és fehéres szürkéjének melankóliájával puha, bársony érzetet megnyugvást kelt bennünk. Bár a felsô rész "likas" foltja, vagyis ahogy a téglavörös Nap (egy örök idôktôl fogva meglévô ôssejt formájában?) rávilágít a barna "facsonkra", egy kissé drámai hatást kelt. Ám a színen és formán, az artisztikusan megjelenített szépségen túllépve, ha a tábla alsó részének csigavonal szimbolikájára figyelünk, eszünkbe juthat a Jelképtár magyarázata. Vagyis, hogy a csigavonal kozmikus szinten az idôciklusok (világkorszak, napév, holdhónap) jelképe is, a természet évenkénti meghalásának és újjászületésének szimbóluma.
A Feszt-grafika attól eleven, hogy a mûvész sosem mondja ki — fôképp nem didaktikusan, elbeszélô módon — a benne kavargó, ôt a megdolgozandó lemez elé ültetô élményeket, a külvilágból eredô gonoszt és a személyes én fájdalmát, hanem mesteri módon, mívesen, egy kódexíró precizitásával és szorgalmával megjeleníti. Nem véletlen, hogy a megfeszítettségre, a Krisztus halálára elmékeztetô Kereszt (durván ácsolt, falusi mestertôl származó tajkolási módozatával) ezúttal a keresztalakok közül a K-jelût, vagyis a latorkeresztet formázza. A stilizált fej köré szövôdô, és tulajdonképp az egész grafikát keretezô töviskoszorú ezért egyidejûleg valódi és hamis, mert nem tudjuk, csak sejtjük, hogy ki került a lator helyére. A nagy szürkeségnek ez az üzenete: a fölcserélhetôség egyúttal dráma is.
Ehhez hasonló okfejtéssel, szimbólum-magyarázattal, az érzékien élénk színeken és absztrakt formákon (foltokon, vonalakon) túl eljuthatunk a lényeg megközelítéséig. Vagyis hogy a Látomás (kollográfia, 1972) a lépcsô és az oltár jelképének megfejtésével lesz teljes értékû világmagyarázat, a Sans titre — Cím nélkül (aquaforte, mezzotinto, 1981) pedig azzal, ha az egyszerûségében is rejtélyes dombornyomás hieroglifáin túl egy kis idôt áldozunk a kapu megvilágosító értelmezésre is. Egyetlen a sok közül: "Krisztus maga is lehet kapu, hiszen a templomkapuk mandorlában ülô Krisztus-alakjai az ô szavait idézik: "Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül (Jn 10,9)".
És akkor nem szóltam még a Tánc (aquaforte-relief, mezzotinto, 1983) dombornyomásban megjelenô, s a lap alsó részén aranyban tobzódó japán-ecsetírás piktogramjairól, az In Memoriam JoanMiro (aquaforte-relief, mezzotinto, 1985) kék tulipánjáról, a virágkehely arany száráról, s a fehér omega mint dombornyomás artisztikus, a példaképre utaló jeleirôl, s nemkülönben a Mágikus jel (kollográfia, 1992) négy fekete karom közt szenvedô áldozatáról.
Kolozsvári Feszt László élete-boldogsága szenvedése sokszorosított grafikaként is lenyûgözô. Egy szobrász se lehetne szerelmesebb viszonyban az anyaggal, mint ô. Az ilyen nagy hatású mestert, az ilyen kiváló mûvészt — kapott-e komolyabb mûvészeti díjakat? — sokkal jobban meg kellene becsülni. Ezzel a gesztussal nem ô, sokkal inkább mi gazdagodnánk.
Szakolczay Lajoshttp://archivum.szabadsag.ro/archivum/2002/10/2okt-12t.htm
